Destruktív jogosultság  (Kozma-Vízkeleti Dániel, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola vezetője)

A gyermeküket vagy párjukat megütő személyek gyakran használják önigazolásul saját élettörténetüket: „engem is pofoztak, én is megpofozhatom a gyerekem”, vagy egyenesen: „engem is vertek, mégis milyen derék ember lett belőlem!” A rendszerszemléletű családterápia kontextuális irányzata, melyet a 101 éve született Böszörményi-Nagy Iván dolgozott ki, destruktív jogosultságnak hívja ezt a jelenséget. Tulajdonképpen egy belső feljogosítottság-érzésről van szó, mely szerint az általunk elszenvedett bántást jogunkban áll továbbadnunk – így "igazságos és kiegyensúlyozott" a világ. Ez a folyamat tudattalan benső megélés, nem pedig tudatos stratégia. A probléma ilyetén szemlélete arra hívja fel a figyelmünket, hogy ahhoz, hogy az erőszak kikerüljön a gyermeknevelés – és családi, kapcsolati konfliktuskezelés – eszköztárából, meg kell szakítani az el-nem-fogadható hozzáállás transzgenerációs láncolatát. Ehhez minden résztvevőnek segítséget és támogatást szükséges kapnia.

A destruktív jogosultságot a büntetés, az elrettentés fenntartja és tovább erősíti. Vagyis a megütött gyermek és az őt megütő szülő mindketten segítségre szorulnak, hogy átíródhasson a felhalmozott bántások kényszerűen továbbadott láncolatának hagyománya és megszakadjon az önrontó kör.

A probléma kezeléseben így nyer létjogosultságot a resztoratív terápiás szemlélet.Annak nyilvánvalóvá tételén túl, hogy a fizikai erőszak nem nevelési eszköz, azoknak, akik ezt az egyet sajátították el mintaként, segítenünk szükséges eszköztáruk fejlesztésében és destruktív jogosultságuk feloldásában.

Provokáló gyerekek? (Éger Csaba, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola kutatótanára)

Családterápiás folyamatokban, illetve a szülőkkel való konzultáció során gyakran felmerül, hogy a szülő azt érzi, a gyermek direkt táncol az idegein, esetleg provokálja az atyai pofont.Mi állhat emögött? A csecsemő teljes kiszolgáltatottságban érkezik meg a földi életbe, gondoskodásra szorul. Növekedése során az egészséges fejlődés feltétele a fizikai szükségletek megfelelő kielégítése, az érzelmi odafordulás, valamint az intimitás. Ezutóbbit mindenekelőtt fizikai ingereken – ölelés, simogatás, stb. - keresztül képes megtapasztalni.

Számos kutatás mutat rá, hogy a fizikai szükségletek kielégítetlensége, valamint az intimitás hiánya akár szervi elváltozást, betegséget, végső esetben pedig halált okozhat.

Mindezzel összhangban a gyermek – túlélési ösztönének köszönhetően – mindent elkövet azért, hogy szülője minden téren rendelkezésére álljon. Születése pillanatától kezdve figyeli szüleit, reakcióit, tanulva, hogy melyek azok a viselkedésminták, amelyekkel sikeresen fel tudja magára hívni a figyelmet. A „sikeres” nem feltétlenül azt jelenti, hogy kedves, szerető vagy érzékeny odafordulást idéz elő. Amennyiben a szülő érzelmileg nehezen vagy egyáltalán nem elérhető, úgy a gyermek a szerető odafordulás hiányában addig folytatja törekvéseit, ameddig bármilyen odafordulást tapasztal. Számára ugyanis ez a túlélés záloga. Így a gyermek addig feszíti a határokat (nyüglődéssel, rossz magaviselettel stb.), míg adott esetben egy pofont nem kap, mert – bármily szomorú – még egy pofonon keresztül is többet tapasztalhat a szülő figyelméből és odafordulásából, mint a semmiből.  

A gyermek határsértő magatartása nem szándékosan romboló.

