Veszteségem van, tehát vagyok

Az aktuális világjárvány erőteljesen felhívja a figyelmünket arra, hogy az ember nem ura az életnek és a halálnak. A veszteséget átélő ember lelkileg megsebződik. Ezért fontos, hogy a friss seb megfelelően el legyen látva, máskülönben elfertőződhet, súlyos szövődményeket hozva magával.

Mit tehetünk, ha valamely szerettünk éli éppen át a gyász fájdalmát?

Megszületik bennünk a vágy arra, hogy segítsünk, támogassuk őt, de sokszor nem találjuk a helyes szavakat, vagy egyáltalán a megfelelő helyzeteket. A vágyott segítségnyújtás helyett marad a „Részvétem! Szólj, ha tudok valamiben segíteni.”, és a már-már kínosan ható csend. Rosszabb esetben érkeznek a jótanácsok: „Majd meglátod, az élet megy tovább!”, amelyekről mi is érezzük, hogy nem igazán helyénvalóak, de adott esetben nem áll rendelkezésre alkalmasabb segítő stratégia.

Tabusított gyászfolyamat

A megfelelő szavak és cselekedetek hiánya nem meglepő. A jelenlegi kultúra, amelyben élünk, arra tanít bennünket, hogy a kapcsolatainkat felszínesen éljük meg, inkább figyeljünk az életben fellelhető haszonra és a veszteségeinken mielőbb, akár feldolgozatlanul is, de lépjünk túl vagy át. Míg korábban jelentősen több rítus és közösségi esemény tartozott egy halálesethez, veszteséghez, addig ma a gyász „tere” az életünkben már csak nyomokban fellelhető. Annak ellenére, hogy ez a „tér” különösen fontos lenne, hogy a keletkező hiány ütötte seb teljesen be tudjon gyógyulni.

„Keep smiling!” Mosolyogj, érezd jól magad, ekkor a társadalom sokkal inkább be- és elfogad. Így azonban már gyerekkorunktól kezdve hiányzik a veszteséggel való szembesülés és feldolgozás képességének kialakítása.  

Kísérlek a halál völgyében

Elsősorban nem a szakemberek, hanem barátok, családtagok vannak jelen a gyászt átélő személy mindennapjaiban. Ők azok, akik leginkább támogatni tudják az érintettet. A helyes segítségnyújtás abban áll, ha a gyászolónak segítünk, hogy kialakulhasson benne a veszteség „tere” és kísérjük, hogy teljesen megismerhesse azt.

A „Mesélj még, mi van a szívedben?” mondat már-már varázserővel bír. Egy ilyen egyszerű kérdés varázsszerűen képes teret adni a gyászolónak.

Amikor például egy munkatársunk elmeséli, hogy COVID-fertőzésben elveszítette egy szerettét, akkor a fenti mondat így fordítható le: „Osztozom az érzésedben, veled vagyok. Fontos vagy nekem és szeretnék melletted lenni a nehéz helyzetedben. Meghallgatlak, kísérlek.” Az így létrejövő beszélgetések képesek megtisztítani, átmosni  a veszteség sebét. Lehetőséget ad az érintettnek, hogy egy kísérő társsal szemlélje azt, ami VAN: a szívének fájdalmát, bizonytalanságot, az elveszettség érzését.

A fenti kérdés, mint szeretet-impulzus, már akkor is igazán gyógyító lehet egy mélyen sebzett pillanatban, ha az érintett akkor nem is nyitott beszélgetni. Már ekkor megérkezik hozzá: nincsen egyedül.

Természetes, ha enyhíteni akarjuk a hozzánk közel álló(k) szenvedését, de nem érdemes a gyász fájdalmának élét elvennünk (pl. „Próbálj meg nem figyelni rá, jobb lesz!), mint ahogyan más segítő ötleteket (pl. Sportolj többet.; Figyelj a munkádra.; stb.) is csak óvatosan javasolt pedzegetni, mert hosszú távon akkor gyógyul igazán a veszteség okozta seb, ha azt az érintett megismeri, megtapasztalja és végül idővel elfogadja, hogy többé nem sebzetlen.

Ha kísérek, magam is megtapasztalom

A fentiek sokunknak magától értetődőek.

Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon mi gátol bennünket - a kulturális hatásokon túl – abban, hogy figyelmesen, hallgatva, odafordulva kísérjük társainkat a veszteségeikben?

Minél intenzívebben jelenik meg környezetünkben egy érzés, annál inkább hatással van ránk is, és feleleveníti bennünk, hogy mi magunk hányadán állunk az adott kérdéssel. A környezetünkben megjelenő veszteségek óhatatlanul a mi bekövetkezett vagy jövőben lehetséges veszteségeinket is előtérbe helyezik. Minél mélyebbre kísérjük embertársunkat a gyászában, annál intenzívebben élhetjük át a saját veszteségeihez fűződő viszonyunkat és a feldolgozatlan gyászunk – betokosodott sebünk – mély fájdalommal törhet fel. Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat védve megálljunk az egyszerű részvétnyilvánításnál. Így ugyan nem tudunk túl sokat segíteni, de önmagunkat sem sodorjuk veszélybe, és nem kell szembesülnünk a fájdalommal.

Ezzel párhuzamosan, ha egy korábbi veszteségünkre az volt például a megoldásunk, hogy munkába fojtottuk fájdalmunkat, akkor könnyedén születhet meg az alábbi jótanács: „Figyelj a munkádra, addig sem jár az agyad!”. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy az, amit megoldásként véltünk nem feltétlenül a gyógyuláshoz vezető út. Így a fenti példa esetén is inkább csak elfedni, mint valóban gyógyítani tudjuk a sebeinket. Érdemes nagyobb rálátást szerezni belső működésünkre, hogy valódi segítséget tudjunk nyújtani, amennyiben erre hívást érzünk.

Amikor egy másik személy intenzív érzéseivel találkozunk, érdemes önmagunkra is figyelnünk. Ha egy fuldoklót próbálnánk partra segíteni, akkor is figyelnénk magunkra, különben mindketten odavesznénk.

Feltehetjük magunknak a kérdést: „Milyen érzés jelen lennem a másik gyászában?” A válasz segíthet, hogy rálássunk, hol húzódik a határ az ő és az én érzéseim között, ezáltal tisztábban lássuk a gyenge pontjainkat és hatékonyabban tudjunk segíteni. Így a másik segítése önmagunk segítésévé is válik, őt kísérve magunk is megjárjuk a gyógyító utat.

Az érzelmek kavalkádjában gyakran megjelenik a tehetetlenség érzése. Segíteni szeretnénk, de nem tudjuk, hogyan. Ugyanakkor jó, ha tudatosítjuk, a gyászoló a legtöbb esetben nem cselekvésre vagy megoldási útmutatóra, sokkal inkább jelenlétre vágyik, arra, hogy jelen legyünk és azt mondjuk: „Mesélj még, mi van a szívedben?”

Borítókép: Getty Images.