A leghevesebben azokról a személyiségekről, akik polgárháborúkban buktak el vagy vették át a hatalmat. A XVIII. században a felvilágosodás hatására elterjedt a hit az emberiség fejlődésében, vagyis abban, hogy a korábban kegyetlenségük miatt elítélt polgárháborúk a haladást szolgálhatják, s ezért bizonyos fajtáit forradalmaknak keresztelték át. Ezután már nem puszta belpolitikai küzdelemnek tekintették ezeket a konfliktusokat, amelyben mindkét fél képviselhet bizonyos értékeket, hanem a „haladás” és a „reakció” harcának, a nép „felszabadítói” és „elnyomói” összecsapásának, a „jó” és a „rossz”, a „fény” és a „sötétség” konfliktusának. Ennek következtében a forradalmak főszereplőiről, vezetőiről és áldozatairól rendkívül szélsőséges vélemények terjedtek el mind a kortársak, mind az utókor körében: egyesek ember alatti lényeknek, mások ember feletti szenteknek próbálták feltüntetni őket.  

XVI. Lajos francia király „bestializálása”, vagyis állatként való bemutatása már 1791-ben megkezdődött: a les Révolutions de France et de Brabant című lap hasábjain disznóként ábrázolják kutyákból, macskákból és majmokból álló kormánya ülésén. Bár az uralkodó olykor hízott pulyka formájában is megjelent a radikálisok nyomatain, a forradalmár karikaturisták leggyakrabban egy sertés testére helyezték a fejét, és néha szarvakkal is ellátták. Kezdetben békés, könnyen terelgethető, vagyis mások által irányítható állatként ábrázolták, majd 1792-től veszedelmes, pusztító étvágyú vadkanként. A karikatúrák üzenete egyértelmű volt: az efféle vadállattól meg kell szabadulni, egyszer s mindenkorra végezni kell vele. Vagyis a középkor óta legrettenetesebb bűnnek tekintett „királygyilkosság” nem is olyan szörnyű dolog, ha egy félállati lényt pusztít el.

Az is magától értetődőnek tűnt, hogy a király 1793. január 21-i kivégzésének évfordulóin rendezett ünnepségeken olyan lakomát fogyasszanak, amely a néhai „állatkirály” emlékét idézi fel. 

Egy bizonyos Romeau Disznófej vagy disznófül címmel publikált egy mindössze négy oldalas röpiratot. 1795 és 1799 között jelenhetett meg, mert a szerző a forradalmi naptár „III. évében”, vagyis az 1795-ben készített alkotmány támogatására szólítja fel olvasóit. Az alcím így hangzik: Javaslat minden hazafi számára, hogy családjuk kebelén belül ünnepeljék meg a forradalom legérdekesebb eseményeit, és január 21-e emlékére egyenek disznófejet vagy disznófület. Az első oldalon Romeau így mennydörög: „Micsoda dolog ez? Teljes egészében megsemmisítettük a monarchiát Franciaországban, de meghagyjuk az olyan köztársaság-ellenes lakomázásokat, mint a jelentéktelen Szent Mártoné, a felháborító »Iszik a király!« vagy az illetlen karnevál?... Ne feledjük soha, hogyha korábban megünnepeltünk egy püspököt, három királyt, akiket egy csillagot követtek és egy negyven napos önmegtartóztatást, mennyivel inkább meg kell ünnepelnünk július 14-ét, amely szétszaggatta láncainkat, augusztus 10-ét, amely republikánussá változtatott minket és január 21-ét, amely örökre megszabadított minket egy hitszegő királytól!” A szerző azt ajánlja olvasóinak, hogy július 14-én kis Bastille-okat formáljanak süteményből, „melyeket semmisítsünk meg ugyanolyan buzgósággal, amilyennel a tüzes párizsiak lerombolták azt a nagy építményt!” Augusztus 10-re, a királyság megdöntésének évfordulójára pulykát ajánl, január 21-re pedig a címben és alcímben említett finomságokat. Ha a szegények nem engedhetnek meg maguknak ilyen lakomát, vigasztalódjanak egy falat hurkával, kolbásszal vagy pacallal, „hiszen az állat bármilyen része elegendő ahhoz, hogy érezzük: részt vettünk az ünnepen.” A röpirat negyedik oldalán azt is közli, honnan származik az ötlet: „Senki se fossza meg magát attól a falattól, amelyet vagyona lehetővé tesz számára, s kövesse az angol hazafiak példáját, akik királyuk, II. Károly lefejezésének napján sohasem mulasztják el, hogy megegyenek egy borjúfejet.”