Nem a pofont akarta kiprovokálni, hanem a figyelmet, érintést.  Nem a szülőt szeretné idegesíteni, hanem keresi a „betevő falatot”. Szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy egyre mélyebben megértsük a gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunkat, hogy a szükségeleire, igényeire, és jelzéseire szeretettel tudjunk reagálni.

Mit kezdjek a feszültségemmel? (Márky Ádám, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola kutatótanára)

A bizonytalanságot vagy kontrollvesztést az agyunk veszélynek éli meg. Evolúciós örökségünk, hogy ha veszély van, akkor támadunk vagy menekülünk. Fontos működés ez, melynek nagyban köszönhetjük, hogy most mi vagyunk a világ urai. Ugyanakkor tudatosság hiányában ezek a genetikailag belénk íródott működések igencsak megnehezíthetik az emberi kapcsolatainkat.

„Elöntött a feszültség, és kiabáltam a gyerekkel.”

Mindannyian szeretnénk jó szülők lenni és igyekszünk kézben tartani azokat a helyzeteket, amikor rosszul reagálunk. Amikor elönt minket a feszültség, eszünkbe jut, hogy ez az érzés szokott a kiabáláshoz, ütéshez vagy büntetéshez vezetni. Ebből következik az automatikus gondolat, hogy a feszültséget kontrollálni kell, hiszen ha nincs feszültség, nincs kiabálás. Sajnos ez az egyébként logikus következtetés az esetek többségében nem segít a helyzet konstruktív megoldásában. Minél inkább próbálunk egy érzést kontrollálni, annál nagyobb lesz az életünkre gyakorolt hatása: egyre többet foglalkozunk vele, egyre inkább el akarjuk nyomni, mígnem elfáradunk és kiabálás formájában kitör belőlünk. Ez pedig azt erősíti meg bennünk, hogy a feszültség kiabáláshoz vezet és legközelebb még jobban megijedünk, amikor feszültséget tapasztalunk.

Ördögi kör ez. Olyan, mintha egy viharban magát a vihart próbálnánk legyőzni. A tapasztalt tengerész ilyenkor inkább bedobja a horgonyt és csupán figyeli a vihart. A jelenlét gyakorlatok abban segítenek, hogy észrevegyük a feszültséget és ne magát az érzést akarjuk kontrollálni, hanem a cselekvéseinket, azaz a kiabálást. Így pedig a feszültség érzéssel együtt is képesek legyünk higgadtan beszélni. Ez a működés szerencsére gyakorlással bárki által elsajátítható.

Tisztán bánni érzelmeinkkel akkor is, ha nehéz (Hal Melinda, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola Test és Lélek műhelyvezetője)

A gyermeknevelésre való felkészülés során kevés helyet kap az érzelmi tudatosság, differenciálás, valamint az érzelmek kifejezésének fontossága, pedig mindezek alkalmazása megelőzheti, kiküszöbölheti a fizikai és lelki bántalmazást. Érzelmeink tudatosítása mind pozitív, mind negatív irányba elengedhetetlen. Bár azt gondoljuk a sikereket és pozitív érzelmeket könnyű feldolgozni, ezzel is bőven van teendőnk, akár egy-egy esemény lelki feldolgozásánál. Még nehezebb helyzetben vagyunk, amikor negatív érzések kerítenek minket hatalmukba. Ebben az állapotban a hormonális változások – a düh esetében a tesztoszteron emelkedése és a kortizol csökkenése-, olyan viselkedésmódok használatára késztethetnek, amelyek nem átgondoltak, és sok esetben a félelmeinkből táplálkoznak.

Érdemes megállnunk egy pillanatra és magunkévá tenni a sokat hallott intelmet, miszerint „számoljunk el tízig” mielőtt cselekednénk.

