A büntető eljárás bizony nem jelent jó élményt sem a balesetet okozó, sem az azt elszenvedő fél számára. És az is lehetséges, hogy valójában mindkét fél a legszívesebben maguk között elrendezné a kialakult konfliktust és nem tartana igényt a hosszadalmas bírósági procedúrára. Ilyen esetekben a közvetítői eljárás, másnéven a mediáció egy igen hatékony és mindkét fél számára előnyös megoldást jelenthet.
A mediációt érdemes elhatárolni az egyéb alternatív vitarendezési eljárásoktól (úgy mint a választottbíráskodás vagy a békéltető testületek), ugyanis a különböző konfliktuskezelési módszerek sok tekintetben különböznek a felek önrendelkezési jogának nagysága, önkéntessége és rugalmassága szempontjából.
Az Országos Mediációs Egyesület szerint a mediáció olyan eljárás, amely alkalmas arra, hogy a vitás feleket hatékonyan segítse a közöttük felmerült problémák megoldásában, ennek eredményeként a felek közötti kapcsolatok rendezésében, gyakran a felek közötti együttműködés helyreállításában, megújításában. A folyamatban a felek közös felkérésére független, pártatlan személy (mediátor) vesz részt, aki e felkérés alapján úgy irányítja az egyeztetés folyamatát, hogy a felek, konszenzus kialakítására törekedve, képesek legyenek a problémák megoldására.
A közvetítés további fontos jellemzője, hogy költséghatékonyabb és gyorsabb vitarendezést eredményez, mint a jogvitamegoldás az állami igazságszolgáltatás igénybevételével. A bírósági eljárás során a felmerülő költségek elérhetik akár az eredetileg követelt értéket is, kifejezetten akkor, ha a felek jogi képviseletet vagy szakértőt vesznek igénybe. A mediáció során viszont ezek a költségek megspórolhatók, hiszen a részvételhez nincs feltétlenül szükség jogi képviselet igénybevételére.
A mediáció következő nagy előnye a rugalmasság, amely lehetővé teszi azt, hogy a közvetítői eljárás az egyének igényeihez és a megoldandó konfliktus természetéhez igazodjék. Minderre azért is szükség van, mert egészen más megközelítést igényel egy családi vita rendezése, mint például egy gazdasági társaság és annak részvényese közötti viszály feloldása.
A mediáció nemcsak az érdekelt felek számára jelenthet egy előnyös és hatékony megoldást, hanem – csakúgy, mint a többi alternatív vitarendezési módszer esetében is – az igazságszolgáltatás tehermentesítésében is egy nagyon fontos szerepet játszik. Ausztráliában például kifejezetten a bíróságok munkájának enyhítése érdekében fogott bele a jogalkotó az alternatív vitarendezési módok támogatásába.
Napjainkban a mediáció nagyon sokféle területen elérhető. Legelőször családjogi és munkaügyi területen alkalmazták, mára azonban a legkülönbözőbb területeken is elterjedt, mint például a szabadalmi és védjegyviták során, adóügyi konfliktusokban, és az e-kereskedelem területén. A mediációt szinte bármilyen vitás ügyben lehet alkalmazni, témától függetlenül. Sokak számára újdonságnak tűnhetik a mediáció, de valójában egy nagyon is régi módszerről van szó, amelyet már az ősi társadalmakban is alkalmaztak, sőt a diplomáciai közvetítés is a mediáció egy formája. Sok országban pedig kötelező a mediáció a pereskedés előtt.
A közvetítés során nagyon fontos szerepe van a mediátornak, akinek az a feladata, hogy a felek együttműködésével olyan megoldást alakítsanak ki, amely mindenki számára elfogadható, tehát minden fél nyertesnek érezhesse magát. A mediátor szerepe ezért egyáltalán nem azonosítható az igazságszolgáltatásban megjelenő egyik szereplővel sem. A mediátor nem bíró, mert ő nem dönti el, hogy kinek van igaza, vagy azt, hogy ki volt a hibás. A mediátor nem is ügyvéd, hiszen az ügyvédeknek az a feladatuk, hogy az ügyfelük érdekét képviseljék, és hogy az ügyfelük számára érjék el a maximumot, függetlenül attól, hogy ez a másik fél számára mennyire jó.
A mediáció során a vitában álló felek maguk hozzák meg a döntést, a megoldást nem bízzák egy rajtuk kívül álló, harmadik személyre. Nagypál Szabolcs szerint közvetítésről akkor beszélhetünk, amikor a viszályban álló felek egy értéksemleges, külső szakember segítségével kívánják megtalálni a nehézségükre a megoldást, és beindítani maguk között a párbeszédet. Az egész mediációs folyamatot a közvetítő tartja a kezében, amelynek során alapvetően a felek maguk képviselik a saját érdekeiket. Természetesen sok olyan ügy létezik, ahol ügyvédek vagy szakértők is jelen vannak, de ők nem közvetlenül vesznek részt a folyamatban, hanem inkább egyfajta megfigyelők, akikkel a felek az eljárás során tanácskozhatnak. A legjobb esetben a mediáció ezen szereplői sem egymás ellen harcolnak, hanem arra törekednek, hogy az álláspontokat közelítsék, és támogassák a minden fél számára elfogadható megállapodás elérését.
A konfliktusok során az érdekek különbözősége pillanatok alatt kiderül, és általában a vitázók meg vannak győződve arról, hogy a különböző érdekek kizárják egymást, és ezért valójában mindenki csak a saját álláspontját, érveit ismételgeti. A vita folyamán csak azokra az állításokra összpontosítanak, amelyek a saját igazukat, vagy a saját felháborodásukat támasztják alá, a többit pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A mediáció során a semleges harmadik fél, a mediátor mozdíthatja ki a feleket a már elfoglalt álláspontjaikból, és segítheti őket a különböző érdekek feltárása után a közös érdekek, azonosan vallott értékek megkeresésében, ami valójában minden konfliktusban benne rejlik. A konfliktus feloldása ezért csak akkor várható a mediációs eljárástól, ha annak alapját az érdekek képezik. Ha az érzelmek szolgáltatják a konfliktus gyökerét, akkor a mediáció nem lesz alkalmas módszer.
Dan Millmann amerikai szerző írja: „A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége.” Úgy gondolom, hogy ez az idézet teljes mértékben megállja a helyét az emberi társadalomban, amelynek szerves részét jelentik az emberek közötti konfliktusok. A viszályok az életünk minden területén jelen vannak, amióta világ a világ. A társadalom feladata pedig nem azok elkerülése vagy figyelmen kívül hagyása, hanem a megfelelő kezelési módok megtalálása és alkalmazása.
