„Husz éve taposom a t. Ház szőnyegeit; sokat láttam, sokat átéltem, sok millió forintot megszavaztam. E hosszú korszak szereplő politikusait személyesen ösmertem, sőt barátságban voltam sokakkal; láttam őket kivülről és belülről. Szemeim előtt nőttek meg némelyek és zsugorodtak össze mások. Mondhatom, több illuziót vesztettem ez idő alatt mint hajat, pedig ugyancsak dús hajam volt és most ritka.”

Ezekkel a szavakkal kezdi Az én kortársaim című kötetét a 175 éve ezen a napon született Mikszáth Kálmán. A magyar irodalomtörténet kiemelkedő alkotójaként jegyzett szerző politikusi-közírói tevékenysége annak ellenére kisebb figyelmet kap manapság, hogy életművében kitüntetett szerepet játszik a 19-20. század fordulója politikai történéseinek értő bemutatása. Sőt, a Beszterce ostroma, a Tót atyafiak vagy A jó palócok írója közelről is figyelhette az általa leírt világot: 1887-től haláláig országgyűlési képviselőként aktívan részt is vett a magyar törvényhozás munkájában. Először az ilyefalvi kerületet, később Fogarast, majd Máramarosszigetet képviselte a kormánypárt színeiben.

Irodalmi és politikai irányultságát sikeresen egyesítette életművében.

Ahogy alkotásaiban is jelentős szerepet kap a közélet világa (gondoljunk például a Két választás Magyarországon című kötetére), úgy politikusként sem szabadult meg írói identitásától. A kettős önmeghatározás jegyeit fedezhetjük fel az általa magas színvonalon űzött „karczolataiban” is. A rendre napilapokban közzétett írásaiban a dualizmus korának politikai valóságába kapunk betekintést. A rendkívül szórakoztató stíluson túlmenően a mikszáthi szövegek legfőbb jellemzője a tudatosan alkalmazott elbeszélői technikában rejlik: határozottan átüt rajtuk, hogy szerzőjük látta, tapasztalta és átélte az általa leírtakat, ami figyelemre méltó hitelességet kölcsönöz szavainak. Az efféle „tűzhöz közelségnek” a legnagyobb előnye, hogy évszázados történeti távlatból is érzékelteti a politikai szereplők emberi vonásait, ideértve szokásaikat, hóbortjaikat, erényeiket és gyarlóságaikat. A bennfentesség érzése persze egyes esetekben akár el is bizonytalaníthatja az olvasót: felveti annak lehetőségét, hogy az elmesélt históriákba bevonódott és a leírt alakokkal személyes, nemegyszer baráti viszonyt ápoló Mikszáth itt-ott megszépíti a múltat, vagy legalábbis jótékony homállyal fedi az esetleges kellemetlen emlékeket. 

Ha azonban nem a történeti hűséget kérjük számon e szövegeken, hanem egy „szemtanú” szubjektív elbeszéléseiként tekintünk rájuk, akkor oly’ módon láthatunk bele a Monarchia politikai elitjének mindennapjaiba, amire történelemkönyvek segítségével aligha lenne esélyünk. Sőt mi több, Mikszáth révén ahhoz is közelebb kerülhetünk, hogy megértsük a politika világának sajátos logikáját és működésmódját.

Az én kortársaim című könyvében például hosszan ír a kormányzópárt informális fórumáról, a klubról. A Deák-pártnak, illetve később a Szabadelvű Pártnak otthont adó – a második világháborúban súlyosan megsérült, majd elbontott – Lloyd-palota a mai Széchenyi téren állt. A miniszterek, az országgyűlési képviselők és az oda bejáratos újságírók számára az ott zajló kártyapartik, biliárdcsaták és véget nem érő anekdotázások nem csupán szórakozási lehetőséget nyújtottak, hanem egyben az információszerzés, a tanácskozás és – mai fogalmainkkal élve – a lobbizás terei is voltak. Az ottani társasági élet politikai karaktere és a hatalmi viszonyok megannyi, a laikus szemlélő számára kevésbé feltűnő apróságban megnyilvánultak. A klublét egyik jellegzetessége volt, ahogy a terembe lépő befolyásos (vagy befolyásosnak vélt) politikusokat hirtelen „körülfogják, mint Copernicust a tanítványai”. Az aktuális „erősorrend” legbiztosabb mutatója az úgynevezett „félkaréj” nagysága, vagyis a körülöttük csoportosulók száma volt.

