Hatásosnak hangzó, noha logikailag továbbra sem megalapozott állításokkal érvelnek politikusok amellett, hogy miért nem terheli őket a mindenkori alkotmány által elvárt legitimáció betartása. Az egyszerű többség melletti alkotmányozás felvetésével a jogfolytonosság vitáját nyitják újra, amely esetében korábban a jogászok között konszenzus uralkodott. Legutóbb a rendszerváltoztatás idején volt terítéken a jogfolytonosság megszakításának kérdése, ám abban az esetben az elvett emberi életeket, a diktatúra és a kommunizmus életellenes bűncselekményeit tették mérlegre, és nem egy demokratikus felhatalmazással elfogadott Alaptörvényt, amely alapján szabad választásokon bárki elnyerheti akár az összes választópolgár bizalmát.
Az ellenzék jelenlegi miniszterelnök-jelöltje ezúttal egy általa választott, sem közvetlen, sem közvetett demokratikus felhatalmazással nem rendelkező közjogi csoportra bízná az Alaptörvénybe való jogellenes beavatkozás megtervezését, melynek Fleck Zoltán jogszociológust nevezte ki vezetőjéül. Fleck Zoltán számos szaktekintéllyel ellentétben nem osztja azt az alkotmánybírósági döntéssel kőbe vésett álláspontot, miszerint jogállamot nem lehet jogállam ellenében építeni. Így nem meglepő, hogy sokan, köztük az alkotmányos rend védelmének a letéteményesei is felsorakoztatták azokat az érveket az írott jog mellett, amelyek
Fleck Zoltán legfontosabb feladataként az átmenet alkotmányosságának a megtervezését jelölte meg. Megfogalmazása szerint autoriter rezsimet szolgáló törvényeket iktatna ki egyszerű többséggel és az új parlament első ülésén félreállítanák többek között a legfőbb ügyészt, az alkotmánybírókat és a Költségvetési Tanács tagjait. A jogszociológus szigorítaná az alkotmánymódosítás feltételeit is. Javaslatai között volt, hogy az alkotmányt csak két választás után, két különböző parlament szavazatával lehessen megváltoztatni, vagy hogy megváltoztathatatlansági klauzula kerüljön bele. Mindezt úgy, hogy a jelenleg hatályos, ennél sokkal enyhébb módosítási feltételeket előíró Alaptörvény szabályait nem tartja szükségesnek betartani. Felvetette azt a lehetőséget is, hogy szuperminősített többséggel, vagy népszavazással lehessen csak módosítani. Emellett bevezetnének új jogi eszközöket annak érdekében, hogy „ne sajátíthassa ki senki az alkotmányt”. Ezen állítások közül néhány az érvelésig sem jut el a homályos definíciók vagy jogilag értelmezhetetlen fogalmak miatt, mint törvények „kiiktatása”, „átmenet alkotmányossága”, vagy „az alkotmány kisajátítása”. Nem teljesen világos az sem, hogy a sokat hangoztatott „alkotmány lebontása” alatt vajon alkotmánymódosítást, az Alaptörvény hatályon kívül helyezését, vagy egyebet értenek.
A jogszociológus által feltételezhetően tervezett műveletekre eddig a demokráciák egy módot ismernek el, mégpedig a megfelelő felhatalmazás megszerzését. Szokatlan módon a tervek ellen a politikai vitáktól távolmaradó jogászi hivatásrendek képviselői és közjogi méltóságok is felemelték hangjukat. Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke alkotmányos puccsnak értékelte az ellenzék terveit nyílt levelében. Rávilágított a nem veszélytelen következményekre is, hogy az Alaptörvény bármely részének alaptörvény-ellenes megváltoztatása olyan bizonytalan helyzetet eredményez, amely a magyar alkotmányos rend végét jelentheti. Nyomatékosította, hogy az alkotmánybíráskodás két megváltoztathatatlan alappilléren nyugszik: az intézmények határozatai mindenkire kötelezőek és a szabályszerűen választott alkotmánybírók elmozdíthatatlanok. Ezen alapelveket a rendszerváltoztatás óta Európában senki nem kérdőjelezte meg. Az alkotmánybírók választási ciklusokon átívelő mandátuma éppen annak a garanciája, hogy a változó politikai erők nem rövidíthetik le, vagy hosszabbíthatják meg a mandátumukat. A jogállamisággal szemben példátlan és súlyos támadásnak nevezi a testület alkotmányellenes törekvéseit – mindezt nem alaptalanul. Varga Zs. András, a Kúria elnöke pedig arról beszélt, hogy az Alaptörvény megtörése a szuverén magyar állam megtörését is jelentené.
A törvényellenes alkotmányozással szemben nem csak az alkotmány őrei, de a jelenlegi politikai berendezkedéssel nem szimpatizáló jogászok közül többen is felemelték a hangjukat. A beláthatatlan következményekre figyelmeztetettSchiffer András, volt országgyűlési képviselő, aki szerint az alkotmányos rendszabályok közjogi legitimációja vitathatatlan. Az ügyvéd szerint új kétharmad hiányában a jogállam helyreállítására tett kísérlet a jogállam felszámolásához, Magyarország szélsőséges destabilizációjához vezethet. Hasonló véleménynek adtak hangot Karsai Dániel alkotmányjogász és Kende Péter ügyvéd is.