Bár Romeau összetéveszti II. Károlyt apjával, I. Károllyal, abban igaza van, hogy a XVII. század végén és a XVIII. század elején az angol republikánusok január 30-án titkos „Borjúfej Klubokban” idézték fel „a régi jó ügyet”, Cromwell emlékét, és borjúfej felszolgálásával parodizálták a királypártiak megemlékezéseit I. Károly lefejezéséről. Az 1730-as években azonban már olyannyira sértőnek tűnt ez a szertartás (és Cromwell tisztelőinek száma is alaposan lecsökkenhetett), hogy fokozatosan felhagytak vele. A francia republikánusok azonban száz év múlva felújították e különös angol hagyományt. A XIX. század első felében gyakran fogyasztottak bankettjeiken disznófejet, majd a század közepén fokozatosan áttértek a borjúra. Gustave Flaubert Érzelmek iskolája című regényének főszereplője nem érti, miért emlegetik egyes ismerősei az 1848-as forradalom után újra meg újra a borjúfejet, és nagyon bosszantja, hogy senki sem hiszi el neki, nem tudja, miről van szó. Végül barátja a regény végén felvilágosítja: 

„Ez egy angol behozatal. Az independensek évente bankettet rendeztek, hogy parodizálják a royalisták január 30-i megemlékezéseit, amelyeken borjúfejet fogyasztottak, vörösbort ittak borjúkoponyákból, és köszöntőkkel magasztalták a Stuartok kipusztítását. Thermidor után a terroristák hasonló társaságot alapítottak, ami azt bizonyítja, hogy a butaság ragadós.” Bizonyos francia éttermekben mindmáig kapható január 21-én ez a különös csemege.

Ahogy a republikánusok a királyságot kívánták megtagadni az uralkodó „bestializálásával”, egyes royalisták a forradalom emlékét akarták befeketíteni a kivégzett király szentté avatásával. Már 1793-ban mártírnak nevezték XVI. Lajost, s 1815-ig titokban, utána pedig nyíltan, a kormány és az egyház jóváhagyásával terjesztették a kultuszát. Jeanne Le Royer, az idős apáca, felvett nevén Karácsony nővér a XVIII. század végén azt állította, hogy egy látomásában az Úr megdicsőültnek nevezte XVI. Lajost. „A király megváltotta Franciaországot, ahogy Jézus Krisztus megváltotta az emberi fajt” – hirdette a XIX. század első felében a szélsőséges királypárti Pierre Simon Ballanche. Montpensier hercegnője, XVI. Lajos lánya 1820-ban felvetette egy pápai titkár előtt apja boldoggá avatásának lehetőségét, majd Auguste Seguin sürgette röpirataiban (1815, 1829, 1837) a király kanonizálását. 1815-ben megjelent kiadványának alcíme meg is előlegezte a Szentszék véleményét: Elmélkedések XVI. Lajos haláláról e szent király boldoggá avatásának és kanonizációjának szolgálatában. A mozgalom a század második felében is folytatódott, és 1902-ben XIII. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta Armand Granelt, aki a hit mártírjának nevezte a királyt röpiratában. 1916-ban Auguste Delassus abbé terjesztette a francia egyház és a Szentszék elé a boldoggá avatás lehetőségét, Paul és Pierrette Girault de Coursac pedig az 1980-as és 1990-es években írott köteteikben szorgalmazták ugyanezt. Szélesebb kultusz azonban sohasem bontakozott ki, mert a királypártiak jelentős része nem kedvelte a gyengének tekintett XVI. Lajost. A Szentszék pedig passzív maradt, mert úgy vélekedett, hogy nem a hit védelmében halt meg, hanem politikai okokból végezték ki. 

