Alfred Nobel 1895-ös végrendeletében annak ajánlotta a díjat, aki a „legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért”. A díj tartalma és értéke azonban sokat változott azóta.
Annak elbírálását, hogy ki tett a legtöbbet a békéért, lehetetlen politikai színezet nélkül, szimplán tudományos alapon elvégezni. A díj szépséghibája még, hogy közelmúltbeli lépésekért is adják, melynek hosszú távú következményeit a kitüntetéskor még nehéz látni.
Ez történhetett az etióp miniszterelnök, Abij Ahmed esetében, aki az Etiópia és Eritrea közti ellenségeskedés beszűntetéséért kapta meg a kitüntetést. Noha a politikus hazájában is jelentős reformokat vezetett be, az Etiópiában dúló etnikai konfliktusok miatt egy évvel a díjazása után - ahogy arról a Corvinákon írtunk már - kitört az etióp polgárháború, amelynek elmérgesedésében ő is kivette a részét. A Foreign Policy szerint az etióp-eritreai békekötés hátterében is a közös ellenség, a tigrék elleni szövetkezés állt. Meg kell hagyni, valóban sokkal nehezebb eldönteni, hogy mi számít a világbékéért végzett kiemelkedő cselekedetnek, mint hogy melyik fizikai kutatás hozott korszakos újítást a tudományba. Ráadásul a Nobel Bizottság tisztán volt norvég politikusokból áll, így a kitüntetés odaítélése egyfajta soft diplomáciai eszköz is Norvégia kezében, legyenek a bírók bármennyire is függetlenek a parlamenttől.
Mára a jelöltek számosságában is tetten érhető a díj felhígulása.
Ehhez tudnunk kell, kik jelölhetnek: a Nobel Bizottságon kívül többek közt a nemzetgyűlések és kormányok tagjai, azaz politikusok, illetve egyetemi jogi, politikatudományi, történelem és filozófia professzorok, valamint korábbi díjazottak. Ugyan hivatalosan a jelölőket és a jelölteket is 50 éves titoktartás övezi, a gyakorlatban sok pletyka röppen fel időközben és idejekorán kezdődik az izgalmas találgatás, vajon ki kit nevezett. Tiszta sor, hogy ez már önmagában mindenkinek jó reklám. Mégis, hogy találnak évente ennyi jótevőt? Sok esetben szó szerint vették Nobel kérését, hogy egy konkrét tettért tüntessenek ki valakit, ennek köszönhető például a karrierjét nemzetközi terroristaként kezdő, majd szolid államférfivá avanzsáló Jasszer Arafat kiválasztása is.
Ülésezik az egyik Nobel-bizottság (Fotó: AFP)
Emellett több véres diktátor szerepelt a sorban. Mussolinit 1935-ben terjesztették fel a díjra, majd 1939-ben iróniából jelölték Hitlert. 1948-ban a jelöltek között szerepelt Gandhi mellett Beneš, Truman, Sztálin és Molotov. Hruscsov is minden követ megmozgatott, hogy békedíjat kapjon, ezáltal akart a Nyugathoz közeledni. 1960-ban azzal állt elő, hogy Eisenhowerrel együtt jelöljék őt a díjra, ám az U2-es incidens miatt a két nagyhatalom között újra elmérgesedett a viszony.
Vajon nem minden háború számít egyformán? Itt is a díj gesztus-értékűsége dominált és a bizalom, hogy Obama a jövőben a többi konfliktusnak is véget vet (végül csak az irakit zárta le 2011-ben, az afganisztáni helyzet rendezése Trumpra maradt).
Sokan sosem kapták meg a díjat, noha munkásságuk érdemessé tette volna őket az elismerésre. Ilyen volt U Thant, aki ENSZ főtitkáraként többek közt a kubai rakétaválság és a vietnami háború problémájával foglalkozott, a vasfüggöny ledönésében kulcsszerepet vállaló II. János Pál pápa, Hélder Câmara, a szegények püspöke vagy éppen a katolikus aktivista Dorothy Day is. Gandhit ötször jelölték a díjra, de sosem kapta meg. Geir Lundestad, a Nobel Bizottság titkára 2006-ban úgy emlékezett meg erről, mint a leghatalmasabb elmaradt elismerésről a Bizottság történetében. „Gandhi megvolt a Nobel-békedíj nélkül. Az viszont már kétséges, hogy a Nobel Bizottság meglesz-e Gandhi nélkül.” Ha ilyen jelentős jótevők nem kaptak békedíjat, mégis kinek tartogatták?
Barack Obama amerikai elnök átveszi a Nobel-békedíjat 2009-ben (Fotó: Wikipedia Commons)
A díj többször felhívta a nagyközönség figyelmét a nemzetközi és nemzeti konfliktusokra, akár belpolitikai változásokat is előidézve. Henry Kissingert és Le Duc Tho-t a vietnami háború békeegyezményéért 1973-ban, a Dalai Lámát Tibet békés tiltakozásáért 1989-ben tüntették ki a „béke-Nobellel”. Liu Xiaobo a Tienanmen-téri mészárlástól kezdve haláláig a nyitott, demokratikus Kínáért küzdött, ezért a díjátadáskor Pekingben letiltották a BBC közvetítését. Sőt, noha a Nobel Bizottság független a norvég kormánytól, Kína komoly szankciókat vezetett be az országgal szemben. Egy Nobel-békedíj nem változtatja meg Kína politikáját, egy kedves gesztus pedig nem jelent sokat az elnyomásban élőknek. Valódi lépésre lenne szükség, de azt a világrend felborítása miatt kerülik a döntéshozók — így marad a jelképes szolidaritás.
Greta Thunberg a klímaváltozás elleni küzdelme, Navalnij a demokráciáért folytatott küzdelme kapott jelölést. Az idei listáról erős korrajzot kapunk: antirasszimus, klímavédelem, a Covid-vakcina, hongkongi demokrácia, nemzetközi űrállomások, fehérorosz ellenzékiek, NATO, szabad sajtó, menekültvédelem. Ezek mind „hot topic”-ok, de tényleg mindegyik a békét szolgálja? Sok jelölt neve inkább a „likevadászat”, a várható politikai visszhang miatt jelenik meg, semmint azért, mert tényleg tettek volna bármit is a békéért.
Míg régen a Nobel-békedíj egy kimagasló humánus cselekedetre hívta fel a világ figyelmét, ma sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a jelölt személye körüli találgatásokkal felpörgessék a médiát. A díj elvesztette valódi tartalmát, az igazi jótett jutalmazását, és a jelölésből politikai kampányeszköz lett. Ez persze nem a Nobel-békedíj hibája, hanem azé a koré, amely napi érdekeknek rendel alá valóban nemes ügyeket.
Borítókép: AP.
