A földgáz ára az Európa-szerte referenciaként tekintett Dutch TTF Gas Futures jegyzése szerint 2021 novemberének végén az egy évvel korábbi ár több mint 570%-a, amit a piac kínálati oldala mennyiségnöveléssel nem tud rövid távon ellensúlyozni. Bár a kialakult helyzet az ellátóknak se optimális (nagyobb mennyiséggel nagyobb profitot érhetnének el), a sokkot az energiahordozó természetéből adódóan jelen esetben inkább a keresleti oldal nyeli le: az Európai Unió vállalati és a háztartási szektora, illetve a kormányzatok, ha a terhek egy részét átvállalják.
A földgáz legnagyobb végső fogyasztója az Unióban az ipar, azon belül is a vegyi- és petrokémiai ipar, további fontos ipari fogyasztói pedig az élelmiszer- és dohányipar, a vas- és acélipar, a papíripar és a gépgyártás. Az Euler Hermes elemzése szerint azonban az ezen területeken működő vállalatokat közvetlenül nem fogja nehéz helyzetbe sodorni az energiaár erős növekedése, ugyanis kellően erős árképzési erejük van piacaikon, ezért az értékláncon tovább tudják adni megnövekedett gyártási költségeiket – az inflációt növelve természetesen. Ami a háztartásokat illeti, két csoportba sorolhatók: az elsőbe azok tartoznak, akik az energiaszolgáltatójuknak fix, korábban egyeztetett egységárat, a másodikba pedig azok, akik a piaccal többé-kevésbé összhangban lévő, változó egységárat fizetnek az energiáért. Az első kategóriájú ügyfelek miatt csődbe mehet majd néhány szolgáltató (ahogy Magyarországon elsőként a JAS Zrt., bár ennek szolgáltatását kormányzati közbelépésre az MVM hatósági áron folytatja) regionális áramkimaradásokat okozva, a második kategóriájú ügyfeleknek pedig maguknak kell megküzdeniük az árakkal, amit könnyen elképzelhető módon az alacsonyabb jövedelmű háztartások közül sokan nem fognak tudni megtenni, és energia nélkül maradthatnak a télen – bár az energiakikapcsolási moratórium hideg időben való önkéntes és állami szabályozás miatti gyakorlata miatt ennél gyakoribb forgatókönyv lehet, hogy fűteni ugyan fognak tudni, de sokan az anyagi csőd szélére kerülnek. Persze azt feltételezve, hogy nem fog elfogyni a gáz, csak drágul. (A magyarországi lakossági ügyfelek a rezsicsökkentés hatósági árai miatt mindezt közvetlenül még kevésbé érzik.)
Az extrém európai áremelkedés mögött több ok van, röviden egyszerre nőtt a kereslet és csökkent a kínálat a régióban. És az Európai Unióban senki sem tud ezzel érdemben kezdeni valamit, csak a kárt mérsékelni: nincs felpörgethető energiatermelő kapacitásunk, a stratégiai földgáztárolók nem lettek teljesen feltöltve, a keresletet pedig a szabadpiac miatt csak nagyon nehezen és szintén óriási költségek árán lehetne jogi úton lecsökkenteni – a Covid-19 miatti kényszerleállások után főleg. De, ami hosszabb távon a legnagyobb probléma: nincsenek földgázmezeink. A British Petroleum adatai szerint a világ ismert földgázkészleteinek csupán 0,2%-a található az Európai Unió területén, és az országcsoport 2010 és 2020 között mindössze 2,55%-át adta a világ kitermelésének – miközben 10,71%-át fogyasztotta el. Ha ehhez hozzászámoljuk az Európai Unióval (legalábbis aránylag) rendezett viszonyt ápoló és a termékexporthoz kedvező helyen fekvő Nagy-Britanniát és Norvégiát is, az adatok jobbak, de még mindig nem fenntarthatóak: megközelítőleg a világtermelés 6,91%-a, a világfogyasztás pedig 13,06%-a köthető az így felállított blokkhoz, ami még mindig éves átlagban 6,15 százalékpontos és 215,321 milliárd köbméteres hiányt jelent.