Az efféle érdekességeken túlmenően Mikszáth néhány jellemvonás felskiccelésével életteli portrét készít azokról a történelem homályában megmerevedett alakokról, akiknek a tevékenysége alapvetően meghatározta a modern magyar politika látképét. Ennek köszönhetően szinte az az érzése támadhat az olvasónak, hogy ő maga is személyesen ismeri Deák Ferencet, Széll Kálmánt vagy Jókai Mórt. Utóbbiról (is) iróniával vegyes megbecsüléssel szól és elmondja, hogy a szintén író-politikus idős korára legendás ügyességgel figyelte ki a megfelelő pillanatot, amikor az Országgyűlés jegyzője másfelé nézve nem láthatta, ahogy ő az ülés vége előtt kioson a teremből. De bepillantást nyerhetünk a Mikszáth által hibáival együtt is nagyra becsült Tisza Kálmán kormányzás módszereibe is: „A pásztor a szemöldjei mozgásával igazgatta az ő nyáját.”, s ha támad is harag a mameluk sziv mélyén, az csak valami komikus alakban törhet ki, mint mikor a pezsgő dugója nem durran, nem ugrik fel, hanem csak czuppan egy kevéssé, mert nincsen elég szénsav benne.

Mint a fenti néhány példából is látható, a mamelukok sorát maga is gyarapító Mikszáth nem angyalként vagy ördögként ábrázolja a politikai elit tagjait (s köztük magát is), hanem már-már szeretettel közelít hozzájuk és mélyen emberi gesztusokkal ruházza föl őket: anekdotáinak közismert szereplői hol hiúak, hol korruptak, hol látványosan nagyvonalúak, ám végeredményben nem kevésbé esendőek és nem kevésbé gyarlók, mint az írásokon kuncogó olvasók. Ezzel amellett tesz hitet, hogy a politika igazi természetét akkor érthetjük meg a maga valójában, ha a formális intézmények és a jogszabályi keret mellett legalább akkora figyelmet fordítunk az éppen hatalomban lévő politikai aktorok jellemének és habitusának tanulmányozására.

A sokszor jelentőségében alábecsült emberi dimenzió érzékeltetése egyben azért is kulcsfontosságú, mert azáltal, hogy vezetőikben a polgárok bizonyos értelemben saját magukra ismerhetnek, sokkal inkább magukénak érzik a számukra gyakorta irrelevánsnak tetsző politika világát. 

Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor elmondhatjuk, hogy a kritikának és az empátiának sajátos elegye alkotja a mikszáthi hangvétel, jobban mondva az azt megalapozó írói-politikusi önpozicionálás lényegét. Ebből két, egymásnak elsőre ellentmondónak tűnő következtetést is levonhatunk. Egyrészt hangsúlyozhatjuk, hogy – amint azt Balázs Zoltán is kifejti tanulmányában – minden bírálata ellenére Mikszáth feltétlenül lojális maradt párttársaihoz. Másrészt a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az anekdotikus beszédmód mögé rejtve az általa alkalmazott kritikus hangnem egyben másodlagos, ám végeredményben igen kellemetlen morális ítéletként is szolgál, melytől nem függetleníthetik magukat a cikkekben jellemzett, mégoly kedélyes figurák sem. Ez a nehezen kibogozható – s feltétlenül tudatosnak minősíthető – kettősség számos jelentésréteggel gazdagítja az első könnyednek látszó szövegeket, melyek olvasása közben óhatatlanul is igyekszünk felfejteni az eredeti mikszáthi szándékot: vajon empátiába oltott (ön)kritikával vagy inkább (ön)kritikába oltott empátiával van dolgunk? Ki tudja. Talán maga Mikszáth is csak egy rejtélyes félmosollyal felelne erre a kérdésre.