Az utóbbi egy-két évben a politikai döntéshozók egyre többet beszélnek a körforgásos gazdaság fontosságáról, amelynek alapját az Európai Bizottság által 2015-ben deklarált új átfogó cselekvési terv képezi. A vállalatok is kezdik felismerni a téma jelentőségét és állítják, tudatában vannak a körforgásos gazdasági modellben rejlő kiaknázatlan lehetőségeknek. Jelenleg energiaszűkösség, több ágazatban áru- és nyersanyaghiány van a világban. A szűkülő nyersanyagforrások miatt a készletek csökkennek, valamint azok árai is szignifikánsan növekednek. A piaci verseny miatt tartani kell a lépést a technológiai fejlesztésekkel és a termelést is folyamatosan biztosítani szükséges a jövedelmezőség fenntartása érdekében. A gyártóknak törekedniük kell a nyersanyagforrások utánpótlására, amelyet egyre nehezebben tudnak beszerezni, így

a nyersanyag újrafeldolgozása és visszatáplálása a gyártásba mind jobban izgatja a gazdaság szereplőit. 

A körforgásos gazdaság fontos a környezetvédelem, a fenntarthatóság, a vállalatok és a politikai döntéshozók számára, ennek ellenére általában nem tudnak hatékony és konkrét lépéseket tenni a gazdaság „körforgásos” jellegének kialakítására. A cselekvésképtelenség hátráltatja a fenntarthatósági mutatókat és gátolja a klímavédelmi célok elérését. A valóság az, hogy nincs bevált recept arra vonatkozóan, hogyan kell körforgásos gazdaságfejlesztést csinálni. Az Európai Unió sem tudja, mit kellene tennie, hogy kézzelfogható elmozdulás legyen ezen a téren, pedig a mai lineáris gazdasági modell fenntarthatatlan. A kontrollálatlan gyártás, forgalmazás, fogyasztás, majd hulladéktermelés nem csak pazarolja véges és értékes nyersanyag készleteinket, de súlyosbodó környezetvédelmi problémákat is okoz. A döntéshozók arra már rájöttek, hogy a hulladéktermelés csökkentése, a hulladék visszaforgatása a termelésbe kulcsmomentum, de hogy mi a konkrét megoldás, arra egyelőre nincs válasz. Ennek felismerésére az Európai Unió számos intézkedésbe kezdett és ratifikálta az egyszer használatos műanyagok betiltását, majd haladékot adott a tagállamoknak, hogy átültessék ennek a jogi kereteit a hazai szabályozásokba. A hasonló intézkedések sorában említhetnénk a gyártói felelősség pontosításának kérdését, vagy az elektronikai termékek gyártói garanciájának kiterjesztését is, ami a tervezett elavulás jelenségét igyekszik visszaszorítani. 

Ezekkel a lépésekkel az a gond, hogy gyakran nem a hulladéktermelést szüntetik meg, hanem az anyaghasználaton változtatnak. Egyrészt lehet, hogy a helyettesítő termék ökológiai lábnyoma nagyobb, mint azé, amit ki kellene, hogy váltson (pl. műanyag helyett fa). Másrészt elképzelhető, hogy a termék önmaga ugyan környezetkímélőbb lesz, mint az elődje (pl. gyorsabban lebomlik), de az ellőállításához szükséges gyártási folyamatok bruttó környezetterhelése magasabb lehet (pl. vegyi összetétel, előállítás energiaszükséglete, károsanyagkibocsátása), mint a helyettesítendő terméké volt. A hazai szabályozásokba átültetett, egyébként jószándékú intézkedések másik gyengesége, hogy marad a magas szintű elvek és elvárások szintjén, azok betartatására egyelőre semmilyen jutalmazó vagy szankcionáló rendszert nem működtet.

A nagyobb ipari vállalatok akár több millió darab terméket gyártanak évente, és a nagy számok törvénye alapján nagy mennyiségű hulladék keletkezik náluk.