A kialakult krízis, bármilyen hideg is lesz a tél, minden bizonnyal el fog múlni – ha máshogy nem, akkor úgy, mint az 1973-as olajválság: az európai piac hosszú távon is magasabb gázárakra rendezkedik be. A hasonló válságok jelentette kockázat azonban megmarad, amíg az Európai Unió nem biztosítja politikailag is gázkeresletét. Ahogy láttuk, a belső piac nem tud kellő mértékű földgázt termelni, tehát erre két lehetőség marad: vagy a keresletet kell a termelési szint alá csökkenteni, vagy az importbiztonságot kell megteremteni abban az esetben is, ha a fogyasztás váratlanul az előrejelzéseknél lényegesen magasabb szintet üt meg.
A földgáz szerencsére hosszú távon helyettesíthető más energiahordozókkal vagy a megújuló erőforrások magasabb fokú kiaknázásával – ez utóbbi az Európai Bizottság hosszú távú energiapolitikai célja is egyben –, rövid és középtávon azonban technikai akadályok miatt aligha. A következő legalább 25-30 évre tehát az utóbbi lehetőség marad: az importszükséglet biztosítása gyorsan változó kereslet mellett is. Hogy ezt mely országok tudnák nyújtani, az az adatok tekintetében egyértelmű: csak Oroszország.
Az Eurostat adatai szerint 2020-ban az európai földgázimport legfontosabb eredetországai Oroszország (43,4%), Norvégia (20,0%), Algéria (12,0%) és az Egyesült Királyság (5,5%) voltak. Ha megnézzük, hogy ezen országok és az EU önmaga a 2020-as év végén ismert kitermelhető földgázkészleteikkel elvi szinten legfeljebb mennyi ideig tudnák kipótolni az EU-s földgázfelhasználás és -termelés különbségét, akkor a következő eredményeket kapjuk: az Egyesült Királyság nem egész 8 hónapig, az EU több mint 1 évig és 6 hónapig, Norvégia közel 5 évig, Algéria valamivel több mint 7 év és 11 hónapig, Oroszország pedig 130 évig és 3 hónapig – azzal az irreális feltétellel, hogy az összes kitermelt földgázt az EU-ba exportálják. Algéria, Norvégia és az Egyesült Királyság tehát konstans importigény mellett (ami részben a csökkenő belső termelés miatt 2014 óta szigorúan monoton növekszik) legfeljebb körülbelül 13 év és 7 hónapig tudná ellátni az EU földgázigényét, ami az Európai Bizottság (sokak szerint optimista) becslése szerinte sem elegendő idő a földgáz megújuló energiaforrásokkal való teljes helyettesítésére. Oroszország azonban egymaga is képes pótolni az Európai Unió importkeresletét több mint 60 évig, ha az orosz földgázexportból az EU az elmúlt éveknél rosszabb arányban, 50%-ban részesül. A további nagy kitermelhető földgáztartalékokkal rendelkező országok (Egyesült Államok, Venezuela, Nigéria, Katar, Irán, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Türkmenisztán, Kína) a földrajzi realitások és a már más régiókban kialakult felvevőpiacaik miatt nem tudnak jelentős exportőrként szóba jönni Európa számára.
Az Európai Unió energiapolitikája tehát bármit teszünk, még legalább 25-30 évig Oroszországtól függ. Abban viszont van tényleges választásunk, hogy ez mekkora kockázatot jelent számunka: fenntartjuk továbbra is a gazdaság más szféráit is aláásó ellenséges politikai kapcsolatok, vagy megpróbáljuk azokat normalizálni. A bemutatott adatokból még egy dolog kitűnhet: Oroszország gazdasága is jelentősen függ az EU-ba történő energiaexporttól. Ez azt jelenti, hogy ahogy Európa halad előre gazdasága zöldítésében, úgy kényszerül Oroszország gazdasága is a megújulásra.
