Hatalmas horderejű esemény rázta meg az egyébként csendes, napjainkra már barátságos Duna-parti kirándulóvárossá szelídült Visegrádot 1991. február 15-én. Három ország legmagasabb szintű közjogi méltóságai tették tiszteletüket ekkor a Dunakanyarban, s nem is akármilyen apropóból: újraindításra került ugyanis a több mint hat évszázaddal korábban gyökerező Visegrádi Együttműködés, hogy elősegítse a szovjetek szorításából épphogy csak kiszabadult, immár független államok közös fejlődését.
A kelet-közép-európai kooperáció első bő egy évtizede valódi sikertörténetként vonulhat majd be a történelemkönyvekbe. Az 1993-ban V3-ból – Csehszlovákia időközbeni felbomlásával – V4-ekké avanzsáló szerveződés elsődleges célja ugyanis az volt – ahogy azt az alapító iratnak tekinthető Visegrádi Nyilatkozatban is megfogalmazták –, hogy előmozdítsa és tevékenyen segítse a visegrádi országok számára „Európa politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotási rendszerébe való teljes körű bekapcsolódás”-t. Ez a cél 2004. május 1-vel maradéktalanul teljesült is, hiszen ekkorra a V4 összes állama részesévé vált előbb a NATO-nak, majd az Európai Uniónak is.
Merre tovább V4-ek?
Az EU-csatlakozást követően jogosan merült fel a kérdés, hogy vajon milyen új tartalommal lehetne ezután megtölteni az együttműködést. Az, hogy a teljes kiüresítés nem lett volna jó ötlet az újonnan csatlakozó országok érdekérvényesítő képességére nézve, az EU működését és döntéshozatali struktúráját látva egyértelmű.
Így pedig, ha az újonnan csatlakozó országok nem csupán a korábbi tagállamok szorgalmas diákjai, hanem az EU aktív formálói akartak lenni, akkor a V4 újradefiniálása maradt az egyetlen opció.
A közös hang megtalálása azonban korántsem volt egyszerű feladat. A V4 csak időről időre talált rá egy-egy neki tetsző ügyre, ami mellett, ha közösen állt ki, akkor ez valós súllyal bírt az EU-s tárgyalóasztal mellett is.
Az első visegrádi találkozó 1991 februárjában: Antall József, Václav Havel és Lech Wałęsa.(Fotó: Antall Péter/Antall családi archívum)
Ezek az ügyek leginkább a Közép-Kelet-Európa minden országát egyaránt érintő kérdések mentén bontakoztak ki a V4-es országok EU-elnökségeinek idején. Ilyenek voltak például a közös biztonságpolitika, avagy a keleti országok felé történő uniós külpolitika kérdései. Ez persze ismét főleg pragmatikus alapokon nyugvó közös kiállás volt, hiszen a V4 geopolitikai adottságai miatt ez a térség van leginkább kitéve a fentebbi ügyek mentén hozott döntések közvetlen hatásainak.
A fellángolás, ami megbontotta a törékeny összhangot
Ez a pragmatikus együttműködés mindenesetre többé-kevésbé funkcionálisnak bizonyult, viszont a 2015-ös menekültválsággal új időszámítás vette kezdetét a V4 tekintetében is. A V4-es országok miniszterelnökei ekkor ugyanis eddig soha nem látott összhangban foglaltak állást az egész Uniót lázban tartó válsághelyzettel kapcsolatban, s élesen elutasították a Brüsszel által javasolt megoldási módokat. A helyzetet az tette a V4 fejlődése szempontjából is érdekessé, hogy az együttműködés során ekkor került sor először arra, hogy a négyek közösen foglaljanak el egy markáns álláspontot egy összeurópai kérdésben.
Mindez egy újabb elágazást jelentett a V4–EU kapcsolatrendszerben. Az volt ugyanis a kérdés, hogy vajon felléphet-e, fel kell-e lépni a V4 országainak azon kérdésekben is közösen, melyek legrelevánsabb szereplői nem kifejezetten ők (bár ők is kétségkívül rendkívül érintettek bennük – elég csak Magyarország példájára gondolni), azonban az EU jövője szempontjából meghatározó jelentőséggel bírnak.
Ez a meccs még nincs lejátszva
Az erre a kérdésre való válaszkeresés a mai napig tart, s komoly belső törésvonalakat hozott létre a V4-en belül is. Hiába hozta ugyanis a migrációs krízis rövid ideig egy lapra a négy ország vezetését, a további szorosabb együttműködést komoly, már-már feloldhatatlannak tűnő vitás pontok akadályozzák.
