Az Egyház ugyanezen intézménye igyekezett a hívőket a párbeszéd ösvénye felé irányítani 2019-ben is, amikor egy újabb megnyilatkozása a genderelmélet kérdését vizsgálta a nevelésben. Már a címe sem hagyott sok kétséget afelől, hogy milyen irányban érvel majd a szentszéki szöveg: „Férfinak és nőnek teremtette”.

Egyáltalán nem véletlen a párbeszéd útjának az emlegetése már a tárgymegjelölésben, azután pedig az érvényesítése a szerkezetben, a fölépítésben is: finoman szólva sem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy bármikor, amikor a társadalmi nemek fölfogása szóba kerül, a felek akármennyire is higgadtak maradjanak. E szöveg például három részre tagolódik: magának az elméletnek a meghallgatását követően egy érvelési résszel találkozunk, majd pedig a vonatkozó javaslatokkal ismerkedünk meg.

Hangulati útmutatóként nagyon fontos már előzetesen leszögezni: ha valaki nem teljesen ért egyet valamelyik éppen fodrozódó hajtásával egy eszmerendszernek, szó sincsen semmiféle „fóbiáról” vagy „anti-„ beállítottságról, még kevésbé gyűlöletbeszédről. Higgadt eszmecseréről van szó, vagy vitáról, ha éppen társadalmi síkon zajlik a közléscsere.

Még valószínűbb azonban, hogy kifejezetten lelkivezetésért, lelki segítésért fordulnak az Egyházhoz a kereső, gondolkodó és szenvedő emberek, és szomjazzák az útmutatását. Mindenesetre az álláspontjának a kifejtésénél az Egyháznak mindig ebből érdemes kiindulnia. Egyértelmű, hogy e kényes és érzékeny kérdésben egyáltalán nem az ítélkezés, a megbélyegzés, még kevésbé a hátrányos megkülönböztetés a megfelelő hozzáállás, senki részéről.

A korszellem, amely körbeleng bennünket, az eltörlés kultúráját támogatja: az önazonosságok kétségbeesett keresgélése egy másik elsődleges azonosulást ajánl a vallási és a nemzeti hovátartozás helyett: a nemi öntudatot és irányultságot mint alapvető önmeghatározást.

A modern utáni kor – szétnézvén a világban – a nagy elbeszélések alkonyát tapintja ki, és pontosan ez az érdeke, célkitűzése is. A történelmet uraló eddigi világmagyarázatok a szemében elhiteltelenedettnek tűnnek föl, világtapasztalatának inkább a viszonylagosság felel meg. Mindennek a következménye a szalámizás, a szétaprózódás, a széttöredezés, a homály és az esetlegesség az önazonosságok, így a nemiség terén is.

Aki egyszer is elkezdte végiggondolni az egyetemesség felől az egész társadalmi nemi kérdéskörnek a jelentőségét, az józan belátás szerint arra fog jutni, hogy a rá irányuló jelenkori figyelem az önazonosság más rétegeihez viszonyítva meglehetősen aránytalan, az embertani kérdések sorrendje elhibázott, a kérdés egyéni és társadalmi fontossága túlhajtott, ha tetszik, ez egy jellegzetesen „első világbéli gond”.

Érdekes megfigyelni, hogy a társadalmi nemek szemléletében gyakran találkozhatunk azzal az ellentmondással, hogy következetlen módon – nyilvánvalóan a pillanatnyi érdekeknek megfelelően – hol azzal érvelnek, hogy „nem tehet róla, így született”, hol pedig azzal, hogy „ez az ő döntése, tartsuk tiszteletben”.

A társadalmi nemek elmélete ugyanis egy újra és újra visszatérő bölcseleti vitát melegít föl: vajon bizonyos jellegzetességek természettől adottak-e, vagy pedig az egyéni szabadság nyomán szabad akarattal és a saját szándékunk szerint megalkothatók. A természettudomány – jelen esetben különösen is az orvoslás – elérkezett arra a pontra, hogy az emberi nemiség legalább négy élettani szintje (nemi szervek, más testi különbségek, hormonháztartás, genetika) közül háromban valamennyire hatékonyan bele tud nyúlni a testi fölépítettségbe.

Az ember sokszor gondolta azt a történelemben, hogy amit lehet, azt szabad, és hogy az a miénk igazán, amit a döntésünkkel mi magunk hoztunk létre – ideértve akár a tulajdon nemünket is. Az ezzel kapcsolatos mozgalom nagy erőkkel igyekszik semlegesnek, tárgyilagosnak és tudományosnak tűnni, de nyilvánvaló, hogy itt elsősorban egy ideológiáról van szó, amelynek ekként nem a tudományos eszmecserében, hanem a közéleti térben van a helye. A – jogilag is értelmezhető – döntések felelőssége pedig a közéleti szereplőké, a közvéleményé, nem pusztán az orvostudomány képviselőié.

A legnagyobb feszültséget az jelenti, hogy noha az erkölcsi döntések – ideértve most az önazonosságunkkal kapcsolatos választásokat is – a korszellem szerint hangsúlyozottan nem tekintendők közösségi hatáskörnek, hanem végső értelemben is személyesnek, mégis a politikai térbe kerülve igenis általános társadalmi elismerésre tartanak igényt. Vagyis, a századunkban már nem elég az a kivívott szabadság, hogy én úgy élhetek, ahogyan szeretnék, és annak gondolhatom magam, akinek és aminek csak akarom; ma már követelésként állítjuk a többiek felé, hogy ők is fogadják el, amit éppen most magamról gondolok. Innentől kezdve azonban már nem a saját szabadságomról, hanem mások, a többiek szabadságáról (és egyben a méltóságáról) van szó.

Borítókép: shutterstock.