Kivégzésének emléke mindmáig megosztja a francia közvéleményt. Victor Hugo legendás eseményként mutatta be „a végzetes fuvallatot, … amely ráfújt és eloltotta a monarchia tizennyolc évszázada égő öreg fáklyáját… ez volt annak a nagy háborúnak a kiindulópontja, amelyet a Konvent a múltnak üzent.” Albert Camus viszont így vélekedett: „Ocsmány és botrányos történelmünk nagy pillanataként ábrázolni egy gyönge, jó ember nyilvános meggyilkolását. E vérpad semmiképpen sem tekinthető történelmünk csúcspontjának.” A király kivégzésének kétszázadik évfordulóján a Paris Match magazin közvéleménykutatása szerint a megkérdezetteknek mindössze 9 %-a nevezte árulónak vagy zsarnoknak XVI. Lajost. A relatív többség (42 %) a „gyenge” jelzővel minősítette őt, nagyon sokan nem tudtak véleményt nyilvánítani (29 %), és csak a résztvevők 16 %-a nevezte bátornak. Kivégzését többen (42 %) nevezték igazságtalannak, elfogadhatatlannak és felháborítónak, mint ahányan (34 %) legitimnek, szükségesnek és érthetőnek. A megkérdezettek közel negyede (24 %) azonban erről sem alakított ki határozott véleményt. A kivégzés évfordulóján rendezendő, hivatalos megemlékezést azonban a túlnyomó többség (62 %) mégis feleslegesnek nyilvánította. 

L’Événement című francia hetilap 1993. január 21—27-i számában neves politikusoknak tették fel a kérdést, hogy szükség volt-e XVI. Lajos kivégzésére. A válaszok ugyanolyan megosztottságot és zavart jeleznek, mint a Paris Match közvéleménykutatása. A megkérdezettek ellenezték a halálbüntetést, s tisztában voltak azzal is, hogy XVI. Lajos pere politikai per volt, márpedig „az igazságos politikai per ellentmondásos fogalomnak tűnik.” Viszont többen is mentségeket kerestek a kivégzést elrendelők számára, mintha úgy éreznék, hogy elítélésükkel a forradalmat és a köztársaságot tagadnák meg.

 „Az efféle konzultációknak nincs semmi értelmük – jegyzi meg Jean-Christian Petitfils – mindössze feltárja a királygyilkosság okozta kínos érzést nemzeti tudatalattink mélyén.” Michel Legris ugyanezt fogalmazta meg más szavakkal a L’Express hasábjain: „XVI. Lajos ügye zavar minket. Cáfolja az előítéleteket.”

1993-ban, az uralkodó kivégzése kétszázadik évfordulójának előestéjén a Saint-Denis-i bazilikában, másnap pedig a Concorde téren rendeztek megemlékezést. Hét-nyolcezer résztvevő jelenlétében Jean-Pierre Darras színész felolvasta a király végrendeletét. Többszáz csokrot helyeztek el a kivégzés egykori színhelyén, köztük az amerikai nagykövet virágait. (Az Egyesült Államokban ugyanis számon tartják, hogy az ország XVI. Lajos katonai segítségének köszönhetően vívta ki függetlenségét.) A párizsi hatóságok ugyanolyan tétovázást tanúsítottak, mint a közvéleménykutatások megkérdezettjei. A rendőrprefektus és Jacques Chirac polgármester előbb be akarta tiltani a megemlékezést, de a rendőrök végül csak a Panthéon tetejére felkapaszkodott, szélsőjobboldali fiatalokat gyűjtötték be. Az egyházi hatóságok véleménye is megoszlott: Párizs érseke nem rendezett gyászmisét a Notre Dame-ban, de országszerte 25 katedrálisban, 161 templomban, kolostorban és kápolnában emlékeztek meg misével a király kivégzéséről, nem beszélve a számtalan protestáns és zsidó szertartásról. (E két vallás főtisztviselői nem feledkeztek meg arról, hogy XVI. Lajos volt az első francia uralkodó, aki elismerte hitsorsosaikat teljes jogú állampolgárnak.) 

A szélsőséges vélemények a XXI. században sem közeledtek egymáshoz. Január 21-én minden évben több francia templomban is gyászmisét rendeznek a király emlékére, a Szabad Gondolkodás Nemzeti Szövetsége (Fédération nationale de la libre pensée) pedig borjúfejes republikánus lakomákat. „Nem mondhatjuk, hogy a guillotine-nal kivégzett király emléke elhomályosodott volna a franciák emlékezetében”, állapította meg Jean de Viguerie francia történész.