Mi okunk van azt feltételezni, hogy a világ legveszélyesebb fegyverei hozzájárulnak a mindennapjaink biztonságához? Például az, hogy a nemzetközi rendszer békésebbé vált az atomfegyverek megjelenése óta, és ezzel együtt a nagyhatalmak is érdekeltté váltak az általános lefegyverzésben. Ugyanis senki nem érdekelt az úgynevezett zéróösszegű játszmákban. Az Egyesült Államok mellett, a világ többi nagyhatalma is sürgeti a lefegyverzési folyamatok továbbvitelét. Ennek elsődleges oka, hogy nem csak a nukleáris robbanófejek jelentenek veszélyt a nemzetközi békére, hanem az ezeket célba juttató interkontinentális ballisztikus rakétahordozó (és elhárító) rendszerek is. Ezeket a leszerelni kívánt eszközöket, összefoglaló nevükön stratégiai fegyvereknek hívjuk. A nemzetközi lefegyverzési folyamat eddigi leglátványosabb és átfogóbb eredménye kétségkívül a SALT (I. & II.) egyezmény, mely elindította a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló párbeszédet a Szovjetunió és az USA között. Elmondható tehát, hogy a hidegháborús fegyverkezés (mely a nukleáris hadviselés vállalásával is fenyegetett) ébresztette rá a nagyhatalmakat a lefegyverzés fontosságára,

így összességében békésebbé vált a nemzetközi rendszer. Ezt a folyamatot pedig az atomfegyverek léte idézte elő.

Akölcsönös megsemmisüléstől való félelem az, ami végső soron a béke megőrzésére sarkallja az államokat. A tény, hogy Oroszország atomfegyverrel rendelkezik, nagyban meghatározza az USA háborúellenes magatartását. A nemzetközi kapcsolatok szakterületén, a „kölcsönös elrettentés doktrínájaként” (Mutual Deterrence Doctrine-ként) ismert ez az érvelés. A megközelítés szerint, azonos mennyiségű nukleáris robbanófejek birtoklása esetén az emberiség elpusztulásának esélye jelentősen csökkenthető, tekintve, hogy a szembenálló felek hajlamosabbak kompromisszumokat keresni, ha az erőviszonyok kiegyenlítettek. Fontos kiemelni, hogy ez csak az atomfegyverek esetében igaz, hiszen mindkét félnek elegendő fegyvere van ahhoz, hogy teljes mértékben elpusztítsa a másikat. A doktrína feltételezi, hogy mindkét fél racionális döntéshozó, és hogy ebből következően egyik kormányzat sem fogja kezdeményezni az első rakéta indítást, mert elfogadhatatlan veszteséget okozna az esetleges válaszcsapás. Amennyiben fel lehetne hozni szemléltetésképpen akár egyetlen példát is a nukleáris hadviselésre és hogy miért érdemes visszakozni tőle, akkor már vélhetően ez az írás sem születhetett volna meg. 

Készültek azonban esettanulmányok a lehetséges végkimenetelről. Nézzünk egy példát erre! A nukleáris hadviselés három szakaszra tagolható. A nukleáris háborúra, a nukleáris „visszahullásra” (fallout) és az ezeket követő „nukleáris télre”. Tételezzük fel, hogy holnap fegyveres konfliktus robban ki Oroszország és az USA között. A NATO tagországok lakossága 944 millió fő körül mozog, míg Oroszország 145 millió főt számlál. A háború kirobbanásától számított 24 órán belül, az előzetes becslések szerint 178 millió fő veszítené életét az atomcsapások következtében. Amennyiben a rendelkezésre álló nukleáris arzenálnak „csak” a 10%-át vetik be a felek, akkor (legalább) ezer atomfegyver robbanna fel a háború első napján. Ez körülbelül ötezer megatonna TNT értékének felelne meg (azzal számolva, hogy egy modern, hidrogén bázisú atomfegyver átlagosan öt megatonnás). Viszonyításképpen, a Hirosimára ledobott Little Boy robbanófej 15 kilotonnás volt, azaz 0,015 megatonnás. Vélhetően a háború véget érne az első 24 óra után, tekintve, hogy mindkét fél infrastruktúrájának szintje visszaesne középkori léptékre. 

A következő 30 napban a nukleáris csapadék és égéstermékek visszahullása következne, mely további 10 milliók halálát okozná. A leghosszabb fázis, a nukleáris tél, a radioaktív por visszahullását követően alakulna ki. A légkörbe kerülő égéstermékek évekig megfosztanák a napfénytől a földet, melynek következtében az évi középhőmérséklet -20 °C-ra süllyedne. 10 hónappal a háború kirobbanása után 548 millió fő vesztené életét, csak a harcoló felek területén belül is, mely a lakosság 49 százaléka. A most részletezett (optimista) forgatókönyv alapja, a „kölcsönösen bizonyos pusztulás” (Mutually Assured Destruction) melynek angol rövidítése stílszerűen csak annyit tesz, hogy MAD (őrült). Ahogyan az elején is elmondtuk, a kölcsönös megsemmisüléstől való félelem a béke megőrzésére sarkallja az államokat.

