A leghevesebben azokról a személyiségekről, akik polgárháborúkban buktak el vagy vették át a hatalmat. A XVIII. században a felvilágosodás hatására elterjedt a hit az emberiség fejlődésében, vagyis abban, hogy a korábban kegyetlenségük miatt elítélt polgárháborúk a haladást szolgálhatják, s ezért bizonyos fajtáit forradalmaknak keresztelték át. Ezután már nem puszta belpolitikai küzdelemnek tekintették ezeket a konfliktusokat, amelyben mindkét fél képviselhet bizonyos értékeket, hanem a „haladás” és a „reakció” harcának, a nép „felszabadítói” és „elnyomói” összecsapásának, a „jó” és a „rossz”, a „fény” és a „sötétség” konfliktusának. Ennek következtében a forradalmak főszereplőiről, vezetőiről és áldozatairól rendkívül szélsőséges vélemények terjedtek el mind a kortársak, mind az utókor körében: egyesek ember alatti lényeknek, mások ember feletti szenteknek próbálták feltüntetni őket.
XVI. Lajos francia király „bestializálása”, vagyis állatként való bemutatása már 1791-ben megkezdődött: a les Révolutions de France et de Brabant című lap hasábjain disznóként ábrázolják kutyákból, macskákból és majmokból álló kormánya ülésén. Bár az uralkodó olykor hízott pulyka formájában is megjelent a radikálisok nyomatain, a forradalmár karikaturisták leggyakrabban egy sertés testére helyezték a fejét, és néha szarvakkal is ellátták. Kezdetben békés, könnyen terelgethető, vagyis mások által irányítható állatként ábrázolták, majd 1792-től veszedelmes, pusztító étvágyú vadkanként. A karikatúrák üzenete egyértelmű volt: az efféle vadállattól meg kell szabadulni, egyszer s mindenkorra végezni kell vele. Vagyis a középkor óta legrettenetesebb bűnnek tekintett „királygyilkosság” nem is olyan szörnyű dolog, ha egy félállati lényt pusztít el.
Egy bizonyos Romeau Disznófej vagy disznófül címmel publikált egy mindössze négy oldalas röpiratot. 1795 és 1799 között jelenhetett meg, mert a szerző a forradalmi naptár „III. évében”, vagyis az 1795-ben készített alkotmány támogatására szólítja fel olvasóit. Az alcím így hangzik: Javaslat minden hazafi számára, hogy családjuk kebelén belül ünnepeljék meg a forradalom legérdekesebb eseményeit, és január 21-e emlékére egyenek disznófejet vagy disznófület. Az első oldalon Romeau így mennydörög: „Micsoda dolog ez? Teljes egészében megsemmisítettük a monarchiát Franciaországban, de meghagyjuk az olyan köztársaság-ellenes lakomázásokat, mint a jelentéktelen Szent Mártoné, a felháborító »Iszik a király!« vagy az illetlen karnevál?... Ne feledjük soha, hogyha korábban megünnepeltünk egy püspököt, három királyt, akiket egy csillagot követtek és egy negyven napos önmegtartóztatást, mennyivel inkább meg kell ünnepelnünk július 14-ét, amely szétszaggatta láncainkat, augusztus 10-ét, amely republikánussá változtatott minket és január 21-ét, amely örökre megszabadított minket egy hitszegő királytól!” A szerző azt ajánlja olvasóinak, hogy július 14-én kis Bastille-okat formáljanak süteményből, „melyeket semmisítsünk meg ugyanolyan buzgósággal, amilyennel a tüzes párizsiak lerombolták azt a nagy építményt!” Augusztus 10-re, a királyság megdöntésének évfordulójára pulykát ajánl, január 21-re pedig a címben és alcímben említett finomságokat. Ha a szegények nem engedhetnek meg maguknak ilyen lakomát, vigasztalódjanak egy falat hurkával, kolbásszal vagy pacallal, „hiszen az állat bármilyen része elegendő ahhoz, hogy érezzük: részt vettünk az ünnepen.” A röpirat negyedik oldalán azt is közli, honnan származik az ötlet: „Senki se fossza meg magát attól a falattól, amelyet vagyona lehetővé tesz számára, s kövesse az angol hazafiak példáját, akik királyuk, II. Károly lefejezésének napján sohasem mulasztják el, hogy megegyenek egy borjúfejet.”