„Nagy valószínűséggel egy ’22-es ellenzéki győzelem után ideiglenesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről. De ez soha nem volt másként rendszerváltáskor, nagy forradalmak után” – véli Fleck Zoltán. Érvelése alapvetően téves premisszából indul ki, mégpedig abból, hogy a jelenlegi politikai berendezkedés leválthatatlan, tehát szükségszerű egyszerű többséggel alkotmányt módosítani. A választási törvény azonban mindenkire vonatkozik és mindenki számára megadja a lehetőséget a kellő felhatalmazás megszerzésére, ehhez elegendő a törvény betűjére hivatkozni. Tekintettel arra, hogy a kommunizmus után is törvényi keretek között váltották egymást a hatalmak, semmi nem támasztja alá, hogy egy demokratikusan megválasztott, törvényi keretek között építkezett többséggel nem tudnak a jogállam keretein belül szembeszállni. Amennyiben a nyertes koalíció a felhatalmazását a jelenlegi alkotmány szerint megrendezett választásokra alapozza, úgy nyilvánvalóan ellentmondásos az is, hogy egyúttal érvénytelennek is tekintse az Alaptörvényt.
Eleve hamis feltételezésből indul ki Fleck Zoltán akkor is, amikor azt mondja, hogy annak érdekében kell pillanatnyilag felfüggeszteni a jogállamot és kell a közjogi intézményeket megsemmisíteni, hogy a következő politikai konstrukció kormányozni tudjon: feles többséggel kormányfőt jelölnek és a kormányt elképzelésüknek megfelelően töltik fel tartalommal. A képviselői mandátumok több mint felével törvényeket is hozhatnak. Egyedüli jogosultságuk, amivel nem rendelkeznek az a kétharmados törvények és az alkotmány módosításának joga. A korábban formailag kifogástalanul elfogadott jogszabályok jelentik a jogbiztonság és a jogállamiság legfőbb garanciáját, ebben az értelemben minden választott hatalom mozgástere jogszerűen kötött. Intézkedéseik a kötelező erejüket csak a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásából származtathatják, ennek hiányában valóban puccsról beszélhetünk.
A közakarat egyetlen legitim mérőeszköze azonban továbbra is a szavazatok száma. Abban az esetben, ha kiderülne, hogy a szavazópolgárok többsége ezt akarja, nem lesz kevésbé releváns, hogy az alkotmánymódosításhoz nem egyszerű többség, hanem a mandátumok kétharmada szükséges.
Hack Péter jogászprofesszor témával kapcsolatos nyilatkozatában fejtette ki, hogy a kétharmados szabály jelenti a parlamenti többség mögötti választói akaratot. A kétharmados többség kellő számú választói támogatásra utal, ez azt jelzi, van-e elegendő választó, aki támogatja az adott politikai szándékot. Rávilágított arra a logikai következetlenségre, miszerint Fleck Zoltán és csapata arra szeretnének megoldást találni, hogy hogyan lehetne a választók akaratából alkotmányozni anélkül, hogy a választók azt kellő számban támogatnák, mely önmagában is abszurditás.
Fleck Zoltán érveinek alapjául szolgálnak az olyan feltevések is, melyekre egyáltalán nincs vagy nincs objektív bizonyíték. Ilyen a Költségvetési Tanács, az Alkotmánybíróság és további közjogi intézmények függetlenségére tett célzások. Az efféle állítások megfogalmazói alátámasztásaként kizárólag a személyes igazságérzetre, illetve a sajtóban megjelent véleménycikkekre apellálnak, esetleg olyan döntésekre, amelyekkel személyesen nem értenek egyet. Az Alaptörvény szövege úgy az ügyész, mint a bírók és alkotmánybírók függetlenségét garantálja. Arra nem találunk támpontot, hogyha jelen szöveget nem tekintik elég garanciának az intézmények függetlenségére, úgy milyen objektív mércét javasolnak alapul venni, ennek hiányában pedig az állítás nincs alátámasztva.
Az említett ellentmondásos kijelentések és az érdemi javaslatok hiányából az a következtetés vonható le, hogy a kritika nem az immár több választást is túlélt alkotmányos intézményeket illeti, hanem az egyes közméltóságoknak a konkrét személyét, illetve azt, hogy nem az általuk preferált összetételű országgyűlés választotta meg. Ebben az esetben lép fel a személyeskedés, a személy támadása, mely az egyik leggyakoribb érvelési hiba, illetve szembe megy a jogban nemzetközileg is általánosan elfogadott alapelvvel, amely szerint bírák, ügyészek személyükben nem támadhatók. Személyeskedés alatt azt értjük, hogy nem a döntést, hanem az illető személyét, gyakorlatát, indítékait, szándékait, feltételezett motivációit kritizálják, elutasítva az illető érvelését és álláspontját.
Mindazonáltal minden politikus számára világos, a közjog kínál törvényes megoldást: konkrét javaslatokat tár a választópolgárok elé és kétharmados felhatalmazást kér a megvalósításhoz. Mindezt azonban zárójelbe téve, már a választás előtt kiskapukat keresve jogi diskurzus köntösében próbálnak politikai tőkét kovácsolni. Demokráciáért kiáltanak, miközben a demokráciának talán legfontosabb pillérét igyekeznek ledönteni azáltal, hogy egy alapvető kérdés megválaszolását figyelmen kívül hagyják:
