Persze felmerülhetnek bennünk kérdések: az Omikron idejében, miért utazik az ember Afrikába; illetve mennyire volt leányálom elérni a közel 6000 méteres csúcsot? Akinek nagy vágya egyszer eljutni egy igazi fekete afrikai országba, részt venni egy szafarin majd a tengerparton megpihenni, annak telitalálat lehet Tanzánia. A hazánknál tízszer nagyobb területű ország a kontinens keleti oldalán található, picivel délebbre az Egyenlítőtől. A turizmus jelentősége nagyon fontos, hiszen az ország GDP-jének közel 20%-a ebből származik. Talán így kicsit érthetőbb, hogy a korábbi tanzán elnök (John Magufuli) vírustagadó volt, aki imádsággal ’mentesítette’ hazáját a világjárványtól, és korlátozások nélküli, szabad beutazást engedélyezett a külföldi turisták számára. Az persze más kérdés, hogy röviddel később – valószínűleg Covidban – elhunyt, azonban a turizmus továbbra is dübörög elsősorban Zanzibárban és környékén. Covid persze volt, van és lesz, ahogyan a világ számos pontján, azonban megfelelő papírok birtokában könnyűszerrel be lehet utazni, különösen igaz ez, ha az ember egy nemzetközi konferenciára érkezik.
December elején landoltam tanzán földön, egészen pontosan az ország északi határvonalához közel, a Kilimanjaro International Airport-on. A reptéren már várt rám norvég kollégám sofőrje, aki az 50 km-re fekvő félmilliós Arusha városába vitt, itt rendezték meg ugyanis azt a vadbiológiai konferenciát, amelyen részt vettem. Korábbi brit gyarmatként Tanzániában az angol hatás még sok helyen és sok mindenben érződik. Kávé-, tea-, gyapotültetvények, bal oldali közlekedés, illetve meglepően sokan értik és beszélik is az angol nyelvet. Ezzel szemben a hamisíthatatlan afrikai életérzés – Hakuna Matata – mindent áthat. Béke, nyugalom, biztonság, nem utolsó sorban lassúság jellemez mindent. Irdatlan időt kell várni mire egy egyszerűbb étellel is kiszolgálják a vendéget, de akár 10 percbe is kerülhet, hogy kézhez kapjuk a kávénkat. Ezt a kis bosszúságot kárpótolja a sok-sok mosolygós, barátságos arc, a színpompás gyümölcsök, vagy az igazán kellemes klíma. Visszatérve az ország történelmére, Tanzánia mint országnév csupán 1964-től létezik, amikor is Tanganyika egyesült Zanzibárral. Az angoloktól való függetlenedés ettől korábban, pont 60 évvel ezelőtt, december 9-én, békésen történt. Előtte való nap éjfélkor jutott fel a Kilimandzsáró csúcsára Alexander Nyirenda hadnagy, ahová kitűzte a független ország szabadságfáklyáját. Azóta hívják Afrika legmagasabb pontját Uhuru, azaz Szabadság csúcsnak.