Bár Romeau összetéveszti II. Károlyt apjával, I. Károllyal, abban igaza van, hogy a XVII. század végén és a XVIII. század elején az angol republikánusok január 30-án titkos „Borjúfej Klubokban” idézték fel „a régi jó ügyet”, Cromwell emlékét, és borjúfej felszolgálásával parodizálták a királypártiak megemlékezéseit I. Károly lefejezéséről. Az 1730-as években azonban már olyannyira sértőnek tűnt ez a szertartás (és Cromwell tisztelőinek száma is alaposan lecsökkenhetett), hogy fokozatosan felhagytak vele. A francia republikánusok azonban száz év múlva felújították e különös angol hagyományt. A XIX. század első felében gyakran fogyasztottak bankettjeiken disznófejet, majd a század közepén fokozatosan áttértek a borjúra. Gustave Flaubert Érzelmek iskolája című regényének főszereplője nem érti, miért emlegetik egyes ismerősei az 1848-as forradalom után újra meg újra a borjúfejet, és nagyon bosszantja, hogy senki sem hiszi el neki, nem tudja, miről van szó. Végül barátja a regény végén felvilágosítja:
Ahogy a republikánusok a királyságot kívánták megtagadni az uralkodó „bestializálásával”, egyes royalisták a forradalom emlékét akarták befeketíteni a kivégzett király szentté avatásával. Már 1793-ban mártírnak nevezték XVI. Lajost, s 1815-ig titokban, utána pedig nyíltan, a kormány és az egyház jóváhagyásával terjesztették a kultuszát. Jeanne Le Royer, az idős apáca, felvett nevén Karácsony nővér a XVIII. század végén azt állította, hogy egy látomásában az Úr megdicsőültnek nevezte XVI. Lajost. „A király megváltotta Franciaországot, ahogy Jézus Krisztus megváltotta az emberi fajt” – hirdette a XIX. század első felében a szélsőséges királypárti Pierre Simon Ballanche. Montpensier hercegnője, XVI. Lajos lánya 1820-ban felvetette egy pápai titkár előtt apja boldoggá avatásának lehetőségét, majd Auguste Seguin sürgette röpirataiban (1815, 1829, 1837) a király kanonizálását. 1815-ben megjelent kiadványának alcíme meg is előlegezte a Szentszék véleményét: Elmélkedések XVI. Lajos haláláról e szent király boldoggá avatásának és kanonizációjának szolgálatában. A mozgalom a század második felében is folytatódott, és 1902-ben XIII. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta Armand Granelt, aki a hit mártírjának nevezte a királyt röpiratában. 1916-ban Auguste Delassus abbé terjesztette a francia egyház és a Szentszék elé a boldoggá avatás lehetőségét, Paul és Pierrette Girault de Coursac pedig az 1980-as és 1990-es években írott köteteikben szorgalmazták ugyanezt. Szélesebb kultusz azonban sohasem bontakozott ki, mert a királypártiak jelentős része nem kedvelte a gyengének tekintett XVI. Lajost. A Szentszék pedig passzív maradt, mert úgy vélekedett, hogy nem a hit védelmében halt meg, hanem politikai okokból végezték ki.
