Január elsejével Franciaország vette át az Európai Uniós soros elnökségét, ugyanakkor új és még tapasztalatlan kormánya van Németországnak.
Berlinben már akkor is Helmut Schmidt korábbi német kancellár elhíresült mondatára utalva válaszoltak Emmanuel Macron francia államelnök 2017-es hivatalba lépésekor a „szuverén” Európa jövőjéről megfogalmazott vízióiról, miszerint akinek látomásai vannak, menjen orvoshoz.
A kereszténydemokrata CDU akkori vezetője, Annegret Kramp-Karrenbauer hűvösen azt válaszolta az Európai Unió jövőjének megreformálására, hogy az Európai Parlament a továbbiakban ne a franciaországi Strasbourgban ülésezzen. Ennek ellenére már akkor felismerhető volt az érdemi közeledés, hiszen – Macronnal egybehangzóan – a német pártelnök asszony is támogatta, hogy a közös külpolitika eszköztárához tartozzon az unió erőteljesebb katonai jelenléte is.
Berlinben most a zöldek, a liberálisok és a szociáldemokraták koalíciója kormányoz és világosan látható, hogy tartalmilag közelednek Macronhoz. Tetten érhető ez abban is, hogy Olaf Scholz kancellárságának legelső beszédében többször használta a Macron által fémjelzett „szuverén” Európa fogalmát. A német kormányprogram kinyilvánítottan a föderális európai állam felépítését irányozza elő. Ez egyfajta visszhangja Macron követelésének, hogy a cselekvőképesség fejlesztése érdekében „alapítsák újra” az Európai Uniót. Macron tavaly fogalmazta meg az elképzelését egy „konferenciáról Európa jövőjéről”, hogy ezzel is előmozdítsa az egységes, ütőképes unióról alkotott elképzelését. Az új német szövetségi kormány programjában az szerepel, hogy ezt a konferenciát akarják felhasználni az Európai Unió föderális szövetségi állammá történő átalakításához.
Természetesen van véleménykülönbség is. Macron Franciaország szellemi vezetése alatt álló egységes Európai Uniót szeretne. Berlin német dominanciát szeretne az unióban, amelynek föderális átalakítását Scholz kormányalakító beszédében Németország legfontosabb "nemzeti érdekének" nevezte. Furcsának hangzik, hogy nemzeti érdekből akarják felszámolni a saját államot. Mindazonáltal érthető, hogy Donald Trump korábbi amerikai elnök mire gondolt azzal a mondásával, hogy az Európai Unió „Németország eszköze”.
Ma pedig egyedül ez a két ország akarja politikailag egyesíteni Európát. Egymás ellen ez nem megy. De összefogva? Ha valóban egy európai szövetségi államot akarnak létrehozni, akkor a németeknek és a franciáknak egy új szereplővel kell számolniuk, akik akaratával szemben ezt nem lehet minden további nélkül elérni: Közép-Kelet-Európa államairól, mindenek előtt Magyar- és Lengyelországról van szó. Ha emiatt erőpróbára kerül sor „Nyugat” és „Kelet” között, akkor ez kiélezné a feszültséget az Európai Unióban.
Az Európai Uniót különben is csak azért alapították, hogy véget vessenek az európai vezető szerepért vívott francia-német háborúknak. Nagyszüleim nemzedékének a két ország közötti kapcsolat az „örökletes ellenségeskedés” volt – ez a fogalom a XIX. században és a XX. század elején foglalkoztatta a történészeket és filozófusokat.
A mai német vagy francia fiatalok szinte el sem tudják képzelni ezt a gondolatvilágot. Az Európai Közösség (vagy „Unió”), a célirányos iskolai oktatás és a népek közötti kiegyezést szolgáló politikai oktatásra fordított, szó szerint több milliárdnyi euró több mint hat évtized elteltével az élet szerves részének tűnő „német-francia barátságot” teremtett. Az Európai Unióban, amely csakis azért létezik, mert az e két ország több ízben is a pusztulás szélére sodorta Európát, ezt a barátságot ma már az „Európai Unió motorjának” tekintik.
Ez azt jelenti, hogy kettejük nélkül nem sok mindent lehet csinálni. Ezt másként is fogalmazhatjuk: ha Francia- és Németország megállapodott egy kérdésben, akkor nagyon jó eséllyel ezt az unióban is érvényre tudják juttatni. Éppen ezért nem bölcs dolog, ha Magyarország például a Kínához fűződő viszony kérdésében az útjukba áll – mondta nekem a CDU-hoz közel álló Konrad-Adenauer-Stiftung egy képviselője. „Mert akkor Németország és Franciaország megállapodik valamiről, Magyarországot pedig otthagyják az útszélen.”