Előfordul, hogy a termék apró gyártási hiba miatt nem megy át a minőségellenőrzésen, ezért hulladékként végzi. Jobb esetben ezeket elkülönítetten gyűjtik, de számos gyártó nem foglalkozik a visszagyűjtéssel és az újrahasznosítással. Sokszor vegyesen, ömlesztve adja át a hulladékszállító részére, aki vagy talál rentábilis módszert az újrahasznosításra, vagy nem. Legtöbbször sajnos nem, mert ezek a termékek általában anyagszerkezetük, bonyolult szerelésük vagy alkatrészösszetételük miatt nehezen, vagy egyáltalán nem újrahasznosíthatók. Látni kell, hogy a legtöbb gyártó szemében a költséghatékonyság fontosabb a környezettudatosságnál. Ezért, ha az újrahasznosítási költség magasabb, mint hulladéklerakás vagy a megsemmisítés, akkor a cégek inkább ez utóbbit fogják előnyben részesíteni. Így sajnálatos módon olyan értékes termékek kerülnek a föld alá vagy a kemencébe, amelyek előállításához az alapanyagok hosszú ellátási láncokon keresztül érkeztek a gyárba. Amelyek előállításán sokan dolgoztak, azok elkészítéséhez energiát használtak fel, gyártásuk károsanyagkibocsátással járt, és amelyek hasznát ennek ellenére egy percig sem élvezhette senki. Ez így nincs rendjén. 

A KSH adatai alapján Magyarországon mintegy 5,6 millió tonna hulladék keletkezett az ipari szektorban 2019-ben. Ennek mindössze egy része, mintegy 3 millió tonna hulladék került anyagában újrahasznosításra. A maradék több mint 2,5 millió tonna égetőben, hulladéklerakóban végezte vagy egyéb módon került elhelyezésre.

Megdöbbentő, de a KSH számai alapján a gazdasági-ipari szereplők átlagosan háromszor annyi hulladék előállításáért felelősek, mint a lakosság és a háztartások együttvéve, pedig amikor a hulladéktermelés felelősségéről beszélünk, általában az egyéni, fogyasztói, nem pedig a vállalati felelősség kérdése merül fel. A vásárlói döntés is befolyásolja, hogy mennyi hulladékot termelünk, de a valóságban a gyártás, a szállítás és a kereskedelem jóval nagyobb szennyező, mint azt sokan gondolnák. Hogy akkor mégis miért beszélünk a hulladékgazdálkodás kapcsán ennyit az egyéni felelősségről? Talán mert

a vállalatok a felelősség áthárításában érdekeltek, úgyhogy az általuk finanszírozott kampányokban szándékosan a vásárlói döntés és tudatosság fontosságát mantrázzák.  

Alapjogi és gazdaságfilozófiai kérdés, hogy a környezetterhelés csökkentése érdekében korlátozható-e a gyártói tevékenység. Egy jól működő szabadpaci modellben elő lehet-e írni a vállalatok számára, hogy mikor, miből, mennyit termeljenek? Egy ilyen típusú korlátozással a piacgazdaságot, a kereslet-kínálat természetes egyensúlyát, végső soron egy ország gazdasági teljesítőképességét is korlátoznánk, ami nem lenne helyes. Ehelyett a hulladéktermelés átláthatóságának, ellenőrizhetőségének növelése mellett olyan széleskörű ösztönzőrendszert (pályázati források, adókedvezmények) kellene kialakítani a gazdaság szereplői számára, ahol versenyelőnyhöz jutnak azok a termelők, amelyek például új módszerek és technológiák bevezetésén keresztül alacsonyabb hulladéktermeléssel juttatják termékeiket a piacra. Ehhez azonban az is kell, hogy a fenntarthatósági célokat és a gazdasági növekedési elvárásokat egymáshoz igazítsuk, enélkül a környezetvédelem és a gazdasági növekedés a róka fogta csuka egymást nem eresztő patthelyzetét fogja eredményezni.