Kiemelkednek azok az irányzatok és módszerek, amelyek mindenekelőtt az érzelmek megfigyelésében és elfogadásában látják a változás kulcsát. Így például az EFT (emotion focused therapy; érzelemfókuszú terápia) úgy egyéni, mint párterápiás keretek között azt tekinti a gyógyulás útjának, hogy a segítséget kérők a terápiás munka folyamán mélyen rálátnak érzelmeikre, ezáltal jobban megértve viselkedésüket és lehetővé téve a fenntartható változást.

Égető kérdés azonban, hogy mi a teendő, amikor az érzelmeim és a céljaim konfliktusba kerülnek egymással?

A páromnak megmutatni, hogy elégedetlen vagyok a kapcsolatban megélt intimitással és szexualitással, nehézséget okozhat, ha arra gondolok, hogy őszinteségemmel olyan mélyen megbántom, hogy annak mentén megszakadhat a kapcsolatunk. Ekkor legtöbbünk stratégiát választ: kimondom az érzéseimet, vállalva a kockázatot, vagy eltemetem őket, elkerülve a lehetséges feszültséget. Melyik miben segít és miben gátol bennünket?

Hol volt, hol nem volt

Az érzelmek nem megrendelésre érkeznek, nem tudjuk tudatosan előhívni vagy megszüntetni őket, hanem akkor jelennek meg, amikor az életünk történései úgy hozzák. Nem tudunk akarattal szerelmesek lenni, de szomorúságunkban jókedvet sem tudunk „gombnyomásra” érezni. Éppen ezért a mindfulnesshez kapcsolódó módszerek azt mondják, hogy nem az a kérdés, hogy egy érzés megjelenik-e az életünkben, hanem sokkal inkább az, hogy mit kezdünk vele. Érzelmeinkkel viselkedhetünk konstruktívan: elfogadás, megfigyelés vagy destruktívan: ignorálás, elnyomás, hárítás, hasítás. Előbbiek a jóllétünk növekedéséhez, míg utóbbiak a csökkenéséhez fognak hozzájárulni. Az el-nem-fogadás és a meg-nem-látás ugyanis nem változtat a meglévő érzelem valóságán, ellenben gátol mindent, ami változáshoz vezethetne. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy akkor is érdemes a teljes belső valóságunkkal szembesülnünk, ha ezáltal olyan érzésekre bukkanunk, amelyek nem könnyűek.

Csőtörés esetén a vizesedő nappalifal láttán dönthetünk úgy, hogy „Biztos csak valami odafröccsent, nem foglalkozom vele”, ezzel azonban még nagyobb kárunk keletkezik.

A fal vizesedésének, beismerése talán sok kényelmetlenséget hoz magával, de valódi megoldás születhet és valószínűleg nem lesz nagyobb a kárunk.

Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk

Mindez igaz a kapcsolatainkra is. Azokkal szeretünk időt tölteni, akiknek a jelenlétében önmagunk lehetünk, mindazzal az érzelmi kavalkáddal, amit magunkban hordunk. Ezek a kapcsolataink az együtt töltött idő és megosztás mentén mélyülnek és erősödnek: Közeledünk egymáshoz. Igaz ez azokra a helyzetekre is, amikor a saját érzelmeinket nem csak elfogadjuk, hanem kimutatjuk és vállaljuk annak következményeit. Egy felmerülő feszültség sikeres kezelése esetén jelentősen mélyül a meglévő kapcsolat.

Kevésbé szívesen osztjuk meg életünket azokkal, akikkel őszinteség helyett szerepeket játszunk. Felszínes kapcsolatainkból ismerős lehet az állandó jellegű „Hogy vagy?; „Jól, és Te?”; Én is.” párbeszéd. Ebben az esetben az együtt töltött idő a kapcsolat mélyülése helyett az egyre kreatívabb álarcok kialakítását hozhatja magával. Távolodunk egymástól. Távolság esetén nincs okunk félni a feszültségektől, konfliktusoktól, de nem is számíthatunk arra, hogy valódi mély kapcsolatot tudunk megélni az érintettel.

