A rendszerváltás közeledettével ritkán lehetett szovjet katonákat látni Budapesten. 1990-ben, Orbán Viktorral egy vidéki választási nagygyűlésről autóztunk vissza Budapestre késő este. Hirtelen egy szovjet katona jelent meg az út közepén, és jelzett, hogy álljunk meg. Orbán nem lassított, és majdnem elütötte.
„Mi volt ez az egész?” - kérdeztem. „Valószínűleg azt akarja, hogy vegyünk neki piát" - válaszolta. Amikor később vidéki ismerősöktől érdeklődtem, megtudtam, hogy a közeli helyőrségek szovjet katonái gyakran nyaggatták a helyieket azzal, hogy vegyenek nekik italt, vagy éppen katonai felszereléseket akartak eladni.
Az évek során sok olyan orosszal találkoztam, akik a szovjet éra alatt Magyarországon töltöttek némi időt, és mindannyian nagy szeretettel beszéltek Magyarországról.
Amikor a szovjet egységek első csoportja elhagyta az országot (egy nagyon kis csoport), részt vettem a sajtótájékoztatón. Bemutattak nekünk egy harckocsit, és annak két fős legénységét. A szovjetek nagyon gyakorlatiasan terveztek harckocsit. Először szándékuknak megfelelően megtervezték a tankot, majd a hely lehető legjobb kihasználására nagyon alacsony sorkatonákat kerestek, akiket aztán belegyömöszöltek.
Megpróbáltam kikérdezni a két korlátozott magasságú személyt.
"Srácok, hogy hívnak titeket?"
"Nem mondhatjuk meg."
"Szóval, honnan jöttök?"
"A Szovjetunióból."
Egy utolsó kísérletet tettem arra, hogy elinduljon valami beszélgetés-féle, és rámutattam néhány csőre a tank oldalán, amelyekről tudtam, és bárki, aki valaha is olvasott újságcikket vagy kinyitott egy tankokról szóló gyerekkönyvet tudhatta, hogy füstgránát kilövésére szolgál.
"Ezek mire valók?"
"Nem tudjuk."
Akkoriban újságíróként meg kellett dolgoznod a pénzedért. Ezután a szovjetek elmentek, de az oroszok persze ittmaradtak.
This article is also available in English.
Borítókép: shutterstock.