A konferenciát követően, ha nem is történelmi, sokkal inkább személyes indíttatásból én is a Kilimandzsáró felé vettem az irányt. Moshi városába utaztam, ahol jó 100 évvel ezelőtt Kittenberger Kálmán, híres Afrika-kutató és vadász oroszlántámadástól elszenvedett sebeit ápolták. Itt találkoztam túrám szervezőjével, Brúnóval, akire egy ismerősöm ajánlása alapján esett a választásom. Tőle tudtam meg, hogy a Covid miatt jelentősen visszaesett a környék turizmusa, így egyetlen jelentkezőként, azaz egyedül fogok nekivágni a hét naposra tervezett hegyi túra-expedíciónak. Igaz, nem teljesen egyedül, mert egész kis csapatot biztosított számomra: Robert, a tapasztalt túravezető; Juma, a szakács, avagy a ’stomach engineer’, ahogy magát nevezte; illetve négy hordár (porter), akik a sátrakat, élelmet és minden egyebet hozták utánunk a hátunkon, vagy éppen a fejükön egyensúlyozva. Gyors felszerelés ellenőrzés és elosztás után a mérlegelés következett – minden hordár a saját felszerelésén kívül maximum 20 kg terhet cipelhet. Ezt követően egy mikrobuszba szálltunk, irány a hegy! Útközben vásároltunk gázpalackot, zöldséget és gyümölcsöt, illetve húst egy út menti bódéból – utóbbinak inkább ne lettem volna szemtanúja–, később, kicsit fintorogva fogyasztottam a belőle készült ragut. Egy óra múlva értük el túránk kezdőpontját, a Machame kaput (1800 m). A Kilimandzsárót több útvonalon is meg lehet mászni, a Machame út az egyik legnépszerűbb, egyrészt a nyomvonala túrázásra igen alkalmas, másrészt érint minden fontosabb látványosságot, nem utolsó sorban a hét napos időszak lehetőséget teremt a magashegységekben oly fontos akklimatizálódásra. Mivel az egész hegy nemzeti parkként természetvédelmi oltalom alatt áll, kötelező adminisztrációra volt szükség, ezt követően léphettünk rá ösvényünkre, amely már tipikus esőerdei vegetációt jelentett.
Hatalmas fák, liánokkal, páfrányokkal, meseszép virágokkal, csodás madarak, olykor-olykor a lombkoronában felbukkanó majmokkal. Eme idilli kép egészen aznapi utunk feléig tartott, amikor is eleredt az eső, csúszóssá vált a talaj és a továbbiakban nem vártam mást, mint hogy mihamarabb megérkezzünk első táborhelyünkre. Végül 11 km-es kutyagolás után, bőrig ázva értük el a Machame tábort (2835 m). Egy-egy tábort úgy képzeljünk el, hogy van egy központi házikó a rádiónak, elsősegélynek, illetve elszórtan fából és téglából készült toalett egységek – különösen 5000 méteres magasságban azért elgondolkodtató volt, hogy milyen hangyamunka lehetett ezekhez az építőanyagot felcipelni. Túravezetőmtől megtudtam, hogy Covidmentes, csúcsidőszakban 200 túrázó is megszállhat egy-egy ilyen helyen, amely a kísérőszemélyzettel együtt így 1000-1500 embert is jelenthet éjszakánként. Az élet ilyenkor olyan, mint egy kis faluban, mindez már megfelel a tömegturizmus fogalmának, amely nem igazán áll közel hozzám. Szerencsére, ottjártamkor csupán egy tucat turista volt, habár volt olyan házaspár, akikhez 25 fős (!) személyzet társult. A kényelmüket szolgálta a külön étkezősátor, sőt még mobil wc-t is hurcoltak utánuk. Az én ellátásom ennél jóval szerényebb volt, de így sem panaszkodhattam, különösen igaz volt ez az étkezésekre. Juma, a szakács mindig kitett magáért, napjában kétszer kaptam levest, kiadós második fogást valami gyümölcs bejezéssel.
Tapasztalt sátrazó vagyok, mégis, nem igazán telt jól az éjszakám, óránként megébredtem. Sebaj, reggelizni imádok, nem is csalódtam, királyi lakomában volt részem: kukoricadarás-korpás tejbegríz-szerű étel, majd tojás, virsli, palacsinta volt a menü. Hamar erőre kaptam, amúgy is szikrázott a Nap, naptej az arcra és tarkóra, kalap fel és indulás. A tábort elhagyva nagyon hamar egy igen kaptatós rész következett, a pulzusom végig 130 körül mozgott. Azonban kárpótolt a tájkép és a növényzet megváltozott arculata. A fák helyett bokrok vették át a főszerepet, róluk dús szakállként lógtak lefelé a zuzmók. Ez a kép magában is, de később ködpárával vegyülve egy az egyben kísértetfilmbe illő volt. Ilyen körülmények között értük el következő táborhelyünket, a 3750 m magasan fekvő Shira Cave Camp-et. Az időközben siralmassá változott időjárást kárpótolta egy, a szívemnek oly kedves varjúfaj megjelenése. Az örvös holló hasonló méretű, mint a nálunk is élő európai rokona. Azonban Mátyás király koromfekete madarával szemben, ennek sötétbarna a feje, nyaka hátsó részén fehér sáv fut, illetve hatalmas meredeken ívelt csőre van. Egy csapat folyamatosan, egészen 5000 méterig követett minket. Nem hiába, hiszen a táborokban mindig élelemhez jutottak, vagy az elszórt maradékoknak vagy agyafúrt fosztogató tevékenységüknek köszönhetően.