Senkinek nem érdeke az atomháború, mivel a termonukleáris fegyverekkel vívott összecsapásoknak csak pirruszi győztesei lehetnek. Éppen ezért nem is fog kirobbanni ez a háború, így az atomfegyverek e tekintetben a béke garanciái.

El kell ismerni, hogy a fentiekhez hasonló horrorisztikus végkifejlettől való rettegés valóban előidézhet az államok részéről bizonyos fokú önmérséklő magatartást. Ezzel együtt azonban, az olvasónak (nem is indokolatlanul) az a benyomása támadhat, hogy itt mégiscsak igen erős érvek szólnak amellett, hogy ne higgyünk az atomfegyverek „békegaranciáiban”. Az atomfegyverek jelenlétével kiszámíthatatlanabbá (és ezáltal kevésbé békéssé) vált a világ, mert nincs rá garancia, hogy nem jut rossz kezekbe ilyen eszköz. Itt elsősorban a nemzetközi terrorizmust támogató (általában) fundamentalista államokra kell gondolni. Több olyan közel-keleti kormányzat ismert (nevesítve Irán vagy a frissen visszatért tálib vezetés) mely köztudottan közeli kapcsolatban áll terrorista szervezetekkel. Ez különösen veszélyessé akkor válhat, ha olyan megállapodás születik a felek között, melynek értelmében (nukleáris) tömegpusztító fegyverekhez juthatnak bizonyos fegyveres csoportok. Szemléltetésképpen a 2001. szeptember 11-i merényletet szokás felhozni, mely sokkal több áldozattal és pusztítással is járhatott volna, abban az esetben, ha nukleáris fegyverek is az elkövetők kezére kerülnek. Az ilyen támadások célpontjai hagyományosan a nyugati társadalmak lettek, de a probléma minden államot érint. Tovább erősíti az atomfegyverekkel szembeni fenntartást, hogy teljes biztonság nincsen a fenti fenyegetésekkel szemben. Semmi nem garantálja azt, hogy a jövőben ne kerülhetne egy kisebb atomfegyver valamelyik terrorista szervezet kezébe, ha egy nukleáris fegyverrel rendelkező ország destabilizálódik.

Mindezekkel együtt, érdemes egy gondolat erejéig kitérni a béke mibenlétére is. Milyen jelentése lehet a „békének” ilyen biztonságpolitikai körülmények között? A béke értelmezhetetlen egy atomfegyverekkel teli világban, mert a nukleáris tömegpusztítás bármelyik nap valósággá válhat.

A békével együtt komoly problémát vet fel a stabilitás értelmezésének kérdése is, hiszen rendkívül ambivalens az a stabilitásfogalom, melyet csak egy hajszál választ el annak ellenpárjától, a totális megsemmisüléstől. Kérdéses, hogy valóban lehet-e békéről beszélni úgy, hogy az bármikor átcsaphat az emberiség végleges pusztulásába. 

Az atomfegyverek eltűnésére nincs sok esély, hiszen a nagyhatalmi politika egy olyan eszközéről van szó, amelynek elvesztését egyik fél sem engedheti meg magának. Ráadásul a fissziós (maghasadáson alapuló) atomfegyverek kora lassan lejár, és átveszik helyüket a (pusztító értékében sokszorosára képes) fúziós atombombák. Szemléltetésképpen a kubai rakétaválsághoz érdemes visszanyúlni. Ez volt az egyik legkritikusabb pont a hidegháború történetében, ahol nem sokon múlott az atomháború kirobbanása. (Kennedy biztonságpolitikai tanácsadói szerint 30-50% között mozgott a frontális háborúvá való eszkalálódás valószínűsége.) A felemelkedő hatalmak korában ismét napirendre kerülhetnek a hasonló félreértéseken alapuló „véletlen” konfliktusok. A nukleáris fegyverek rakétaindító állomásai által vetett árnyékban „békésen” hűsölünk, egészen addig, amíg meg nem gyullad körülöttünk a légkör és el nem illan az ózonréteg az általunk okozott nukleáris háború közepette.

Így áll a világ közel 70 éve az atomdilemmával, melyet se kiköpni, se lenyelni nem tud. És hogy az atomfegyverek valóban elhozzák-e a békét? Vélhetően csak annyira, amennyire a világvége lehetőségét is felerősítették. Az ellenérvek fényében inkább tűnik ez a fajta „béke” a vágyvezérelt gondolkodás egy eszközének, mintsem valós biztonsági garanciának. Az atomfegyverek nem „békésebbé”, hanem inkább csak végletessé tették a világpolitikát, melyben a „dupla vagy semmi” és a zéró összegű játszmák elve érvényesül.  Vagy minden megmarad, vagy minden elpusztul. A korábban említett kölcsönös elrettentés doktrínája, mely az atomhatalmak bevetés ellen irányuló érdekeltségét eredményezi – ha békésebbé nem is – de vélhetően stabilabbá teszi a nemzetközi rendszert, ezzel is visszaszorítva egy végletes eszkaláció lehetőségét.