Kivégzésének emléke mindmáig megosztja a francia közvéleményt. Victor Hugo legendás eseményként mutatta be „a végzetes fuvallatot, … amely ráfújt és eloltotta a monarchia tizennyolc évszázada égő öreg fáklyáját… ez volt annak a nagy háborúnak a kiindulópontja, amelyet a Konvent a múltnak üzent.” Albert Camus viszont így vélekedett: „Ocsmány és botrányos történelmünk nagy pillanataként ábrázolni egy gyönge, jó ember nyilvános meggyilkolását. E vérpad semmiképpen sem tekinthető történelmünk csúcspontjának.” A király kivégzésének kétszázadik évfordulóján a Paris Match magazin közvéleménykutatása szerint a megkérdezetteknek mindössze 9 %-a nevezte árulónak vagy zsarnoknak XVI. Lajost. A relatív többség (42 %) a „gyenge” jelzővel minősítette őt, nagyon sokan nem tudtak véleményt nyilvánítani (29 %), és csak a résztvevők 16 %-a nevezte bátornak. Kivégzését többen (42 %) nevezték igazságtalannak, elfogadhatatlannak és felháborítónak, mint ahányan (34 %) legitimnek, szükségesnek és érthetőnek. A megkérdezettek közel negyede (24 %) azonban erről sem alakított ki határozott véleményt. A kivégzés évfordulóján rendezendő, hivatalos megemlékezést azonban a túlnyomó többség (62 %) mégis feleslegesnek nyilvánította.
A L’Événement című francia hetilap 1993. január 21—27-i számában neves politikusoknak tették fel a kérdést, hogy szükség volt-e XVI. Lajos kivégzésére. A válaszok ugyanolyan megosztottságot és zavart jeleznek, mint a Paris Match közvéleménykutatása. A megkérdezettek ellenezték a halálbüntetést, s tisztában voltak azzal is, hogy XVI. Lajos pere politikai per volt, márpedig „az igazságos politikai per ellentmondásos fogalomnak tűnik.” Viszont többen is mentségeket kerestek a kivégzést elrendelők számára, mintha úgy éreznék, hogy elítélésükkel a forradalmat és a köztársaságot tagadnák meg.
1993-ban, az uralkodó kivégzése kétszázadik évfordulójának előestéjén a Saint-Denis-i bazilikában, másnap pedig a Concorde téren rendeztek megemlékezést. Hét-nyolcezer résztvevő jelenlétében Jean-Pierre Darras színész felolvasta a király végrendeletét. Többszáz csokrot helyeztek el a kivégzés egykori színhelyén, köztük az amerikai nagykövet virágait. (Az Egyesült Államokban ugyanis számon tartják, hogy az ország XVI. Lajos katonai segítségének köszönhetően vívta ki függetlenségét.) A párizsi hatóságok ugyanolyan tétovázást tanúsítottak, mint a közvéleménykutatások megkérdezettjei. A rendőrprefektus és Jacques Chirac polgármester előbb be akarta tiltani a megemlékezést, de a rendőrök végül csak a Panthéon tetejére felkapaszkodott, szélsőjobboldali fiatalokat gyűjtötték be. Az egyházi hatóságok véleménye is megoszlott: Párizs érseke nem rendezett gyászmisét a Notre Dame-ban, de országszerte 25 katedrálisban, 161 templomban, kolostorban és kápolnában emlékeztek meg misével a király kivégzéséről, nem beszélve a számtalan protestáns és zsidó szertartásról. (E két vallás főtisztviselői nem feledkeztek meg arról, hogy XVI. Lajos volt az első francia uralkodó, aki elismerte hitsorsosaikat teljes jogú állampolgárnak.)
A szélsőséges vélemények a XXI. században sem közeledtek egymáshoz. Január 21-én minden évben több francia templomban is gyászmisét rendeznek a király emlékére, a Szabad Gondolkodás Nemzeti Szövetsége (Fédération nationale de la libre pensée) pedig borjúfejes republikánus lakomákat. „Nem mondhatjuk, hogy a guillotine-nal kivégzett király emléke elhomályosodott volna a franciák emlékezetében”, állapította meg Jean de Viguerie francia történész.