Sajnos a második éjszakám borzasztóbb volt, mint az előző, este 9-től, hajnal 3-ig nem igazán tudtam mélyen aludni, sőt korábban sosem tapasztalt rossz álmok is gyötörtek. Be kellett látnom, hogy a hegyi betegség engem sem kímél. Ezek mellett valószínűleg fáztam is, attól kezdve minden este dupla réteg ruhában bújtam vastag toll hálózsákomba. Mindenesetre másnap is menni kellett tovább, ahogy haladtunk felfelé a környezet ismét változott, sziklagyepes, mocsaras vidéken vitt utunk. Sokszor ködbe burkolózott holdbéli táj volt, amelyen már kicsit enerváltabban mozogtam, csak néztem ki a fejemből és követtem Robert lépteit. Épp aszkorbinsavval és magnéziummal kevert vizemet ittam, amikor megpillantottam napunk egyik látványosságát a Láva-tornyot, 4600 métert jelzett az ott kihelyezett tábla. Ekkor belegondoltam, hogy ide valószínűleg anno már nem juthatott fel Teleki Sámuel, aki havas és jeges viszonyok miatt volt kénytelen visszafordulni. Napjainkban ezen a szinten már híre-hamva sincs a hónak, csupán a csúcstámadás napján volt hozzá szerencsém. Egyes tanulmányok szerint, a jelenlegi ütemben a Kilimandzsáró jégmezeje 2040-re teljesen elolvad – utalt erre nemrég az Afrikai Unió egyik biztosa is.
Az égbe növő, felhőktől a csúcsát nem mutató sziklaalakzatnál fogyasztottuk el szendvicsebédünket, miközben a nagyobb kövek alól barátságos kis rágcsálók érkeztek, hogy az ételmaradékunkból nekik is meglegyen az aznapi betevő. Innen nagyon meredek ereszkedés következett, hamarosan a vegetáció is jelezte a szintcsökkenést, újra egyre zöldebb lett a táj. Délután fél háromra értünk következő táborunkba, a Baranco táborba (3900 m). Aznap kb. 15 km-t túráztunk és közel ugyanazon magasságon töltöttük az éjszakát, mint az előző nap, azonban akklimatizáció szempontjából fontos etapot teljesítettünk. A nap további részében ismét csapnivaló volt az idő, folyamatosan szemerkélő eső, köd. Robert javasolta, hogy ne aludjak el a sátramban, szigorúan csak vacsora után, így valószínűleg jobban fogok éjszaka aludni. Így is tettem, azonban egyedül nagyon lassan teltek az órák, kínomban a sátor szakadt részeinek bevarrásán dolgoztam, hátizsákom tartalmát háromszor rendeztem át. Mobil térerő híján – screen time tekintetében napról napra negatív rekordokat döntögettem – újságaimat is hamar kiolvastam. Valamikor ekkor ért az érzés, hogy a fizikai mellett kicsit pszichikailag is megvisel a helyzetem, pedig még a harmadik napon se voltam túl!
