Ismert, hogy a (fekete) himlő kiugró halálozási mutatójával az emberiség történelmének egyik legveszélyesebb, legpusztítóbb fertőző betegsége, mely ellen a hatékony védekezés kidolgozása az orvostudomány egyik kiemelkedő eredménye.

De ahhoz, hogy a himlő a XX. században eltűnjön a világból, nem csak az orvostudomány erőfeszítéseire volt szükség. 

Évszázados megfigyelés, hogy azok, akik átestek a betegségen, védetté váltak. Évszázados a lehetséges megoldás: találkozni kell a legyengített kórokozóval, vagyis meg kell fertőződni. Ezen alapuló módszereket alkalmaztak a Távol-Keleten, illetve az Oszmán Birodalomban is, Európában pedig a XVIII. századtól többen is kísérleteztek oltással. Az eredmények azonban nem hoztak igazi áttörést.  A mai védekezés alapját képező, tehénhimlő vírus alkalmazásával történő oltást végül Edward Jenner, angol orvos dolgozta ki a XVIII. sz. végére, mely kisebb kockázatokkal is járt, mint a korábban ismert megoldások. 

A XIX. századra már rendelkezésre állt a védekezés korszerű és biztonságos eszköze Magyarországon is, hiszen tudható, hogy az 1800-as évek elején idehaza is oltottak néhány alkalommal a Jenner-féle módszerrel. 

Az oltóanyag előállításának módja ismert volt, ahhoz itthon is rendelkezésre állt minden. Gondolhatnánk tehát, hogy ha a védekezéshez minden adott, akkor rövid idő alatt vissza lehetett szorítani a mindenkit egyformán fenyegető veszélyt. 

Mégsem ez történt.  Miközben a XIX. század elején egyre több hazai orvos kapcsolódott be a népszerűsítés igen fáradtságos munkájába, az ország lakói közül nagyon sokan hallani sem akartak a himlőoltásról. Pedig mind az orvostársadalom, mind a kormányzat mindent bevetett: az összes hatóságot utasították, illetve a papságot is felkérték az oltás népszerűsítésére. Hiába. A bizalmatlanság falait évtizedek alatt sem sikerült áttörni. Számtalan orvos számolt be arról, hogy az oltandó gyerekeket valósággal eldugták, vagy hogy képtelenség volt megszervezni egy-egy faluban az oltást, annyira nagy gyanakvással fogadták a lehetőséget. A társadalom többsége továbbra is mély bizalmatlansággal s hol passzív, hol pedig aktív ellenállással igyekezett elkerülni az oltást.

A kiegyezés – és egy óriási pusztítással járó kolera-, majd himlőjárvány – után napirendre került a közegészségügyi törvény megalkotása, amelyben a kötelező himlőoltás is szerepelt. A szabadelvű korszakban egy ilyen megoldás, még ha indokolható is a közösség érdekei miatt, bizony igen érzékeny kérdésnek bizonyult. Nem meglepő, hogy a javaslat tárgyalása során a képviselőház üléstermében is összecsaptak az érvek. Mert igaz ugyan, hogy az oltás hasznosságát – s így a kötelező oltás bevezetésének szükségességét ‒ a szakemberek ekkor már nem vitatták, ellenzői azért akadtak bőven a képviselők között. Nem is akárkik. Hammersberg Jenő, a Szabadelvű Párt képviselője, későbbi főügyész, abból indult ki, hogy mivel az oltásnak vannak kockázatai, ezért, ha a szülők meg vannak győződve annak ártalmáról, akkor nincs mit tenni, az államnak ezt tiszteletben kell tartania, éppen úgy, mint a vallási meggyőződést. A kötelező oltás támogatóinak népesebb táborából többek között a szintén Szabadelvű Párthoz tartozó Tisza László, Tisza Kálmán testvére ezzel szemben azzal érvelt, hogy

a szabadság, köztük a szülő szabadsága csakis addig terjedhet, ameddig nem árt vele másoknak, ebben az esetben saját gyerekének, illetve, a betegség fertőző természete miatt az egész közösségnek. 

A törvényt, benne a kötelező oltással, végül megszavazták. Nem lett igaza az Országos Oltóintézet korábbi igazgatójának, Patrubány Gergelynek, aki rendkívül borúlátó volt a javaslat jövőjével kapcsolatban. Abban viszont annál inkább igaza volt, hogy a kötelező oltás végrehajtásának legnagyobb akadályát továbbra is maguk az érintettek jelentik majd. Így a himlő az 1870-es és 1880-as években is állandó fenyegetést jelentett. Ahhoz, hogy a XX. századra a múlt rosszemlékű részévé válhasson, a közegészségügy folyamatos fejlesztésén túl, a kötelező újraoltás, élénk vitákat kiváltó bevezetésére volt szükség, 1887-ben. Az ellenzők kórusa, melynek az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó is tagja volt, jobbára a korábbi érveket zúgta. Ismét hiába, a törvényt megszavazták. Az újraoltás végrehajtásáért ettől kezdve többen tartoztak felelősséggel, ráadásul olyanok, akiknek a puszta jelenléte kellő súlyt adott az ügynek, hiszen a községben vezető szerepet betöltők, – a községi bíró, egy tanácstag, illetve a papok vagy a lelkészek is – mind ott ültek az oltási bizottságban. Az ellenőrzés köre pedig úgy zárult be, hogy az iskolai beiratkozás feltételévé vált az oltás, így a tanítókra is felelősség hárult. 

Ezek az intézkedések végül valóban látványosan javítottak a helyzeten, s ettől kezdve már csak a társadalom perifériáján élők maradtak igazán veszélyeztetettek. Míg a századforduló előtt évről-évre ezrek estek áldozatául, a XX. század elején a himlő okozta halálesetek száma meredeken csökkent, s a boldog békeidők végére érte el a nullát.