A járványügyi intézkedések nemcsak az állampolgárok egészségére gyakoroltak hatást, hanem az államszervezet intézményeinek egymással való kapcsolatát is alapvetően befolyásolták. Az olasz régiók és a központi kormány között gyakoriak történtek összecsapások a bevezetett intézkedések miatt, egyesek azokban már-már a régiók autonómiájának elpusztítását vélték fölfedezni. A kialakult társadalmi és gazdasági válság egyik kiváltó oka az volt, hogy az egyes szereplők nem tartották tiszteletben az alkotmányban rögzített tisztességes együttműködés elvét.

Ennek az elvnek a maradéktalan érvényesüléséhez a kellő hajlandóságon kívül azonban a világosan meghatározott jogszabályi alap is hiányzott. 

 

Az alkotmány 77. Cikke biztosítja a kormány számára, hogy szükséges és sürgős esetekben törvényerejű rendeletekben vezessen be ideiglenes rendelkezéseket. Ezek a törvényerejű rendeletek azonban ab initio semmissé válnak abban az esetben, ha a parlament a kihirdetésüktől számított hatvan napon belül nem fogadja el azokat törvény formájában is. Ez a szabályozási rend megteremti a kormány számára azt a lehetőséget, hogy a vészhelyzetnek megfelelő rugalmassággal tudjon a járvány adta kihívásokra reagálni, ugyanakkor biztosítja, hogy a parlament hatáskörei ne kerüljenek teljes mértékben át a végrehajtó hatalom kezébe. A valóságban azonban korántsem volt ilyen világos a helyzet. 

A járvány olaszországi megjelenésével a kormány a polgári védelemről szóló 2018. évi 1. törvényerejű rendelet alapján magához vonta a kezdeményezést. Ez a jogszabály feljogosítja a kormányt arra, hogy a jogrendszer általános alapelvei és az Európai Uniós szabályok keretein belül bármilyen szükséges intézkedést meghozzon. A jogszabály azonban nem tartalmaz az alapjogok korlátozására szóló kifejezett felhatalmazást. Ezen okból kihirdetésre került a 2020. évi 6. törvényerejű rendelet, ami lehetővé tette, hogy az illetékes hatóságok bármilyen megfelelő korlátozó intézkedést bevezessenek. Kezdetben csupán a legsúlyosabban sújtott, észak-olaszországi területekre vezetettek be komoly lezárásokat, két nappal később, azonban az az állam egész területére kiterjesztésre került. A kormány ezen lépése már a régiók ellenállásba ütközött. Míg a járvány súlyossága a különböző régiókban jelentős eltéréseket mutatott, addig a lezárások az ország egész területén azonos mértékben kerültek bevezetésre. Ez sértette a szükségesség és az arányosság elvét, lévén, hogy a lezárások emberi jogokat korlátoztak.

A kormány és a régiók kapcsolatát tovább rontotta a járványkezelési hatáskörök körül kialakult bizonytalanság. Nem volt egyértelmű, hogy a miniszterelnöki rendeletek jogszerűen vezették-e be a korlátozásokat. Az olasz alkotmány 117. Cikke ugyanis különbséget tesz a kizárólagos állami törvényhozói, valamint az állam és a régiók között megosztott párhuzamos hatáskörök között. A párhuzamos hatáskörök területén alapvetően a régiók jogosultak jogalkotásra, kivéve az alapvető elvek meghatározását, ami az állami törvényhozó feladatkörét képezi. A reziduális hatáskörök gyakorlására pedig a régiók jogosultak. A járványkezeléssel kapcsolatban kialakult hatásköri viták oka abban rejlett hogy nem volt elég világos, hogy a járványügyi intézkedések bevezetése kizárólagos vagy párhuzamos hatáskörbe esik-e. Bár az alkotmány 117. Cikke párhuzamos hatáskörbe sorolja az egészségvédelmet, azonban a nemzetközi megelőző intézkedések kizárólagos hatáskörbe tartoznak. Míg az állam jogosult az oktatást érintő általános rendelkezések meghatározására, addig maga az oktatás már párhuzamos hatáskör.

Vajon ki jogosult ebben az esetben eldönteni, hogy járványhelyzetben kinyithatnak-e újra, és ha igen, mikor az iskolák?

Ez a bizonytalan szabályozási helyzet, valamint a régiók ádáz harca autonómiájuk védelme érdekében oda vezetett, hogy már a járvány első hónapjaiban több száz állami, regionális és helyi szintű intézkedést vezettek be, amelyek tartalma egymással gyakran volt összeegyeztethetetlen. A jogbiztonság súlyosan sérült, ami konkrétan kihatott az állampolgárok mindennapi tevékenységeire is. Campaniában például kérdéseket vetett föl, hogy szabad-e szabadtéren egyéni sporttevékenységet végezni. A régió elnöke rendeletében ugyanis ezt megtiltotta, azonban a hatályban lévő miniszterelnöki rendelet értelmében ezt a tevékenységet engedélyezték. Hasonló probléma merült fel a könyveléssel mint tevékenységgel kapcsolatban. A könyvelők nem tudták, hogy folytathatják-e jelenléti munkájukat, mivel azt régiós rendelet egy miniszterelnöki rendelettel ellentétes módon tiltotta. A jogbizonytalan helyzetet súlyosbította, hogy a különböző szintű jogszabályok között felmerült ellentéteket a közigazgatási bíróságok gyakran ellenkező módon oldották meg. Egy járványügyi rendelkezés körül kialakult hatásköri vita eljutott az olasz alkotmánybíróság elé is, amely végül kimondta, hogy az állam, és nem pedig a régiók jogosultak a járványügyi intézkedések meghatározására. Az alkotmánybíróság döntése előtt azonban több, mint egy hónapig volt hatályban egy, az állampolgárok életét és egészségét alkotmányellenesen veszélyeztető regionális törvény.

A tisztességes együttműködés hiánya Olaszországban a járványhelyzet során nem csupán a régiók és a kormány kapcsolatában, de a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között, valamint a kormányzó koalíción belül is súlyos problémákhoz vezetett. A világjárvány nagyítóval mutatott rá az állam működésének, főképp pedig a különböző szintű kormányzatok közötti kapcsolatok hiányosságaira. Bár, mint feljebb említésre került, a hibákat nem csak az egyes szereplők magatartása okozta, hanem azok súlyosodásához jogszabályi hiányosságok is hozzájárultak, azonban a legfőbb probléma mégis az együttműködés hiánya volt. Az olasz példa mindenki számára megfontolandó lehet annak érdekében, hogy akár a mindennapokban, akár egy állam igazgatása során, az egymásra való kölcsönös odafigyelés által a fölösleges és rendkívül veszélyes késedelmek a válsághelyzetek kezelése során elkerülhetők legyenek.