Robert tanácsának, a meleg öltözéknek és valószínűleg a magassághoz való hozzászokásnak is köszönhető, hogy végre jól aludtam. Korán reggel, sétáltam is a tábor környékén, amely jó időben teljesen más arcát mutatta. Csodás fekvésű helyen fekszik, egy hatalmas szakadékhoz közel, amelyről kisebb vízesések szállítják a kristálytiszta vizet, mindez buja növényzettel díszítve. A rezidensnek számító hollók mellett kisebb termetű énekesmadarak és csíkos hátú egérfélék sertepertéltek a táborban. Amíg előbbiek voltak olyan bátrak, hogy a nyitott sátramba is berepültek egy-egy morzsáért, addig az egerek egyenesen a mogyorókrémet falták a földre letett tányéromról – micsoda adaptálódott állatvilág! Indulás előtt Robert eligazítást tartott, amikor is megtudtam, hogy aznap egy táborhelyet ki akar hagyni, azaz egyszerre két napi távot teljesítünk, egészen a Base camping eljutva így. A hírtől annyira nem repestem, de ha ő így látja, akkor legyen. A túra eleje irtó meredek, mászós résszel kezdődött, mondhatni az egész utunk legtechnikásabb része volt. A hordárok egymásnak segítve kapaszkodtak fel a falakon, egészen a csúcsig, a Barranco tetőig. Itt kicsit megpihentünk, majd kis ereszkedést követően ismét mászás jött. Szűk sziklafalak melletti ösvényeken, pici patakokat átugrálva, páradús környezetben haladtunk tovább. Ebédünket a Karanga táborban (3995 m) töltöttük, ahol szinte vérré vált bennem a kotyvasztott sütőtök ízű forró leves. Innen toronyirányt folytattuk utunkat, barátságtalan holdbéli tájon ismét, hab a tortán, hogy mindezt esőben.
Ahogy kaptattunk felfelé, az erőm fokozatosan kezdett elhagyni, a végén már csak vonszoltam magam. Az embert próbáló nap végén azért csak elértük az alaptábort, a Barafu camp-et (4673 m). Innen már ’csak’ 5 km-re van a csúcs, igaz ez több, mint 1200 m szintet jelent még felfelé és 7 órát írt rá az információs tábla. Bárhol olvastam, hallgattam a Kilimandzsáró megmászásáról, a csúcs napot említették a legkeményebbnek. Sokan kibírhatatlan fejfájásra panaszkodnak, avagy nagyon nehezen tudnak levegőhöz jutni. Esetemben egyik sem játszott ez idáig, éppen ezért is bizakodtam, hogy minden rendben lesz másnap, ha lassan is, de csak felvonszolom magam a csúcsra. A vacsorán biztos nem múlt semmi - meleg levest, nagy adag zöldséges pasztát, gyümölcsöket szervíroztak részemre. Lefekvés előtt Robert megejtette a szokásos méréseket, 88%-os véroxigén szintemet jónak értékelte. Megosztott velem még néhány tanácsot, majd takarodót fújt, hisz éjjel 11-es kelést rendelt el.
Kabátban, sapkában aludtam, három órát, igaz, azt nagyon mélyen. Könnyen ébredek, kelek, így volt ez most is, amúgy is nagyon elszánt voltam és várakozásokkal teli. Hogy legyen valami a gyomromban, ittam egy kis teát, hozzá hazai pilótakeksszel pörgettem fel magam. Éjfél előtt pár perccel, koromsötétben, fejlámpával a fejünkön indult a csúcstámadás. Nem gyorsan, de folyamatosan haladtunk, végig emelkedőn. A fejem továbbra is tiszta volt, csupán a tüdőm kezdett el fájni fokozatosan. Többször is meg-megálltunk rövid időre lélegzethez jutni, inni egy-egy kortyot. Hajnal háromkor azonban kicsit befásultam, a földre heveredve megpihentem. Ez azonban nem bizonyult jó döntésnek, mivel a -10 fok körüli hőmérsékletben hamar dideregni kezdtem. Folytattuk. Újabb órák teltek el a monológ felfelé araszolásban, csak lefelé néztem és követtem Robert nyomait. Innen kezdve a tér és idő teljesen megszűnt, csak ösztönből lépegettem. A következő kép, hogy megérkezünk egy táblához, ez állt rajta: Stella point (5756 m).