Mélyül vagy beszakad?

Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon a megosztásnak, megmutatásnak hol vannak a határai? Nem terhelem-e túl a kapcsolatomat, ha mindig mindent megmutatok?

Át lehet-e esni a ló túloldalára? Több olyan módszert ismerünk (ld. lentebb), amelyek segítenek bennünket, hogy a kommunikációnk inkább építő és konstruktív mintsem romboló legyen. Mielőtt azonban a megmutatás útját keresnénk, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi az, ami bennem van? Mit szeretnék megmutatni? Lehet, hogy az első pillanatban mérhetetlen dühöt érzek, amit egyből megmutatva talán kő-kövön nem marad. Ellenben, ha módomban áll tartalmazni a saját érzéseimet, akkor szelídülhetnek, kristályosodnak. Így inkább látjuk magunk is, és tudjuk megmutatni, hogy mit is érzünk valójában. Érdemes tehát időt és figyelmet szentelni, hogy megérhessen bennünk mindaz, ami bensőnkben van. Ebben segíthet bennünket egy hosszú séta, meditáció, csendes ima, mély baráti beszélgetés stb. Ezután jobban módunkban állhat differenciáltan megélni és megmutatni érzéseinket.

Párbeszédben

Megfogalmazott érzéseinket megmutatva nyílik lehetőség arra, hogy a kapcsolat a vágyott irányba változzon. A megosztás mértéke és minősége mellett annak módjára is érdemes figyelnünk. Kapcsolatunk kihívást okozó helyzeteivel akkor tudunk a legsikeresebben megküzdeni, ha párbeszédet folyatunk a kapcsolatban jelenlévő másik féllel/felekkel. A sikeres párbeszéd alapja, hogy mindkét fél mondandójának van létjogosultsága és inkább a másikra való figyelem, mintsem a mondandójának az érvénytelenítése dominál. Jó példa erre az asszertív kommunikáció.

Amikor asszertívan vagyunk jelen az adott kapcsolatunkban, akkor egyaránt őrizzük saját és a másik fél határait. Kimondjuk mindazt, ami van, anélkül, hogy a másikat bántanánk vele (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem fog neki rosszul esni, amit hall).

Ide tartozik az én-beszéd is. Az én-beszéd lényege, hogy a megélt érzéseimet nem vetítem a másikra: „Elviselhetetlenül viselkedsz, amikor közösen társaságba megyünk!”, hanem kizárólag a saját megélésemet mutatom meg: „Nagyon erős szégyenérzet alakul ki bennem, amikor társaságba megyünk együtt.”. Míg előbbi könnyen szül vitát: „Nem is igaz,…”; „Nem én kezdtem…”; „Mert te aztán…”, addig utóbbi esetében erre jelentősen kevesebb tér van és mégis kimondásra kerül a megfogalmazott érzés. Utóbbi esetében könnyebb kimondani például, hogy „Ne haragudj, legközelebb jobban fogok figyelni.”, de akár azt is, hogy: „Megértelek, de ez vagyok én. Mit gondolsz mit csináljunk ezzel a helyzettel?”

Ugyan a fent leírt út fárasztó, figyelmet és energiabefektetést kíván, azzal kecsegtet, hogy kapcsolatainkban minőségi és fenntartható változás következhet be. Nem utolsó sorban láthatjuk azt is, hogy egy-egy őszintén és asszertívan megélt kapcsolatunk igazán nagy mértékben járulnak hozzá az önismeretünk fejlődéséhez is. Előfeltétel azonban, hogy elköteleződjünk a valóság mellett. A bennünk megszületett érzések és belső történések mellett, megvallva magunknak és a másiknak az „igazat, és csakis az igazat”.

Borítókép: shutterstock.