E cikk mindmáig ideiglenes magyar nyersfordításban volt itt olvasható. Most közöljük a szerző 2021. szeptember 11-én Balatonfüreden németül tartott előadásának eredeti magyar nyelvű, egyedül hiteles változatát. 


 A 2019. évi európai parlamenti és magyar helyhatósági választások nyomán mindegyre fokozódott a publicisztikai tudósítások és a hatalompolitikai érdekek összefonódása. A németországi sajtónyilvánosság túlnyomó része a magyarországi ellenzéknek szurkol, tehát hozzá kíván járulni Orbán Viktor bukásához. Ezért a 2022. évi magyarországi parlamenti választásig bizonyára tovább növekszik a németországi Magyarország-kép ideológizálásának a mértéke – a minőségi újságírás kárára. 


1. A véleményváltozás

Az újabb magyar–német kapcsolattörténet különös vonása, hogy Magyarország 1989/1990-ig tetszetős hírneve a németországi közvéleményben akkor kezdett romlani, amikor az állampárti uralom évtizedei után megnyílt az út a demokrácia felé. 1990 után a politikai, kulturális és társadalmi Magyarországnak többé-kevésbé tartósan igazolnia kellett, hogy valóban demokratikus. A háttérben a 20. század első negyedétől hagyományos magyar kultúrharc folyt egy balliberális és egy jobbkonzervatív áramlat között. Mindkettő külön-külön behatárolt kulturális azonosságtudattal hordozza s mozgatja a viszályterhes zsidó–keresztény viszonyt. A fiatal magyar többpártrendszer baloldala a korai 1990-es évektől bejelentette kizárólagos képviseleti jogát a liberalizmusra. Egyidejűleg nemcsak maga számára utasította el a nemzeti gondolatot, hanem ennek védelmezőinek felhánytorgatta, hogy múltbafordulásával képtelen a demokráciára. Erre a jobboldal nemzetietlenséget, mi több, nemzetellenességet kezdett a liberálisok szemére vetni.


2. Beteljesül a jóslat

A magyarországi nacionalizmus és antiszemitizmus képe a korai kilencvenes évektől alakult ki. E folyamatot siettette a német média egyoldalú beavatkozása a magyar kultúrharcba. A magyar és külföldi nyomtatott sajtó már 2009 körül jelezte, hogy a magyar demokrácia diktatúrába tévelyedik. Ez a jóslat aztán 2010 tavaszától be is teljesedett az első sajtónyilvánosságot meghatározó publicisták szemében. A német politikai újságírást kiemelten ingerlő alak, a magyar miniszterelnök csak lépcsőzetesen nőtt bele abba a vitakészségbe, amelyet német tudósítók és hírmagyarázók, valamint politikusok Berlinben, Brüsszelben és Straßburg vele szemben már 2010 körül tanúsítottak.
A 2015-ben kirobbant menekült- és migránsválságban felerősődött a német politikai zsurnalizmus azon hajlama, hogy idegellenességgel vádolja a politikai és kulturális Magyarországot, mi több, a xenofóbiát a magyar diktatúra szerkezeti jegyének nevezze. A leminősítő értékítéletek az antiszemitizmustól a cigányellenességen, nagymagyar nacionalizmuson és muszlimellenességen át a legújabban felrótt homofóbiáig olyan gyakoriak és mélyrehatóak, hogy az összkép még akkor is kedvezőtlen marad, ha egyik-másik vád tarthatatlannak bizonyul. Az ítélet főként az „orbánokrácia” politikai rendszerét állítja pellengérre, azonban ismételten kiterjed az egész magyar társadalomra. A publicisztikai ledorongolásokat már a 2010-es évek elején két általános tulajdonság jellemezte: minden rossz megszemélyesítése egyetlen férfiú, Orbán Viktor személyében, valamint ama rossz kifejeződéseinek hálózatszerű egybefonódása. 