Robert egy percre sem állt meg itt, innen még mindig szűk fél óra volt a csúcsig. Hóban, a gerincen sétálva ért minket a Napfelkelte, lenyűgöző volt! Az előtörő sugarak folyamatosan fedték fel a körülöttünk lévő világot. Hófödte lankák, kicsit távolabb jég és hó falak. Végül hat és fél óra túrázás után értünk fel Afrika tetejére (5895 m), a híres tábla Uhuru felirattal a lábaim előtt hevert. Gyors fotózkodás következett, majd Robertet, mintha puskából lőtték volna ki elindult lefelé, alig bírtam követni. Később értettem meg csak ennek az okát… Törmelékes, homokos oldalon lefelé ereszkedve, többször is a fenekemre estem, elmém betompult, testem koordinálatlanná vált, masszív alkoholos mámorhoz hasonló állapotba kerültem. Hogy hogyan jutottam le az alaptáborig arról azóta is csak sejtéseim vannak. A hegyi betegség teljesen eluralkodott rajtam, abszolút kimerülten estem be a sátramba, azonnal elaludtam. Sokat nem pihenhettem, Robert ébresztett, hogy szedjem össze magam, kapok enni és indulunk tovább lefelé, jobban leszek, ígéri. Nem volt hát mit tenni, erőt vettem magamon, megittam a dugi energiaitalom és már haladtunk is lefelé. És láss csodát, ahogy csökkent a magasság fokozatosan tisztult a fejem, újra érezni kezdtem az erőt. Miután három óra ereszkedés után elértük táborunkat (High camp, 3950 m) már teljesen jól voltam, késő estig a sátramba sem kívántam bemenni.
Érdekes élmény volt: az előző nap, 15 óra leforgása alatt megjártam a mennyet és a poklot is, majd ismét a földön találtam magam. Ezen gondolataimmal voltam elfoglalva miközben gyönyörű, napsütéses időben, káprázatos sziklabokor-erdőn keresztül ereszkedtünk lefelé. Roberttel is megosztottam ideáimat, érzéseimet, aki felvilágosított, hogy messze nem mindenkinek sikerül azért a csúcshódítás. A legtöbb problémát a hegyi betegség okozza, amely légzési nehézségek és fejfájás mellett hányást, hasmenést eredményezhet. Egyesek hallucinálni is szoktak – egyik vendége oroszlánoknak nézte a sziklákat -, sőt, agresszív viselkedést is szülhet ez az oxigénszegény állapot. Az alaptábortól már másik útvonalon haladtunk, mint amelyiken oda érkeztünk. Túránk utolsó szakasza szintén örökre beírta magát az emlékezetembe. Esőerdő volt ez is, de valahogy másabb, mint az első napon, igaz ezúttal az eső megkímélt minket. Csodálatos, többszintes vegetáció, amelyen majmok motoszkáltak, mindez elképesztő madárkórus kíséretével. Káprázatos formák, árnyak, békét sugárzó atmoszféra. Fizikailag megfáradva, lelkiekben feltöltődve érkeztem meg az utunk végét jelentő Mweka kapuhoz, ott már behűtött sörrel várt ránk a mindig mosolygó Bruno. Kisbuszával lefelé autózva takaros kávéültetvények mellett hajtottunk el, élményeinket egy közös ebéd során osztottuk meg egymással.
Hogy mennék-e megint ilyen magasra? Egyelőre nem, köszönöm szépen, a jövőben megelégszek a 3000 környéki hegyekkel. Mondjuk az is igaz, hogy jobban is felkészülhettem volna a hegyi betegség ellen és nem egy bükki, bél-kövi túrával (850 m) kellett volna akklimatizálni az előttem álló kihívásra. Mindenesetre örülök, hogy átélhettem ezt az élményt. Mind a fizikai, mind a pszichikai komfort zónámat elhagyva olyan szinteket tapasztalhattam meg, amelyet a hétköznapi életben lehetetlen. Sok-sok tapasztalattal magamról, a világról, gazdagabban térhettem haza.
