1867-ben a kiegyezés művére részben a viharos külső körülmények, a külpolitikai kudarcok miatt került tető, s hiába zajlott vita a gyarmatosítás lehetőségeiről, esetleges hasznáról, az erőtlen próbálkozások után a tervek jobbára fiókba kerültek, a Monarchia pedig inkább saját magával és európai környezetével foglalkozott. Az expanzió elsődleges területévé egyre inkább a Balkán lépett elő, az Európán kívüli vidékek, köztük a távol-keleti országok, pedig megmaradtak pusztán kereskedelmi célpontnak.
Az addigi meglehetősen laza kapcsolatokat a Monarchia egy expedícióval kívánta megerősíteni 1869-ben, melynek eredménye a Japánnal, Kínával és Sziámmal (Thaiföld) kötött kereskedelmi és hajózási szerződés volt. Ezzel a közvetlen kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok kiépítésének lehetősége nyílt ugyan meg, de a Monarchia továbbra is a második sorból figyelte távol-keleti eseményeket. Ezt, illetve a relatív érdektelenséget jelzi az is, hogy Kínában, bár konzulátus létrejött, egészen 1897-ig nem működött osztrák-magyar követség. Ettől persze még lehetett volna gyümölcsöző a kínai kapcsolat, de mégsem ez volt a helyzet: egy-két vállalkozó szellemű üzletember felbukkant ugyan, de a kereskedelmi forgalom mégis elhanyagolható maradt.
Hogy sikerülhetett mindez? Tudvalévő, hogy Kínában egészen másképpen zajlott a nyugati befolyásszerzés, mint Afrikában, vagy Óceániában, ahol a korszak „igazi” gyarmatainak megalapítása történt. Kína birodalom volt akkor is, túl nagy falat, amit nem lehetett egycsapásra, s főképp nem egyetlen nyugati hatalom gyarmatává süllyeszteni. Kereskedni azonban nagyon is megérte Kínával, melyhez a nyugat kezében lévő kulcsot a (kikényszerített) kereskedelmi szerződések és a területenkívüliséget biztosító koncessziós zónák jelentették.
A nyugati hatalmak növekvő befolyásával szembeni ellenállás végül azonban a keresztényeket, az európaiakat és az európai érdekeltségeket támadó lázadásba, a boxer-felkelésnek is nevezett háborúba torkollt (1900-1901). Amikor ennek során a felkelők blokád alá vették a pekingi követségi negyedet, már nem volt kérdés, hogy az eseményeket a nyugati hatalmak nem nézik ölbe tett kézzel: koalíció alakult a közös érdekeltségek védelmére. A gyorsan beavatkozó nemzetközi haderőben ott harcoltak a Monarchia katonái is. Ez pedig új kapukat nyitott: a Monarchia részt vehetett a beavatkozást lezáró tárgyalásokon, majd az 1901. szeptember 7-én kelt boxer-jegyzőkönyv alapján sikerült szert tennie egy szűkös, csupán 0,6 km2-es koncessziós területre Tiencsinben, a Pekinghez közel fekvő kikötővárosban. A „settlement” nem volt különösebben lenyűgöző, néhány utca mindössze, szerényebb házakkal, de mégis létrejött egy kis osztrák-magyar terület a világ másik végén. A várost nyolc nyugati hatalom (hozzájuk számítva Japánt is) negyedei osztották zónákra, melyek az adott állam joghatósága alá tartoztak. Önálló univerzumok, a koncessziót birtokló országok saját világai jöttek így létre a Haiho folyó partján.
Mit is lehet kezdeni egy ilyen területtel? Ez a kortársak számára is állandó kérdés maradt. Költségei mellett elsősorban az foglalkoztatta a magyar honatyákat, hogy vajon milyen státuszt nyer, azaz melyik államé lesz, hogyan illeszkedik a Monarchia rendszerébe a kínai birtok. Kossuth Ferenc, a Wekerle-kormány kereskedelemügyi minisztere még 1907-ben is azzal kereste meg a miniszterelnököt, hogy talán mégis helyesebb lenne a „tiencsini osztrák-magyar telep” elnevezés helyett „Ausztria és Magyarország tiencsini telepe” elnevezést használni. De ne legyünk igazságtalanok, az ilyen finomságok tisztázása mellett azért kétségtelen, hogy komoly fejlesztések is történtek a zsebkendőnyi területen. Csatornázás, közvilágítás bevezetése, útburkolás, majd elektromos hálózat kiépítése és a villamos-közlekedés beindítása közelítette az európai normák felé az addig igen szerény negyedet, ami ugyan nem vette fel a versenyt az angol és francia negyedek pazar nagyvilágiságával, de mégis, a kulturális szolgáltatásokat is nyújtó, ám nyugodt terület hamar kedveltté vált a helyi elit körében, s igazi villanegyeddé változott.
Akkor tehát sikertörténet? Először arra kell választ találni, hogy hogyan is lenne mérhető egy koncessziós telep létrehozásának sikere. Az nyilvánvaló, hogy a Monarchiának további katonai céljai nem lehettek Kínában. A telep létrehozásának legfontosabb célja így egyedül a kereskedelmi kapcsolatok bővítése lehetett. A settlement hasznáról a neves sinológus, egyben sokat látott diplomata, dr. Arthur Rosthorn, pekingi osztrák-magyar követ vont átfogó mérleget. Az összkép nem túl rózsás: „Chinával való kereskedelmünk absolute és relative elenyésző.” - foglalta össze a lényeget 1914-ben, amit a Kínában működő osztrák-magyar hátterű cégek elhanyagolható száma is alátámasztott. Még koncessziós terület birtokában sem volt könnyű belépni a kínai piacra, s ebben a versenyben a Monarchia sajnos nem tudott számottevő sikerekről beszámolni. A követ meglátása szerint a kevés kelendő monarchiabéli árucikk közül a gyufát például a japán, a dohányárukat az amerikai versenytársak ütötték ki. De hogy még gyászosabb legyen az összkép, meglátása szerint a Kínából származó import profitjának jó része is angol, francia és német cégek zsebébe került, vagyis európai közvetítéssel kerültek a kínai árucikkek a Monarchiába.
Röviden tehát, ahhoz, hogy a tiencsini telep ne pusztán presztízsvállalkozás maradjon, ami puszta létével hivatott demonstrálni, hogy a Monarchia mégiscsak tagja a nagyhatalmi körnek, sokkal versenyképesebb, aktívabb jelenlétre lett volna szükség. Ám mindehhez hiányzott a kellő elhatározás, erő, s úgy tűnik, legalábbis magyar részről, talán még az átgondolt koncepció is. Ezek nélkül pedig egyetlen gyarmatosítás sem lehetett sikeres. Így, ha átütő sikereknek nem is, de annak örülhetünk azért, hogy fennállása rövid ideje (1901-1917/1920) alatt legalább néhány, mai napig fennmaradt, karakteres épülettel tudta gazdagítani Peking tengeri kapuját Ausztria és Magyarország tiencsini telepe.
