A 2000-es évek eleje óta Azerbajdzsán és az azeri állami olajvállalat a SOCAR meglehetősen nagy nemzetközi szereplővé vált, amely mára jelentős pénzügyi kapacitással és tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy meghatározó energetikai projekteket valósítson meg belföldön és külföldön egyaránt. Emellett a SOCAR folyamatos törökországi jelenléte, valamint a Balkánon és Kelet-Európában való további terjeszkedése lehetővé teszi, hogy Baku előmozdítsa geopolitikai és geoökonómiai érdekeit, és számos fontos területen megerősítse stratégiai szövetségét olyan regionális országokkal, mint Törökország.
Az energiahordozók, különösen a földgáz iránti egyre növekvő kereslet 2025 elejére felértékelte a Kaszpi-tengeri ország és Törökország energetikai partnerségét. 2024-ben Ankara saját szükségletei – és transzfer célból is – fedezésére mintegy 6,68 milliárd köbméterrel növelte földgázimportját Azerbajdzsánból. Ami lényégében azt eredményezte, hogy az azeri Shah Deniz mezőből Törökországba irányuló gázexport 2024 júliusában meghaladta az 1 milliárd köbmétert, ami 13,65%-kal több, mint az előző év azonos időszakában volt.
Ennek kapcsán 2025. január 6-án az azerbajdzsáni állami olajtársaság, a SOCAR bejelentette, hogy az elkövetkező években mintegy 7 milliárd dollárt kíván befektetni új petrolkémiai üzemek építésébe Törökországban, melynek célja, a Törökországgal történő szorosabb energetikai együttműködés. Később, 2025. január 22-én a SOCAR Turkiye Enerji, a SOCAR több mint 10 000 alkalmazottat foglalkoztató törökországi részlege és az isztambuli székhelyű Nakkaş Holding hosszú távú együttműködési jegyzőkönyvet írt alá a SOCAR-termékek szállításának logisztikai fejlesztéséről, valamint a Sabiha Gökçen repülőtéren a repülőgépüzemanyag kereskedelmére és tárolására szolgáló létesítmény létrehozásáról.
Ugyanakkor a Baku és Ankara közötti energetikai partnerség pozitív dinamikája (Azerbajdzsán már 2018-ban a SOCAR Star kőolaj finomító megépítésével, Izmir tartományban a legnagyobb egyedi külföldi beruházást hajtotta végre Törökországban) ellenére, – különösen a SOCAR törökországi projektjeit figyelembe véve –, a régióban megváltozott a status quo.
Például az Izrael és a Hamász közötti elhúzódó konfliktus felerősítetette az Izrael-ellenes érzelmeket a muszlim országokban, amit a török politika nem tudott/nem akart figyelmen kívül hagyni, így a hangzatos, elsősorban a hazai közönségnek szánt retorikáról át kellett térnie a gyakorlati tettekre. Így például a Baku és Izrael közötti stratégiai partnerség – beleértve a SOCAR Izraelbe irányuló nyersolajszállításait – Törökországban heves reakciókat váltott ki, melyek enyhén megterhelték a Baku és Ankara közötti kapcsolatokat.
Ez idő alatt pedig a SOCAR nagyon komoly eszköze lett a bakui politikának, amely egyértelműen kezdi kiterjeszteni jelenlétét Közép-Ázsiában, a Balkánon, Kelet-Európában és esetleg a Közel-Keleten. Emellett a változó közel-keleti geopolitikai helyzet, és különösen a korábbi Aszad kormány megdöntése új távlatokat nyitott Ankara és régi „szövetségese” előtt (ez lényegében azt jelenti, hogy Törökország megkezdheti a korábban aláírt azeri földgáz- és áramszállításokat Szíriába, miután az azerbajdzsáni kormány végleges döntést hoz ebben a kérdésben) a regionális energiaellátásban.
A SOCAR és más tisztviselők nyilatkozatai Azerbajdzsán úgynevezett „több ágazatot érintő” (többvektoros) külpolitikai irányvonaláról tanúskodnak, amely vélhetően lehetővé teszi számára, hogy két- és többoldalú partnerségi formákat alakítson ki a régióban és azon túl, elhatárolódva az olyan regionális vagy globális hatalmaktól, mint Oroszország vagy Irán.
Azonban Baku Moszkvával és Teheránnal folytatott párbeszédének tétje nem más, mint az energiahordozók tranzitjának iráni traszfere. Ugyanis Oroszország és Irán bejelentett ambiciózus tervének megvalósításához – miszerint az Oroszországból Iránba irányuló földgázszállításokat évi 2 milliárd köbméterről 55 milliárd köbméterre növelnék – aligha lesz lehetséges Azerbajdzsán gázszállító rendszerének bevonása (és korszerűsítése) nélkül. Bár a szovjet éra gázvezetékrendszere elvileg évi 10 milliárd köbméter gáz szállítását teszi lehetővé Azerbajdzsánon keresztül Európa irányába, ehhez azonban szükség van a kompresszorállomások felújítására és a meglévő rendszer rekonstrukciójára az új vezetékek és állomások építése mellett, ami jelentős mértékű dollármilliárdos beruházást igényel. Így Oroszország tervei, miszerint nagy mennyiségű gázt szállítana Azerbajdzsánon (és Törökországon) keresztül Európába, egyelőre meglehetősen gyenge lábakon állnak. Sokkal reálisabb a közeljövőben több milliárd köbméter gáz szállítása Iránba a szovjet idők óta létező gázvezetékrendszer rekonstrukciójával.
Amennyiben pedig, ha ez az elképzelés megvalósul Azerbajdzsán tranzitországként sokat profitálhat az orosz gáz Iránba szállításából. Ugyanakkor az Oroszország és Irán elleni nyugati szankciók hátterében ez az üzlet nem kis kockázatokkal is járhat Baku számára, amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül.
Ugyanakkor a török gazdaság energiaéhsége miatt valószínűsíthető, hogy Törökország földgáz iránti kereslete az elkövetkező években tovább fog nőni, így a SOCAR Türkiye folyamatban lévő beruházásai hosszú távon nem sorolhatóak a kockázatos befektetések közé.
Mindezek mellett azt is érdemes hozzátenni, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán és Ilham Alijev azeri elnök davosi találkozója után tett nyilatkozatok arra engednek következtetni, hogy Kijev kész újraindítani a földgáz tranzitját Ukrajnán keresztül, de nem orosz, hanem azeri gázzal. Az is feltételezhető, hogy a Teheránnal való energetikai együttműködés fokozásának tervei elhúzódó alkudozást feltételeznek Moszkva és Baku között, ami további elmozdulásokat eredményezhet a Kaukázus geopolitikai tájképében, amely az elmúlt években már így is alapjaiban változott meg.