Ez ugyanolyan brutális, mint alapvetően helytálló meglátás. Ahelyett, hogy egymással viaskodnának az Európa feletti hatalomért, Német- és Franciaország manapság – minden, változatlanul fennálló különbség ellenére - megpróbálja együttesen kisajátítani a hatalmat Európa felett. Persze mindkét ország a másiknál kissé nagyobb dominanciára tör, de mindketten tudják, hogy csak együttesen tudják megtáncoltatni Európa többi részét.
Természetesen ütköznek is a két ország egyes érdekei. Angela Merkel Németországa a mértéktartó, konzervatív gazdaságpolitikát képviselte, Franciaország pedig ezt a kérdéskört eredendően lazábban kezeli. Ebben a kulcskérdésben nyilvánvalóan közeledik egymáshoz Német- és Franciaország. Németország beleegyezése az Európa Unió közös eladósításához, amit a koronavírus-válság gazdasági következményeinek leküzdésére szolgáló eszköznek állítottak be, az első lépés volt annak a transzferuniónak létrehozására, amire Franciaország mindig is vágyott. Azt, hogy a „Next Generation Fund” nem elsődlegesen a világjárvány következményeinek ellensúlyozására szolgál, már abból is látható, hogy „jogállamisági hiányosságok” okán visszatartják az ebből a kalapból a Lengyel- és Magyarországra jutó pénzeket. Ezért hát nem is lehetnek olyan súlyos következményei a koronavírus-válságnak, ha hajlandóak kiéheztetni tagállamokat és azok polgárait egy ilyen tragikusnak beállított helyzetben.
Nem, arról van szó, hogy a korbács és a csemege közötti választás lehetőségével építsék ki a hatalmi struktúrákat. A csábítást az jelenti, hogy Brüsszelből mindenki több pénzt kap, valójáéban tehát maga az Európai Unió kap több pénzt, amit aztán leoszthat. A korbács: csak az kapja meg ezt a pénzt, aki nem lázad fel nyíltan a német-francia hegemónia és annak politikai célkitűzései ellen. Ebbe a körbe tartozik a gender-egyenlőség, a tömeges bevándorlás, a német és francia nagykonszerneket előnyben részesítő versenyjogi szabályok (jogállamiság) és az Európai Unió egyhangú, a német-francia elképzeléseket erősítő külpolitikai fellépése. Akkor is, ha ez sérti egyes közép-kelet-európai kisebb államok nemzeti érdekeit.
Az unió nyugati felén ez működhet, mert ezek a társadalmak kulturálisan és politikailag hasonlóbbak. Az ott élő emberek fél évszázadot töltöttek az Oroszország elleni hidegháborúban és az individualista 68-as mozgalom behatása alatt. A politikai és kulturális idealizmus szellemében nevelték őket, ahol a szabadság, a demokrácia, az önmegvalósítás és az Európai Unió az üdvözítő a gonosz világban.
Európa keleti részén ezzel szemben csúfos tapasztalatokból tudják, hogy minden relatív, mindenek előtt a szabadság, a demokrácia és az önmegvalósítás. Tudják, mennyire valós a politikai hatalom és tudják azt, hogy a politikában sohasem értékekről, hanem kőkemény érdekekről van szó. Aki a kelet-közép-európaiaknak magasztos erkölcsi értékekről tart előadást, azt ösztönösen komoly bizalmatlansággal kezelik. Ugyanis a kommunisták is éppen ezt csinálták. Európa keleti részében ezért azt kérdezik, amikor a németek és a franciák az erkölcsről prédikálnak, hogy mit is akarnak valóban tőlük?
A helyzet magyarázata érdekében vezetett Olaf Scholz német kancellár, őt megelőzően pedig Baerbock külügyminiszter első útja a német kormányalakítást követően demonstratív módon Lengyelországba, Macron a francia elnökség kezdetén a budapesti V4-es találkozón jelent meg.
Van egy kérdés, amiben talán mindegyikük egyetérthet: Macron javaslata az Európai Unió "stratégiai autonómiájáról" a külpolitikában. Magyarországon ezt úgy értik, hogy Macron – Orbánhoz hasonlóan – azt vizionálja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ereje csökken és ezért egyre inkább visszavonul a világ rendőrének szerepéből. Ezt jelzi az afganisztáni kivonulás is. Az "autonómia" konkrétan azt jelentené, hogy külpolitikai téren szerteágazóbb lesz a Nyugat és hogy nagyhatalmi státuszra tör az Európai Unió. Ez Európa óvatos együttműködését is jelentheti Oroszországgal, ami részben ellentmond az Amerikai Egyesült Államok akaratának és érdekeinek. Ehhez Berlinben és Párizsban, de Magyarországon is mindenek előtt gazdasági érdek fűződik.