3. Az elutasítás nyelvezete 

A Magyarországról szóló német beszámolók az elmúlt évtizedben a történeti áthallású megbélyegzések nyelvi eszközét is használták az ország elítélésére. Rendszerint a baloldal politikusai ragadtatták magukat szóbeli otrombaságokra. Országos napilapok hamar bevett szokásává vált, hogy a Magyarországon újjászületett nacionalizmust az egykori német rasszista koncepcióból kölcsönzött fogalmakkal és szókapcsolatokkal írják körül. Német publicisták szívesen vonnak párhuzamot „Orbánisztán” és a Harmadik Birodalom között, például Budapest családpolitikájára felfűzve, amely őket a „völkisch – vagy szociális?“ két véglet között „szaporodási paktum“-ként a „náci időkre emlékezteti“.
A magyar kormányfő munkásságának minősítésére a német nyelvváltozatban különösen lejárató „vezérdemokrácia” fogalom honosodott meg. Kimondhatatlanul rosszul hangzik éppen német fülekben az a szalagcím, amely a Die Welt napilapban az új magyar alkotmány 2011. évi kihirdetése alkalmával jelent meg: a „Fidesz mindenek felett”. A szerzők Európa „szégyenfoltját“ a magyarországi „beteg” demokráciában jelölik meg, ahonnan „szélsőjobbos vírus ömlik az EU vérkeringésébe“, ahol „értékbomlasztás” folyik, amiért is a tagállamoknak „semlegesíteniük kell ezt az értéktumort” – ebben az „illiberális polypore-állam”-ban, ahol a Fidesz–KDNP kormányzásának idején élősködő gombák támadják meg s rohasztják a magyar demokrácia fáját. Az 1930-es évek Németországában uszító daganat-hasonlatnál szelídebbnek hat a „beteg demokrácia” minősítés, amelyet Magyarországon megtámadott az Orbán Viktor nevű „vírus”.
2011-ben, 2012-ben és 2015-ben a Süddeutsche Zeitung müncheni napilapban több nyelven – és online – megjelent karikatúrák Magyarországot Európa kapuit döngető neandervölgyi ősembernek állították be, olyan államnak, amelynek kormányfőjét arra kell kényszeríteni, hogy leckét vegyen demokráciából, valamint olyan közösségnek, amely nemzeti büszkeségtől tökrészegen elszigeteli önmagát.


4. Képzeletbeli emeltyű a nemzeti és nemzetközi hatalmi harcokban

A publicisztikai kép a tekintélyelvű vagy még inkább diktatórikus Magyarországról célzatosságát a németországi és az európai uniós pártpolitikai küzdelmekben domborítja ki. A média emberei rendszerint előzetesen megrajzolják a politika követendő irányát, amint a politika is szívesen használja őket saját szócsőként. A sajtótudósítások és a hatalompolitikai érdekek a korábbiaknál is erősebben szövődnek egybe a 2019. évi európai parlamenti és magyarországi helyhatósági választások óta, valamint a 2021. és 2022. évi németországi, illetve magyarországi választások kampányaiban. Az Európai Parlamentbe megválasztott magyar ellenzéki képviselők szavatolják, hogy a magyar belpolitika mindig Straßburgban és Brüsszelben is zajlik, ahol az Orbán-kormány ellenfelei számolhatnak a német média közvetítő segédletével. A Magyarországról Németországban alkotott kép manapság ugyanúgy, mint már az 1990-es évek elején, feltűnő mértékben Magyarországon készül.
Az Arte TV, a német-francia kulturális tévécsatorna 2020 karácsonyának előestéjén sugározta először a „Helló, diktátor. Orbán, az EU és a jogállamiság” című terjedelmes dokumentációt. A német Zöldek 2019-ben megválasztott európai parlamenti képviselőjének oknyomozóként feltüntetett, részben Budapesten forgatott kampányfilmje, a pártpolitikai propaganda iskolapéldája.


5. A szivárvány német álarca

A német média harca a magyarországi demokráciáért 2021 júniusában új fejezetéhez érkezett. Bejelentette, hogy a homo- és a transzszexualitás európai érték, amelyet Magyarországon lábbal tipornak. Egy zöldpárti városi képviselő és a szociáldemokrata főpolgármester meghitt együttműködésben a müncheni Allianz Arena szivárványszínű kivilágítását tervezte a német–magyar labdarúgó válogatott mérkőzése alatt. A homofób Magyarország ellen ezt követően kibontakoztatott ideológiai hadjárat a német és a magyar választási összecsapások kölcsönhatásaiban olyan gyújtóerőre tett szert, amely még a szokványosan sűrű német Magyarország-szapuláson is túltett. Egyúttal azonban – hosszú évek óta először – önkritikus hangokat is hallatott a mértékadó német újságírás jobb- és baloldali szárnyán egyaránt. Egy cikk azt rótta fel a „saját megvilágosodást szolgáló politikának”, hogy csupán színleli együttérzését az érintett közösséggel. A „jó és a rossz harcától” még a baloldali berlini Tagesspiegel főszerkesztőségi tudósítója is idegenkedett. Megdöbbentette az „erkölcsi felsőbbrendűség” kinyilatkoztatása az „állítólag elmaradott európai uniós partnerekkel” szemben, és lesújtotta a „toleranciára való felhívás” megrendezése, amely szemszögében erkölcsileg egy egész országot vádol meg, és „nemzetet fordít nemzet ellen”. A „Tichys Einblick” szerzője egy másik politikai felfogásból szintén „német kérkedést” érzékelt a sajtókampányban, amely szerinte „nyilvánvalóan nem a melegek és leszbikusok jogairól, hanem már megint csak és kizárólag arról szól, hogy a németek a legjobbak”.


