„Légy önmagad!” – talán ez lehetne mai világunk jelmondata. Bármerre nézünk, minden reklám, kurzus, propagandaszöveg az egyéni ember igényeire, elképzeléseire, akaratára fókuszál. De a koronavírus-járvány karanténjai alatt többen átélhettünk, milyen bénító az, amikor nem tudunk találkozni embertársainkkal, családunkkal, barátainkkal. Megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor önmagunkban vagyunk, közösség nélkül. Nem létezik egyén közösség nélkül, az utóbbi évtizedek pedig mégis mintha ezt akarnák hirdetni. Mai nyugati társadalmunk egyik alappillére, hogy minden egyes ember maga határozza meg, neki mi a fontos, számára mit jelent a „jó” és az „igaz”, hiszen az egyén, az individuum a legfontosabb dolog.
Az európai társadalmi berendezkedés a kereszténységből nőtt ki, és a többség kereszténynek vallja magát. A bibliai emberkép azonban nagyban különbözik attól, ahogyan ma látjuk magunkat. A Szentírásban egy közösségre fókuszáló, közösségben gondolkodó világszemlélettel találkozunk, amely egészen a közelmúltig meghatározta az emberi gondolkodást. A közösség prioritása több különböző tényezőre vezethető vissza, de mindenekelőtt a túlélést szolgálta. Az emberiség történetének legnagyobb részében mindenki folyamatosan azon dolgozott, hogy fennmaradjon – ezt a feladatot pedig egyedül nem lehetett ellátni. Aki önmagában maradt, az majdnem biztosan nem élte túl, éppen ezért létfontosságú volt a közösséghez tartozni.
Ez azt is jelentette, hogy a közösség által alkotott szabályokat, értékeket az egyes ember elfogadta és magára kötelezőnek ismerte el. Ami a közösség számára érték volt, az minden egyes tag számára értékes volt, amit a közösség jónak vagy rossznak bélyegzett, azt mindenki elfogadta annak. A közösség visszajelző rendszerré is vált: ha valaki olyan értékek szerint kezdett viselkedni, amelyeket a közösség rossznak bélyegzett, akkor az illetőt először különböző korlátozásokkal, majd végleges esetben kitaszítással büntették. Így tiszták voltak a keretek, a közösség minden tagja tudta, mi a helyes és mi nem. Ezeket nevezzük transzcendens értékeknek és egyetemes igazságoknak – olyan alapelvek, amelyeket mindenki megkérdőjelezhetetlenül igaznak, jónak fogad el. Az egyetemes jó-rossz és igazság tette lehetővé, hogy a társadalmak kialakuljanak.
Ezzel szemben találjuk meg mai társadalmunkat, amelynek alapelve, hogy nincsen egyetemes jó, sem egyetemes igaz. Minden szubjektív: amit valaki jónak gondol, az neki jó, és ez teljesen ellentmondhat a szomszéd által definiált jónak. Mindenkinek megvan a maga igazsága, éppen ezért nincsen alapja a helyesbítésnek, kijavításnak, hiszen nincsen transzcendens igazság, amihez mérhetnék. Ez a fajta gondolkodás sok pozitívummal is járt, hiszen ez tette lehetővé azt a hirtelen technológiai és tudományos fejlődést, amelyet az elmúlt évszázadban átélhettünk.
A hangsúly átkerült az egyéni elképzelésekre, ötletekre és eredményekre, előtérbe kerültek az egyes emberek közötti különbségek és egyéni vonások, így kiemelkedhettek nagy alakok, világot átformáló ötletek, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A társadalmi mobilitás megnövekedett, hiszen innentől nem az határoz meg, hogy a család és a körülöttem lévő emberek mivel foglalkoznak; én az teszem, ami a nekem leginkább megfelelő.
Csak nemrég léptük át azt a határvonalat, amelytől kezdve nem kellett minden nap minden percét a túlélés, az étel és fedett hajlék biztosításával tölteni. Van időnk hobbikra, és olyan tevékenységekre, amelyek szorosan nézve nem szükségesek az életünk fenntartásához. Van időnk kibontakoztatni az egyéni sajátosságainkat, nem baj az, ha kicsit távolabb szakadunk a közösségtől, mert sokkal tovább képesek vagyunk túlélni. Az individualizálódás filozófiai háttere a reformációnál vette kezdetét, és azóta rengeteg változáson ment át, míg eljutott a mai, kifejezetten az egyénre fókuszáló gondolkodásig. Persze, most is szükség van a közösségekre, nem megy minden egyedül, de ez az igény sokkal inkább háttérbe szorult. Ez a váltás tette lehetővé az individualista társadalmi berendezkedés létrejöttét, de ha nem vagyunk óvatosak, ez okozhatja a vesztünket is.
Ma hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nincsen egyén közösség nélkül. Ha feladjuk az egyetemes igazságot és a transzcendens jót az egyéni fejlődés érdekében, akkor lehet, hogy lesz néhány nagyszerű ember, de a társadalom alapját ássuk alá. Hétmilliárd egyén, ahol mindenkinek első sorban saját maga és a maga érdekei számítanak, nem lesz képes egyben tartani egy világot. Ahol nincs megegyezés, hogy mi is a jó, és mi az igaz, ott a gyors felemelkedést még gyorsabb összeomlás követi – homályba veszett, hogy meddig elég egy ember, és mikor van már szükségünk egymásra. Fontos és hasznos az egyes emberek sajátosságaira, eredményeire és véleményére figyelni, de ez nem válhat a kárára annak, hogy közösségileg tudjuk, milyen alapon állunk.
