A szeptember 11-i terrortámadásokat követően életre hívott amerikai katonai koalícióhoz, Tony Blair munkáspárti miniszterelnök alatt elsőként csatlakozott az Egyesült Királyság. Az afgán misszió fenntartását a későbbi konzervatív kormányok is vállalták, majd igazodtak az amerikai-tálib egyezményhez, amely tisztázta az afganisztáni kivonulás feltételeit. A gyors tálib hatalomátvétel tükrében jogosan merül fel a szigetországban is, hogy hol bukott el az afgán konszolidáció és egyáltalán megérte-e a háború és a kétévtizedes jelenlét. Az események tükrében a legnagyobb kérdés az, hogy miként tudna London és a Nyugat együttműködni a tálib vezetéssel. A válasz nyitott és nem utolsó sorban utóbbi hozzáállásától is nagymértékben függ: amennyiben az Iszlám Államhoz hasonló országot alakítanak ki a tálibok Afganisztánból, akkor biztos nem tudják levetkőzni magukról a terrorista megjelölést és ez minimum az ország elszigeteléséhez vezethet. Egy fanatikus iszlám vezetésű Afganisztán azonban a környező államokra, elsősorban a tálibokhoz szervezetileg és/vagy nézetekben közel álló csoportokkal rendelkező Pakisztán, India és Kína számára jelentene eltérő mértékben kihívást. A nemzetközi terrorizmus megélénkülése mellett aggodalomra adhatna okot London számára az orosz és kínai előretörés is. Noha ez nem magától értetődő, és a tálib hatalomátvétel Moszkva és Peking számára is tartogathat kellemetlen fordulatokat, Nagy-Britanniában ­­– az arab tavaszból okulva – szükségesnek vélik, hogy a Nyugat ne zárkózzon el, hanem építsen ki, és tartson fenn kapcsolatot a tálib kormányzattal.

Jelen pillanatban London elsődleges feladatának, sőt kötelességének tekinti a korábban brit szolgálatában álló és a kabuli repülőtéren összegyűlt polgárok kimenekítését.

Ebben az emberi arcukat propagáló tálib vezetés jelenleg partnernek bizonyul, s újabban már a repülőtérre érkezőket evakuációs országonként csoportosítják. Az afgán kormány és hadsereg összeomlása a kivonulás lebonyolítását számottevően megnehezítette, ugyanis immáron egyszerre kellene a katonai erőket, az európai diplomatákat és állampolgárokat, az afgán rendszerrel és az európai hatalmakkal együttműködő afgánokat, valamint a tálib hatalomátvételtől általában megriadt „hétköznapi” afgán állampolgárokat kivonni, kimenekíteni. A Johnson-kormány nyitott 20 ezer afgán menekült fokozatos befogadására – 2021-ben ötezeres kerettel számolnak – és a partnerországokat hasonló lépésre buzdítja. A Hetek Csoportjának (G7) elnökségét betöltő szigetország egy héttel a teljes kivonulás határideje (augusztus 31.) előtt az evakuációs határidő kitolása érdekében online értekezletre hívta a világ legfejlettebb országainak vezetőit. (A kabuli repülőtéren rekedt afgán polgárok kimenekítése minimális nyugati katonai jelenlét nélkül kivitelezhetetlen.) A kabuli repülőtér körülményei és a tálib előre nyomulás azonban ellehetetlenítik a Kabulon kívülről érkező, nagyobb tömegek rendezett, légi úton történő kimenekítését. Ezért is az evakuálás viszontagságai miatt ideiglenes megoldásként a londoni kormányzat pakisztáni és török menekülttáborokat akar létesíteni. Ezeken a helyeken egyrészt a menekültkérelmek benyújtását hivatalos keretek között bonyolíthatják le, másrészt innen a menekültek egy részét további befogadóországokba tudnák átirányítani.

Az evakuációval párhuzamosan az afganisztáni helyzettel kapcsolatos parlamenti vitában és közéleti kommunikációban évszázados közhelyek köszönnek vissza az Egyesült Királyságban: „a Nyugat cserben hagyta” és „a Nyugatnak erkölcsi feladata segíteni” kulcsmondatok próbálják egyértelművé tenni, hogy bár a brit kormány Afganisztánt nem tudja, de az afgánokat – lehetőségeihez mérten – meg próbálja menteni. A helyzet érdekessége, hogy amíg a megalázó afganisztáni végjátékot az Egyesült Államokban Vietnámhoz, addig az Egyesült Királyságban az 1956-os szuezi válsághoz hasonlítják. Gyakorlatban a kritikákkal és heves kirohanásokkal szemben a brit kormány azzal védekezik, hogy egyedül, az Egyesült Államok nélkül a szigetország tehetetlen Afganisztán ügyében. Ugyanakkor a kétévtizedes afgán küldetésre nem kudarcként tekintenek, hanem egy Washington miatt végül elszalasztott lehetőségre. Ehhez igazodva a kommunikációban az elért részeredményekre és a megtett útra kerül a hangsúlyt, miközben a tévedéseket és a melléfogásokat sem tagadják.

Ez a narratíva egyrészt nem csorbítja a brit civilizáló küldetéstudatba és világpolitikai szerepvállalásba vetett hitet,

másrészt a nyilvánvaló külpolitikai kudarcért a felelőséget az Egyesült Államokra hárítja át: csakúgy mint 1956-ban a katonai győzelmet nem sikerült politikaira váltani egy olyan kivonulás miatt, amiben az Egyesült Államoknak – közvetve vagy közvetlenül – meghatározó szerepe volt.

Az afganisztáni fiaskó tehát olyan régi 1956-os ösztönöket hozott működésbe az Egyesült Királyságban, amelyek óva intenek attól, hogy a szigetország túlzottan Washingtontól váljon függővé. Az Egyesült Királyság azonban meghatározó és elkötelezett tagja a NATO-nak, de a két ország transzatlanti együttműködését további diplomáciai, geopolitikai és gazdasági tényezők erősítik. A Brexit-et követően Boris Johnson kabinetje eltökélt abban, hogy bizonyítsa, az EU-n kívül és Brüsszeltől függetlenül is képes a kormányzat az ország gazdaságára nézve jövedelmező kereskedelmi szerződések megkötésére. A Brexit lezárása megnyitotta a lehetőséget London előtt egy szélesebb körű szabad kereskedelmi megállapodás megkötésére Washingtonnal is. Az amerikai-kínai vetélkedésben Washington potenciális partnerként számíthat az óceánon túli hagyományos szövetségesére, kiváltképp a nemzetközi gazdasági szervezetekben betöltött szerepének megerősítésében, újragondolásában.

Összeségében az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti fennálló „különleges kapcsolat” az afganisztáni kivonulás ellenére sem fog negatív előjelet venni.