6. Az ellenségkép

Gyakori olvasat német lapszerkesztők és újságírók körében, hogy az elmúlt évtizedben egyre egyoldalúbb értekelésekért és érdesebb hangnemért kizárólag egy személyt terheli a felelősség: Orbán Viktort. A magyar miniszterelnök állandósult elátkozásában kulcsfontosságú a 2014 júliusában Tusványoson tartott beszéde az „illiberális demokráciáról”, amelyet éveken át főleg politikai ellenfelei használtak ócsárlására. A 2015. február 2-i közös budapeti sajtótájékoztatón Budapesten Angela Merkel is bírálta az összetett fogalmat, kijelentve, hogy a liberális jelzőt a szociális és a konzervatív mellett a kereszténydemokrata szókészlet nélkülözhetetlen tartozékának véli.
Merkel és Orbán álláspontja azután lényegében nem módosult. A miniszterelnök 2020 kora őszén egy programszerű beszédében ugyan már megszámlálhatatlan ízben biztosította a közvéleményt a jogállamiság és az emberi jogok magyarországi sérthetetlenségéről, ehhez azonban – mint 2014-ben – az illiberális demokrácia viszonyítási keretét rendelte. Így változatlanul a német kancellárasszony – és vele a német sajtóvilág – átka ül az illiberális demokrácia ingerszón, mégha a miniszterelnök vele 2014-ben és azután sem a szabadság antidemokratikus korlátozásának vagy diktatórikus megnyirbálásának a szándékát jelentette be, amellyel őt minduntalan vádolják. A németországi Magyarország-képben mindenesetre hűen tükröződik a két kormányfő közötti személyes ellentét.


7. A jobbak 

A Magyarországgal folytatott publicisztikai-politikai vita mélyén egyfelől a népszavazás elemével kiegészült, nemzetállami képviseleti demokrácia, másfelől az Európai Unió vezérkarában szorgalmazott európai közösségi jog feszül egymásnak. Az árok látszólag az idegenellenesént megpecsételt jobboldali és a magát az európaiság egyetlen letéteményesének tekintő balliberális demokrácia között halad. Ennek az ellentétpárnak két politikai eszménykép felel meg: a nemzetek Európája és az Európai Egyesült Államok. 
Napjaink liberalizmusa fáradhatatlanul visszautal európai értékekre. Ezzel a társadalom széles köreiben az állítólagos magasabbrendűség dicsfényével ékesíti magát, amelyet a nemzetek és nemzetállamok önérvényesítési akaratával folytatott versenyben arra használnak a sajtó és a politika nyilvánosságában, hogy igazolja a Magyarországgal szembeni rosszallást. 


8. Magyar szerep német múltfeldolgozásban

„Orbánisztán” verbális megbélyegzésének 2010 körül megnyitott körei 2021 februárjában kiütköző módon zárultak be a Deutsche Welle adásában. Az „Orbán átépíti Budapestet” című, kizárólag ellenzéki kijelentéseket közvetítő riport a budapesti várnegyedben és a Kossuth Lajos téren zajló újjáépítési meg felújítási munkálatokat a Horthy-korszak iránti sóvárgást kifejező „hatalmi építészet”-ként mutatja be, amely a magyar főváros mai zsidó lakosságában az újbóli deportálás félelmét keltené. E vád szembetűnő sajátossága, hogy a film készítői és magyar szereplői kölcsönösen kihasználják egymást. A magyar fél a német múlt feldolgozásába, a német a magyar választási harcba hagyja befogni magát. Erre a manipulatív értelmezésre YouTube-on számos és túlnyomórészt elutasító kommentár érkezett, példaszerűen szemléltetve, hogy a második és harmadik német médianyilvánosság rendszerint kritikus beállítottsággal szemléli a magyarországi vonatkozású áramvonalas hírfolyamokat. 


