A magyar alkotmányjog történetében először decemberben nyílt levelet fogalmazott meg Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke, amelynek címzettje Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László az Országgyűlés elnöke. Levelében az Sulyok Tamás azt kérte, hogy az érintett hatalmi ágak – ti. törvényhozás és végrehajtás – biztosítsák a demokratikus jogállam alappillérének, az Alkotmánybíróságnak az alkotmányos rend szerinti működőképességét.
Önmagában egy nyílt levél megfogalmazása nem újdonság a magyar közjog történetében. Az Alkotmánybíróság Elnökének nyílt levele azonban szokatlan, egyúttal szimbolikus lépés. Megszokott a magyar közjogban – de talán nem vagyunk ezzel egyedül a világon –, hogy az állami szervek működését a szakmai szempontok mellett meghatározzák politikai megfontolások is. Az olvasóban talán felmerülhet a megfogalmazást illetően – helyesen –, hogy az állami szervek működését elsősorban jogi szempontoknak kell meghatároznia. A jogalkotás, s így végső soron a jogrendszer azonban már önmagában is politikai konszenzus eredményeként jöhet létre, hiszen a demokratikus úton választott, legfőbb népképviseleti szerv, az Országgyűlés összetétele tisztán politikai alapon dől el.
Egy ország politikai kultúrájától függ, hogy e felhatalmazás megszerzése, illetve konszenzus kialakítása érdekében az egyes szereplők milyen stílusban és milyen eszközökkel igyekeznek érdekeik érvényesítésére, nézeteik, világ- és nemzetképük átvezetésére a jogrendszeren. Mindez azonban – a jogalkotás, az állami szervezetrendszer kialakítása, kormányzás, hatalomgyakorlást, stb. – egy számos garanciával körülbástyázott keretrendszerben, kiszámítható és átlátható szabályok szerint valósul meg. Ezt hívjuk alkotmányos hatalomgyakorlásnak, amely demokrácia és az Európai Unióban az elmúlt évek során központi jelentőségű fogalommá vált jogállamiság elvei mentén valósul meg, pontosabban kell, hogy megvalósuljon. Hogy ez pontosan mit jelent – mi a jogállamiság pontos tartalma – azt eltérőképpen értelmezik Európa szerte, de jelenleg nem feltétlenül kötődik szorosan a tárgyhoz. Az azonban már annál inkább, hogy az Alaptörvény előtt hatályban lévő Alkotmány alapján elfogadott korábbi alkotmánybírósági törvény, illetve az Alaptörvény alapján elfogadott jelenleg hatályos Abtv. is ezen keretrendszer, ti. az alkotmányos rend, a demokratikus hatalomgyakorlás és a jogállamiság védelmének legfőbb szerveként az Alkotmánybíróságot határozta és határozza meg.
Az Alkotmánybíróság jelenleg tizenöt – korábban tizenegy – főből álló testület, amelynek tagjait az Országgyűlés választja, amelyhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. De vajon hogyan is születik meg egy személyi döntés az Országgyűlésben? Eltekintve az eljárási szabályok részletes ismertetésétől: politikai felhatalmazás, vagy konszenzus útján. A közvetlen demokratikus úton megválasztott országgyűlési képviselőknek – vagyis tulajdonképpen az Országgyűlésben helyet foglaló politikai erőknek – el kell fogadniuk a jelölt személyét. Az Országgyűlés összetételétől függően az alkalmas jelölt személyének kiválasztása lehet egyszerűbb és összetettebb feladat. A megválasztást követően azonban a jelölt nem utasítható, 12 évre lép hivatalba és hivatalában nem újraválasztható. Egyetlen feladata, hogy egy 15 fős testület tagjaként legjobb tudása és lelkiismerete szerint döntéseit „a demokratikus jogállam, az alkotmányos rend és az Alaptörvényben biztosított jogok védelme, a jogrendszer belső összhangjának megőrzése, valamint a hatalommegosztás elvének érvényre juttatása érdekében” hozza meg.
Az Alkotmánybíróság tagjai megbízatásukat a politikai szereplők által meghatározott, demokratikus úton választott Országgyűléstől kapják, maga az Alkotmánybíróság azonban egy garanciális szerv. Funkciója nem a politikai erőtér, illetve a fentebb ismertetett politikai folyamatok befolyásolása. Az Alkotmánybíróság egyetlen feladata, hogy védelmezze azt a keretrendszert, amelyben a politikai hatalomgyakorlás megvalósul. Hogy ez a keretrendszer milyen, azt nem az Alkotmánybíróság határozza meg. A keretrendszer megalkotása a demokratikus hatalomgyakorlás talaján álló alkotmányozó hatalom joga és kötelezettsége.