Ez éppen elegendő idő, hogy feltegyük magunknak a kérdést, pontosan mit is érzünk az adott helyzetben? A belső világunkkal való szembenézés során gyakran a saját szorongásainkkal találkozunk. A gyermekkel kapcsolatos vagy tőle teljesen független aggodalmaink gyors megoldás keresésére késztetnek. Ilyenkor könnyen csúszhatunk abba a hibába, hogy azt gondoljuk a gyermekünk csak drasztikus, hatékony beavatkozások útján tanulhatja meg a helyes és a helytelen fogalmát. Ehelyett azonban, ha belső érzelmeinket tudatosítjuk és megfelelően elválasztjuk egymástól a megterhelő érzéseket, amelyek ezen formában kommunikálhatóvá válnak, akkor időt nyerünk és hosszútávon tehetünk jót a gyermekkel való kapcsolatunknak. A saját érzéseinkkel való bánásmód példa a gyermekeink számára is. Az érzelmeink tudatosításának, differenciálásának és kommunikációjának hármasa a közös fejlődésünk és a konfliktusokat követő továbblépés záloga, ami a megbocsátást, ezáltal a továbblépést és a vitás helyzet megfelelő feldolgozását segítheti elő.

A fakanál helye a  gyereknevelésben (Szőnyi Lídia, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola kutatótanára)

Régen úgy tartották, hogy néhány ütés a fenékre a fakanállal minden problémát megold. Ma már tudjuk, hogy ez csupán pillanatnyi illuzió, a verésnek hosszútávon számtalan negatív hatása van.

A fizikai fenyítés haragot, ellenérzéseket, valamint lázadást szül, ami megakadályozza a helytelen tett miatt érzett bűntudat átélését, így a gyermek nem a hiba kijavítására, csupán az elrejtésére fog koncentrálni. A verés nem motivál a jóvátételre, mivel a gyermek passzívan vesz részt a folyamatban, és úgy hiszi az átélt fájdalommal letudta a tette következményeit. Fontos azonban azt is látnunk, hogy a büntetéscentrikus attitűdnek nem a túlzott engedékenység az alternatívája, ugyanis a rend és szabályok nélküli szabadságnak szintén számos kockázata van.A fentiekkel ellentétben a pozitív fegyelmezés és a helyreállító szemléletmód a rossz cselekedetek korlátozását és a gyermek támogatását egyaránt magába foglalja. A felnőttek nem tesznek semmit a gyermek helyett vagy ellen, hanem együtt határozzák meg azokat a szabályokat, amiket be kell tartani. Szabályszegés esetén nem zárják ki a gyermeket a problémamegoldási folyamatból, hanem közösen dolgozzák fel a sérelmet és a konfliktus nyomán keletkező érzelmi szükségleteket.

Természetesen vannak olyan témák, ahol a döntést a felnőttnek kell meghozni, aki ilyenkor határozottan, de emberségesen és tisztelettel jár el.A szemléletmód egyik fontos technikája a családi gyűlés, ahol a család tagjai a „beszélő” tárgy körbeadásával megbeszélik a felmerülő problémákat, illetve azok lehetséges megoldásait. Erre kiválóan alkalmas a fakanál, így ez a negatív asszociációkkal terhelt tárgy új jelentést kaphat a gyermeknevelésben. A családi gyűlés módszertanáról bővebben itt olvashatnak.Ebben az elméleti keretben a hibázás alkalmat teremt a fejlődésre. A gyermek helytelen tetteinek feldolgozáshoz az alábbi kérdések nyúthatnak segítséget: Mi történt? Mi volt benne a Te részed? Szerinted kit érintett mindez? Hogyan érintette? Mit gondolsz, mit kellene tenned, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?  A bizalom légkörében zajló beszélgetés hozzájárul, hogy a gyermek átérezze a tette következményét és felelősséget vállaljon érte.

Lezárás

A testi fenyítés testileg és lelkileg egyaránt fájdalmat okoz, hosszútávon súlyos érzelmi sérülésekkel járhat és nem utolsó sorban sérti a gyermek jogait.

A szülőség egyszerre nehéz és felemelő tanulási folyamat, melynek során szembenézhetünk a családi mintákkal, fejleszthetjük az önismeretünket, megtanulhatjuk, hogy mit kezdjünk a frusztrációval és feszültséggel, valamint bővíthetjük a nevelési eszköztárunkat annak érdekében, hogy a gyermekeink egészséges, kiegyensúlyozott, felelősségvállaló felnőttekké cseperedjenek fel.

Borítókép: Pixabay.