A vidéki élet egyre vonzóbb Magyarországon, a következő évek egyik nagy folyamata lehet a vidéki életminőség és jövedelemtermelő képesség megerősödése. A lakossági attitűdök alakulása, a digitális technológia előretörése, a természeti környezet felértékelődése, a járvány tapasztalatai mozgatják ezt a folyamatot, erre építenek a vidék megerősítésére fókuszáló kormányzati programok. Így összegezhető a Századvég "Vidék 2021" című konferenciájának üzenete.
A rendezvény egyik szekciója arról szólt, milyen lehet a magyar vidék 15 év múlva, az itt elérhető esszéből kiindulva. A pozitív jövőképet kereső vita sok izgalmas témája közül hármat emel ki ez a cikk. Három javaslatot, melyek célja, hogy kizökkentse a témáról való gondolkozást annak általános medréből. Ezek a következők:
- A magyar vidék gazdagabbá tételéhez kevés a tőkevonzás– a tőketeteremtési képességre is szükség van.
- Az innováció akkor szolgálja igazán a vidéket, ha az ottani problémák, lehetőségek kezelését tekintik feladatuknak az újítók.
- Az 1990-ben létrejött magyar önkormányzati rendszer egy csődhöz vezető naiv idea volt - a helyi autonómia megerősítése a tévedésekkel szembenézve, praktikus lépések sorozataként képzelhető el, nem nagyívű reformként.
A helyi gazdaságok alakulását és lehetőségeit általában jól leírja a tőkevonzó képesség koncepciója - azonban van kivétel: azok a sikertörténetek, amikor nem a beáramló tőkére, hanem a helyi gazdaság tőketeremtő képességére épült egy térség gazdagodása. Azaz pont abban nem ad iránymutatást a tőkevonzó-képesség megközelítése, hogyan tehet egy vidék többet annál, hogy alkalmazkodik és elfogadja az adottságai kihasználására vonatkozó konvenciókat, viszonyokat.
Nem új közgazdaságtanra, nem a globális kapitalizmus alternatívájának megfogalmazására van szükség. Egy olyan gyakorlati alkalmazást támogató koncepcióra, ami nem azt keresi, hogyan teheti egy térség vonzóvá magát a megtérülést kereső tőke számára, hanem arra fókuszál, hogyan lehet egy vidéki térség arra képes, hogy maga hozzon létre tőkét és állítsa azt működésbe.
Az innováció az a csoda, amikor valaki olyan újat talál ki, amivel sikeresebben old meg egy feladatot. Egy kérdés azonban gyakran elsikkad: milyen feladatok jobb megoldására törekszünk? A piaci logika annál inkább sorol előre egy ügyet, minél általánosabb egy probléma, minél könnyebb a megoldását pénzt hozó termékké, eljárássá alakítani. A lokális problémák, a helyi lehetőségek így gyakran elsikkadnak.
Ezen csak úgy változtathatunk, ha tudatosan törekszünk a vidékorientált innováció rendszerének kialakítására. Három példa, mire is lenne érdemes fókuszálni:
- alacsony képzettségű emberek üzletileg megtérülő foglalkoztatása falvakban, kisvárosokban;
- Iskolaszervezési keretek, amelyek olyan helyeken is teljesítményre ösztönöznek, ahol nincsenek a gyermekeik tanulásával, továbbtanulási lehetőségeivel intenzíven foglalkozó szülők.;
- Kis népsűrűségű területeken működő személyszállítás, logiszitka megoldási lehetőségei.
A három téma három jelentős vidéki kihívásra fókuszál: van-e munka, van-e jó iskola, lehet-e mozogni. A példák hosszan sorolhatóak és sorolandóak. A lényeg, hogy az innováció területén nem csak az a kérdés, hogy hol, milyen kapacitások állnak rendelkezésre a felmerülő kérdések megválaszolására, hanem az is, hogy kik azok, akiknek az ügyével foglalkoznak az újítók.
Ezzel könnyű egyetérteni, azonban az már nehezebb kérdés, hogy ez hogyan lehetséges.
A helyi autonómia fájdalommal élte meg az önkormányzati rendszer 2011-es átalakulását. Ez a lépés azonban egy több évtized alatt egyre nagyobbra duzzadó probléma kezelése volt. Az önkormányzati rendszer születéskori hibái, a rendszert aláásó finanszírozási rendszer fokozatos kialakulása vezettek ahhoz, hogy az önkormányzati rendszer a szó szoros értelmében csődbe ment. A 2008-as válság utánra több mint ezer milliárd forint adósság halmozódott fel a feladataik felelős finanszírozására képtelenné tett megyékben, városokban és falvakban, aminek fizetésére nem voltak képesek. A kormány lényegében a csődkezelés alapszabályát követte: ha kifizeted a veszteséget, az azt létrehozó szervezeti és tulajdonosi kereteket át kell alakítani. A centralizálás nem a cél volt, hanem a megoldás az összeomlás kezelésére.
Egy évtized után talán újra elő lehet venni az ügyet, hiszen a vidék, a magyar gondolkozás egyik identitást adó fogalma az autonómia. Két feltétele van, hogy az önkormányzatok megerősítése újra reális lehetőséggé váljon. Egyrészt kutatásokkal, vitákkal fel kell tárni, miért omlott össze a rendszerváltással kialakuló önkormányzati rendszer. Másrészt ugyancsak elemzések és viták sorozatán keresztül ki kell találni, hogyan lehetne úgy megerősíteni a szubszidiaritás elvét, hogy ne kövessük el még egyszer a korábbi hibákat.
Egy vágyott erősebb önkormányzati rendszert nem lehet a tervezőasztalnál, a jogok és kötelezettségek nagy reform keretében történő átrendezésével megalkotni. Nem csak azért, mert tervezni nehezebb, mint a tervezést elrontani. Azért is mert a reformok során ajándékba kapott jogokat kötelességek nélkül szeretik átvenni. Ahogy a piacgazdaság sem működik a bukás és a csőd kockázata nélkül, egy önkormányzati rendszerben is egyértelművé kell tenni:
Szerves változások, kevésbé szépen mondva sikeres autonómiaküzdelmek vezethetnek a nagyobb helyi szerepkörhöz. Ha bírod és mered, viheted alapon. Helyi alkuk sorozataként alakulhatnak ki egy ilyen rendszer. Ez persze ahhoz vezetne, hogy más szabályok szerint működnének itt és ott. Erős autonómiát küzdenének ki a gazdagabb és nagyobb városok, szerényebb, de komoly önrendelkezést alkudnának ki a magukat jobban megszervező falusi vidékek, a kormányzati szervekre hagynák az élet szervezését a szegényebb, szétesettebb térségek. Nagy kérdés, hogy a helyi jogok és kötelezettségek különbözőségét – avagy azok explicit kimondását – mennyire bírja el a jog és a politika – enélkül azonban valószínűleg nem lehet hozzákezdeni egy működőképes önkormányzati rendszer kialakításához.
