Az emberiség történelmének kezdetétől fogva a vallás jelen van világunkban – mert a feladat, amit betölt, emberi létszükséglet. A vallásgyakorlás elemei, a rítusok közösségformáló és identitásalkotó erővel rendelkeznek, ritmust kölcsönöznek az élethez, és irányba állítják az embert. Ha leszűkítjük vizsgálódásunkat a kereszténységre – amelyet nyugodtan tegyünk meg, hiszen Európát és magyar társadalmunkat az elmúlt kétezer évben elsődlegesen a kereszténység határozott meg –, abban is rituáléknak széles skáláját találjuk, amelyek az egyén és közösség különböző szintjein jelennek meg.

A rituálék átszövik az életet: a keresztelő alkalmával szimbolikusan megtörténik a névadás és a közösségbe fogadás; a konfirmáció, bérmálás és elsőáldozás az önállósodás és felnőtté válás egyes állomásaiként funkcionálnak; az esküvő és végül a temetés pedig lehetőséget adnak az új családok formálásának ünneplésére és az élettől való elbúcsúzásra. Ezek jelentőségét pedig talán nem kell részletezni. Az életen átívelő különleges alkalmakon túl ciklikusan előforduló vallási események adnak keretet a mindennapoknak: ilyen alkalmak az ünnepek, a vasárnap különleges napja, és egyéb formában megjelenő rituálék.

Utóbbiak a közösség különböző szintjein jelennek meg: lehetnek akár egyénre vonatkozóak, szűk vagy tág családi körben jelentős rituálék vagy az egész társadalmat érintők. 

A rituálé egyik legfontosabb funkciója, hogy identitást teremt. A rituálé szimbolikus jellege és a transzcendenssel való kapcsolat segít választ adni az örök kérdésre: ki vagyok én; kik vagyunk mi; mit jelent magyarnak lenni, férfinek vagy nőnek lenni, férjnek vagy feleségnek, apának vagy anyának lenni, a család tagjának lenni; mit jelent embernek lenni? A szimbolikus esemény és közös részvétel révén megerősítik az adott közösség összetartozását, legyen ez akár a szűk család, vagy az egész nemzet. A vallási rituálék mindezt hozzákapcsolják a transzcendens, a mindennapi, látható életen túlmutató dimenzióhoz, ezáltal egyfajta önmagán túlmutató jelentőséget kölcsönöznek az emberi életnek és identitásnak.

A vallás azonban kezd háttérbe szorulni. Száz évvel ezelőtt, ha valaki egy ismerősével beszélgetve azt találja mondani „én ateista vagyok”, akkor sok felvont szemöldökkel és háta mögötti suttogással találkozott volna. Társadalmi normának számított a kereszténység, a vasárnapi templomba járás, és a legtöbb háztartásban alapvető volt a Biblia. Ez mára radikálisan megváltozott: az elmúlt száz év alatt több mint 30%-kal csökkent a magukat kereszténynek vallók száma Európában, és ennél sokkal nagyobb számban csökkent a vallásukat aktívan gyakorlók száma. A világ keresztényeinek több, mint kétharmada élt Európában az első világháború előtt – ez az arány 2010-re drasztikusan lecsökkent, és mára már a világ keresztény lakosságának kevesebb mint negyede található meg kontinensünkön.

Még a magukat valamelyik valláshoz tartozók jelentős hányada sem sorolja vallását az életét leginkább meghatározó dolgok közé, és a vallásgyakorlás mindennapi rítusaiban (mint amilyen a vasárnapi templomba járás, betagozódás valamilyen gyülekezetbe vagy bibliakörbe, a Szentírás olvasása és imádkozás) sem vesz jellemzően részt.

Ugyanakkor az a szerep, amelyet hagyományosan a vallás töltött be társadalmunkban, nem szűnik meg, csupán átadja a helyét valami másnak. 

A rítusok ugyanúgy jelen vannak a mai ember életében, de a vallási rítusok helyett világi rítusokkal találkozunk. A lényegi különbség a vallási és világi rituálék között, hogy míg a vallási rituálék a transzcendenst emelik be a világunkba, addig a világi rítusok mindenféle, a földi életen túlmutató elemet kiiktatnak. A modern rítusok a szekuláris világban jelennek meg, és ott is fejtik ki hatásukat; nem számolnak a transzcendenssel, hanem az itt és most, a látható, az egyénre közvetlen hatást gyakorló eseményeket és jelenségeket emelik ki. Másik jellemzőjük, hogy a hangsúly sokkal inkább áthelyeződik a közösségi aspektusról az egyéni, illetve szűk családi közegre. Ez a jelenség együtt jár a modern világ individualizáló tendenciájával, amelyben a közösségi identitás háttérbe szorul az egyénnel és az egyéni igényekkel szemben. Mindamellett egy másik, nagyon érdekes jelenség is megfigyelhető. A világi, mindennapos rítusok sorába lassan felemelkedik a közösségi média, a populáris kommunikáció, amely egy nagy, identitásformáló, de láthatatlan és megfoghatatlan közösségbe kapcsol bele.

A rítus által megjelentetett szimbólumok magukba sűrítették a világról alkotott ismereteket, az ebből fakadó morális iránymutatást, valamint az egyén és közösség számára fontos értékeket. A rítusok változása a funkciót nem változtatta meg, de a tartalmat annál inkább: ahogy változnak a társadalmak és a rítusok, velük együtt változnak az értékek kifejezési módjai, és bizonyos esetekben maguk az értékek is.

A transzcendens elvetésével (vagy háttérbe szorulásával) a rituálék, és így az általuk reprezentált identitás- és értékformáló erő elveszítette önmagán túlmutató voltát, és helyette a szekularitásban gyökerező létet emeli magasba.

A rítus elengedhetetlen része az emberi társadalomnak: biztosítja a folytonosságot, formálja az identitást, megragadhatóvá teszi az értékeinket. Rítusaink nem tűnnek el, de ahogy változik körülöttünk a társadalom, úgy változnak a rítusok is. Hogy ezek a változások milyen mértékűek, illetve milyen hatást gyakorolnak az emberi társadalmakra, pontosan meghatározni csak számos egyéb kutatás és hosszú idő eltelte után tudjuk megmondani – mégis fontos felismerni ezeket a folyamatokat, hogy hogyan hatnak ránk, és milyen módon formálják az életünket. Hiszen valamilyen formában mindannyiunk életének része a rituálé.