Ezekkel a szavakkal kezdi Az én kortársaim című kötetét a 175 éve ezen a napon született Mikszáth Kálmán. A magyar irodalomtörténet kiemelkedő alkotójaként jegyzett szerző politikusi-közírói tevékenysége annak ellenére kisebb figyelmet kap manapság, hogy életművében kitüntetett szerepet játszik a 19-20. század fordulója politikai történéseinek értő bemutatása. Sőt, a Beszterce ostroma, a Tót atyafiak vagy A jó palócok írója közelről is figyelhette az általa leírt világot: 1887-től haláláig országgyűlési képviselőként aktívan részt is vett a magyar törvényhozás munkájában. Először az ilyefalvi kerületet, később Fogarast, majd Máramarosszigetet képviselte a kormánypárt színeiben.
Ahogy alkotásaiban is jelentős szerepet kap a közélet világa (gondoljunk például a Két választás Magyarországon című kötetére), úgy politikusként sem szabadult meg írói identitásától. A kettős önmeghatározás jegyeit fedezhetjük fel az általa magas színvonalon űzött „karczolataiban” is. A rendre napilapokban közzétett írásaiban a dualizmus korának politikai valóságába kapunk betekintést. A rendkívül szórakoztató stíluson túlmenően a mikszáthi szövegek legfőbb jellemzője a tudatosan alkalmazott elbeszélői technikában rejlik: határozottan átüt rajtuk, hogy szerzőjük látta, tapasztalta és átélte az általa leírtakat, ami figyelemre méltó hitelességet kölcsönöz szavainak. Az efféle „tűzhöz közelségnek” a legnagyobb előnye, hogy évszázados történeti távlatból is érzékelteti a politikai szereplők emberi vonásait, ideértve szokásaikat, hóbortjaikat, erényeiket és gyarlóságaikat. A bennfentesség érzése persze egyes esetekben akár el is bizonytalaníthatja az olvasót: felveti annak lehetőségét, hogy az elmesélt históriákba bevonódott és a leírt alakokkal személyes, nemegyszer baráti viszonyt ápoló Mikszáth itt-ott megszépíti a múltat, vagy legalábbis jótékony homállyal fedi az esetleges kellemetlen emlékeket.
Ha azonban nem a történeti hűséget kérjük számon e szövegeken, hanem egy „szemtanú” szubjektív elbeszéléseiként tekintünk rájuk, akkor oly’ módon láthatunk bele a Monarchia politikai elitjének mindennapjaiba, amire történelemkönyvek segítségével aligha lenne esélyünk. Sőt mi több, Mikszáth révén ahhoz is közelebb kerülhetünk, hogy megértsük a politika világának sajátos logikáját és működésmódját.
Az én kortársaim című könyvében például hosszan ír a kormányzópárt informális fórumáról, a klubról. A Deák-pártnak, illetve később a Szabadelvű Pártnak otthont adó – a második világháborúban súlyosan megsérült, majd elbontott – Lloyd-palota a mai Széchenyi téren állt. A miniszterek, az országgyűlési képviselők és az oda bejáratos újságírók számára az ott zajló kártyapartik, biliárdcsaták és véget nem érő anekdotázások nem csupán szórakozási lehetőséget nyújtottak, hanem egyben az információszerzés, a tanácskozás és – mai fogalmainkkal élve – a lobbizás terei is voltak. Az ottani társasági élet politikai karaktere és a hatalmi viszonyok megannyi, a laikus szemlélő számára kevésbé feltűnő apróságban megnyilvánultak. A klublét egyik jellegzetessége volt, ahogy a terembe lépő befolyásos (vagy befolyásosnak vélt) politikusokat hirtelen „körülfogják, mint Copernicust a tanítványai”. Az aktuális „erősorrend” legbiztosabb mutatója az úgynevezett „félkaréj” nagysága, vagyis a körülöttük csoportosulók száma volt.
Az efféle érdekességeken túlmenően Mikszáth néhány jellemvonás felskiccelésével életteli portrét készít azokról a történelem homályában megmerevedett alakokról, akiknek a tevékenysége alapvetően meghatározta a modern magyar politika látképét. Ennek köszönhetően szinte az az érzése támadhat az olvasónak, hogy ő maga is személyesen ismeri Deák Ferencet, Széll Kálmánt vagy Jókai Mórt. Utóbbiról (is) iróniával vegyes megbecsüléssel szól és elmondja, hogy a szintén író-politikus idős korára legendás ügyességgel figyelte ki a megfelelő pillanatot, amikor az Országgyűlés jegyzője másfelé nézve nem láthatta, ahogy ő az ülés vége előtt kioson a teremből. De bepillantást nyerhetünk a Mikszáth által hibáival együtt is nagyra becsült Tisza Kálmán kormányzás módszereibe is: „A pásztor a szemöldjei mozgásával igazgatta az ő nyáját.”, „s ha támad is harag a mameluk sziv mélyén, az csak valami komikus alakban törhet ki, mint mikor a pezsgő dugója nem durran, nem ugrik fel, hanem csak czuppan egy kevéssé, mert nincsen elég szénsav benne.”
Mint a fenti néhány példából is látható, a mamelukok sorát maga is gyarapító Mikszáth nem angyalként vagy ördögként ábrázolja a politikai elit tagjait (s köztük magát is), hanem már-már szeretettel közelít hozzájuk és mélyen emberi gesztusokkal ruházza föl őket: anekdotáinak közismert szereplői hol hiúak, hol korruptak, hol látványosan nagyvonalúak, ám végeredményben nem kevésbé esendőek és nem kevésbé gyarlók, mint az írásokon kuncogó olvasók. Ezzel amellett tesz hitet, hogy a politika igazi természetét akkor érthetjük meg a maga valójában, ha a formális intézmények és a jogszabályi keret mellett legalább akkora figyelmet fordítunk az éppen hatalomban lévő politikai aktorok jellemének és habitusának tanulmányozására.
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor elmondhatjuk, hogy a kritikának és az empátiának sajátos elegye alkotja a mikszáthi hangvétel, jobban mondva az azt megalapozó írói-politikusi önpozicionálás lényegét. Ebből két, egymásnak elsőre ellentmondónak tűnő következtetést is levonhatunk. Egyrészt hangsúlyozhatjuk, hogy – amint azt Balázs Zoltán is kifejti tanulmányában – minden bírálata ellenére Mikszáth feltétlenül lojális maradt párttársaihoz. Másrészt a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az anekdotikus beszédmód mögé rejtve az általa alkalmazott kritikus hangnem egyben másodlagos, ám végeredményben igen kellemetlen morális ítéletként is szolgál, melytől nem függetleníthetik magukat a cikkekben jellemzett, mégoly kedélyes figurák sem. Ez a nehezen kibogozható – s feltétlenül tudatosnak minősíthető – kettősség számos jelentésréteggel gazdagítja az első könnyednek látszó szövegeket, melyek olvasása közben óhatatlanul is igyekszünk felfejteni az eredeti mikszáthi szándékot: vajon empátiába oltott (ön)kritikával vagy inkább (ön)kritikába oltott empátiával van dolgunk? Ki tudja. Talán maga Mikszáth is csak egy rejtélyes félmosollyal felelne erre a kérdésre.