Az Alkotmánybíróság, mint intézmény működése tehát önmagában garanciális jellegű: biztosítja a demokratikus hatalomgyakorlás zavartalanságát, őrködik az alkotmányos rend felett. Még akkor is, ha sok esetben tevékenysége nem egyezik egyik, vagy másik politikai törekvéssel. Az Alkotmánybíróság tagjainak személye tehát eldőlhet politikai alapon – hogy ez mit jelent a gyakorlatban azt az Országgyűlés összetétele fogja meghatározni –, az intézmény működése és integritása, illetve megválasztásukat követően az alkotmánybírók személyének függetlensége azonban már garanciális jellegű.
Hogy mi indokolhatta az Alkotmánybíróság Elnökének nyílt levelét? Az elmúlt hónapokban számos alkalommal merült fel a politikai színtéren, hogy amennyiben a jelenlegi kormányzó erő elveszíti a kormányzó többséget a 2022-es választásokon, úgy az új összetételű Országgyűlésnek még akkor is hatályon kívül kell helyeznie az Alaptörvényt, illetve felfüggesztenie számos közjogi tisztségviselő mandátumát, ha ehhez nincs a jelenlegi közjogi szabályok szerint megfelelő demokratikus felhatalmazása. Ezek a törekvések számos alkotmányjogászt késztettek arra, hogy szakmai álláspontjukat kifejtsék a témában.
Folytatva a korábbi gondolatmenetet, a politikai döntéshozatal – a felhatalmazás és/vagy konszenzus – egy magasabb formáját jelenti, mikor az az egész alkotmányos berendezkedés keretrendszere, az alkotmány megalkotására irányul. Mivel ez a keretrendszer fogja meghatározni magát a demokratikus hatalomgyakorlást – kicsit talán az önmaga farkába harapó kígyó problémája érhető tetten a folyamatban –, ezért az általánostól szélesebb konszenzusra, illetve felhatalmazásra van hozzá szükség. Ez a rendszerváltást követő magyar alkotmányos berendezkedésben a megválasztott országgyűlési képviselők kétharmadának egybehangzó szavazatát jelenti. (Meg kell említeni, hogy egy alkotmány tartalmát illetően nem ez az egyetlen garanciális szabály. A nemzetközi közösség – így különösen az Európai Unió – számos ponton nyomást képes gyakorolni egy-egy államra, amennyiben rendszerszintű alkotmányossági problémák merülnek fel.)
Az Alkotmánybíróság Elnökének nyílt levelét azon törekvés erősödése indokolta, amely szerint az alkotmányozó többség által elfogadott Alaptörvényt nem elegendő egyszerűen feles többséggel – vagyis tulajdonképpen az alkotmányozás folyamatára vonatkozó szabályok figyelmen kívül hagyásával – hatályon kívül helyezni, de az elmúlt három országgyűlési ciklus által megválasztott alkotmánybírók hivatali idejét is fel kell függeszteni annak érdekében, hogy az így megvalósuló alkotmányozás sikeres lehessen.
Jelen véleménycikkben sem tisztem, sem szándékom ezen politikai törekvések értékelése. A demokratikus hatalomgyakorlás szempontjából történő értékelés azonban talán a szakmai – alkotmányjogi – értékelés hatókörébe esik. Eszerint, ha bármilyen megfontolásból felfüggesztjük egy garanciális intézmény működését, amelynek funkciója az alkotmányos rend védelme, vagy beavatkozunk annak működésébe abból a célból, hogy egy másik garanciális intézmény megkerülését lehetővé tegyük, vajon nem nyitjuk-e ki Pandóra szelencéjét, és indulunk el egy olyan úton, amely rövid időn belül alkotmányos válságot idéz elő? Egy ország politikailag válhat megosztottá – akár szélsőségesen is –, ez azonban, megfelelő demokratikus felhatalmazás nélkül nem hathat ki a hatalomgyakorlás kereteire. Ha azonban a cél szentesíti az eszközt elv oltárán feláldozzuk az intézményi garanciáinkat, akkor ez a megosztottság nem vezet-e egy valódi garanciák nélküli olyan jogrendszerhez, amelyben az alkotmányos berendezkedés teljes egészében kiszolgáltatott a mindenkori politikai erőviszonyoknak?