9. A német politikai publicisztika műveltségi válsága 

A német zsurnalizmus engesztelhetetlen megütközése a magyarországi folyamatokon és szerkezeteken egyrészt gyakorlati, illetve párt- és európapolitikai okokkal magyarázható. A magyar nyelv ismeretének a hiánya a részletekbe menően is kiegyensúlyozott tudósítás és értékelés komoly akadálya, annál is inkább, mivel a tájékozódás ekképp beszűkült pályáján javarészt egyoldalúan megválogatott információs pótforrások jutnak szóhoz. A közvélekedést meghatározó német média nyilvánvaló célja, hogy hozzájáruljon Orbán Viktor megdöntéséhez. A pártosan elfogult beszámolók megkerülik az érvek és ellenérvek ésszerű ütköztetését, sőt, ellentétes álláspontokkal nem is hajlandóak vitatkozni. Hangulatot keltenek, ahelyett, hogy tényeket feltárjanak, elemezzenek és közvetítsenek. A német újságírói szakma ezzel egy művelődési válságba süllyedt. 
Másrészt a német médiában uralkodó véleményirányzat polémikus hangvétele egy olyan nép eszmei lelkületének mellőzéséből fakad, amelynek történeti tudata jóval határozottabb, mint a mai németeké. Jó harminc évvel ezelőtt a magyarországi rendszerváltozásban kivívott nemzeti függetlenség újjáélesztette, illetve felértékelte a hazafiságot, amelyet a Kádár-rendszer megvetett vagy üldözött, és amely a haza iránti szeretetben vagy tiszteletben gyökerezve éppen nem támadóan kirekesztő nacionalizmus, amilyenként német megfigyelők rágalmazni szokták, minthogy nem hajlandóak megkülönböztetni a patriotizmust a – Magyarországon is tapasztalható – nacionalizmustól. Az újraegyesített Németországban viszont a patriotizmus még alkotmányos, nem etnikai változatában is megrekedt, majd hanyatlani kezdett, minthogy a múlt folyamatos jelene folyton-folyvást rontja a nemzetiszocializmusban megtépázott nemzeti érzés hitelét.
E viszályban végső soron a közösségelvű és az énközpontú nemzetszemlélet civódik egymással. Súlyos nehezék eközben, hogy a magyar és a német nemzetfelfogás a közelmúltban egymástól eltérően fejlődött, majd külön-külön megmerevedve eltávolódott egymástól. A magyar és a német oldal saját ideológiai peremén ma már egyazon jelenséget veszi célba: a liberális nemzetet. A német baloldal – a magyar kultúrharc észjárását követve – a liberális rendszerrel a nemzeti érdeket, a magyar jobboldal egy része a nemzeti államérdekkel a liberalizmust nem tudja összeegyeztetni. Magyarországon a nemzeti szabadelvűség, Németországban a liberális nemzettudat forog kockán. 


10. Lehetséges-e a vita tárgyszerűsítése?

A liberáldemokrata kérlelhetetlenség az „Orbán-rezsim”-mel szemben hosszú időtartamával és széles hatókörénél fogva olyan arculatvesztést okozott, amely egyre jobban kikezdi a német társadalom Magyarország és a magyarok iránt megmaradt rokonszenvét. A kulturális és tudományos körök Magyarország-narratívájába is bizonyosságokként fészkelődtek be feltételezések, amelyek mintha megkérdőjelezhetetlenek, ezért egyfajta dogma-jelleget öltenek. A német historiográfia és politológia hangadó tényezői – felemelt ujjal Magyarországra mutatva – kétségbe vonják azon nemzetelméletnek a demokráciaképességét, amely a politikai-jogi feltételeken túl etnikai-kulturális alapokon nyugszik, és éppen ezért ragaszkodik a függetlenségi eszme gyakorlásához. 
Csak remélhetjük, hogy csökkeni fog politikai téren a német–magyar feszültség, és mihamarabb társadalmi síkon is újra mód nyílhat a német–magyar közeledésre. De még ebben az esetben is megoldandó egy igényes feladat. Ugyanis ki kell bányászni egy rejtőző kincset: az egyenrangúság európai értékét. Ami Németországban helyes, nem feltétlenül az Magyarországon is – és fordítva. Éppen ezért kézenfekvő követelmény a regionális sajátosságok méltánylása. Új bizalmat szülhet, ha a felek nem nevezik mindenben s mindenkor felsőbbrendűnek saját nézetrendszerüket. Ha kölcsönösen elfogadják szabad akaratuk jogosultságát, akkor ez a szabadság felhatalmazza őket arra, hogy egymást egyenrangúnak tekintsék. Ősliberális alapelv a türelmes önkéntesség, amely megkönnyíti a gyengébb európai szereplőnek, hogy – ha ajánlatos – szemmértékkel engedjen a saját igazából, az erősebbnek pedig azt, hogy hagyjon fel a mértéktelen ítélkezéssel.


 

Auf Deutsch.

Borítókép: shutterstock.