Ilyen például az orosz-kérdés, ami – bár egytől egyig posztszovjet országokról van szó – mégis erősen megosztja a négyeket. Ugyanis, a lengyelek a „nem, nem soha!” mentalitásával utasítanak el szinte bármit, amihez Oroszországnak is köze van, s inkább tovább él bennük a rendszerváltó euroatlantizmus. Ezzel a megközelítésmóddal igencsak nehezen hozható egy nevezőre például az inkább pragmatikus alapokon nyugvó jelenlegi magyar külpolitika, mely a keletről érkező dolgokban is lehetőséget keres, s nem utasít mindent csípőből el.
Ennek kapcsán az Északi Áramlat 2 gázvezeték is komoly vitákat szült a régióban. A Nyugat-Európa felé orosz gázt szállító vezeték ugyanis teljesen elkerüli a V4 térségét, így erősen visszavágva az itteni országok jövőbeni geopolitikai mozgásterét. Ennek ellenére, az új vezeték ellen egyedül a lengyel kormányzat állt ki élesen, míg a többiek inkább fejüket elfordítva nem igazán foglaltak állást ebben a kérdésben.
Ami pedig a politikai síkot illeti, ott is akadnak problémák. Egyre nagyobb súllyal bír a magyar-lengyel különutasság és illiberális demokráciafelfogás. Ennek fő oka az lehet, hogy ezek miatt az utóbbi időben rengeteget romlott a fenti duó EU-s megítélése, mely szépen lassan a tagállamok szintjére is leszivárog, s így indirekt módon választói nyomást helyez a cseh és szlovák félre, hogy fogják vissza az együttműködést az „uniós bajkeverőkkel”. Ez pedig az utóbbi időben már odáig fajult, hogy a szlovák igazságügyi miniszter például élesen tiltakozott az ellen, hogy a magyar-német pár a V4-brandet belekeverje a jogállamisági vitákba. Nem kizárt, hogy ez a megfontolás állhatott amögött is, hogy a decemberi költségvetési viták kapcsán sem sikerült egységes V4-álláspontot kialakítani, s végül csak a magyar-lengyel páros kardoskodott a vétó mellett.
Ha azonban ennél is mélyebre akarunk ásni, akkor azt találjuk, hogy a négyoldalú kapcsolatrendszer hiánya bontja meg belülről a V4-eket. Ez a hiány pedig az élet szinte minden területén megjelenik: a V4-es országok polgárai alig tudnak valamit egymásról – ezért is szivároghatott be viszonylag gyorsan a magyar és lengyel berendezkedéssel szemben gyakran kritikus uniós álláspont az együttműködésen belülre.
Így pedig, habár az európai integrációhoz való csatlakozás hívta életre egykor a Visegrádi Együttműködést, mégis benne van a levegőben, hogy a belső kohézió hiánya miatt az EU-s színtéren folyó viták is bonthatják meg a sikeres kooperációt. Azonban koránt sincs még minden veszve: ha a résztvevő országok az utóbbi időben felszínre került ellentéteket megfelelően tudják majd kezelni, és megfelelő strukturális változtatásokat is eszközölnek, akkor még újabb 30 év is állhat a V4-ek előtt.
Ennek a katalizátora pedig akár a Fidesz néppárti frakcióból való kilépése is lehet. A V4 kormánypártjai így ugyanis már négy felé vannak szétszóródva az Európai Parlamentben – ez viszont közel sem biztos, hogy így is marad. A Fidesz európai út- és szövetségeskeresése ugyanis – feltéve, hogy sikeres lesz a V4-en belüli viták rendezése – könnyen újra összehozhatja a jelenleg az EP-ben egységes kiállni nem tudó V4-delegációkat, mivel az érdekérvényesítő képesség megerősítése mindenki számára húsbavágó fontosságú..
Ezen feltevésekre azonban csak a jövő adhat választ: jelenleg a visegrádi országokat összetartó ragasztó még megbomlani látszik, mely ismét egy új válaszút elé állítja majd a partnereket. Az pedig, hogy ez mit hoz, egyelőre még megjósolhatatlan.
A szerző az MCC Junior Programjának diákja, az írás a DiploMaci Blog rovatban jelent meg.
Borítókép: EPA-EFE.
