A kontinentális szabályozással ellentétben az Amerikai Egyesült Államokban széles körben biztosított az állampolgári lőfegyvertartás. Ezen jog, formailag, az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának (továbbiakban: Alkotmány) második alkotmánykiegészítéséből fakad. Ez vitathatatlanul jelen korunk legmegosztóbb alkotmányos rendelkezése, mely az elmúlt évtizedekben komoly társadalmi vitákat gerjesztett. Mivel ezt az alkotmányos alapjogot az Alkotmány biztosítja, így a vita középpontjában az Alkotmány értelmezésére feljogosított szerv, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (SCOTUS) (továbbiakban: Legfelsőbb Bíróság) áll. Célom a második alkotmánykiegészítés elméleti hátterének magyarázata, s a jelenlegi – a Legfelsőbb Bíróság ítéletei által kialakított – joggyakorlat rövid áttekintése.
Az 1787-ben megalkotott Alkotmány ratifikálása során az államok két táborba tömörültek. A két tábor az akkoriban kialakuló két egymással ütköző politikai mozgalom volt, a föderalista és anti-föderalista mozgalmak. Az uralkodó álláspont szerint a Bill of Rights-ra (Jognyilatkozat) azért volt szükség, hogy az anti-föderalista államok ratifikálják az Alkotmányt. Az anti-föderalisták, kiknek soraiban több jelentős alapító atya is említhető, mint például Patrick Henry, George Mason, Richard Henry Lee vagy James Monroe, fenntartásokkal kezelték az Alkotmányt, attól tartottak, hogy az elnök intézménye könnyen egyeduralommá csúcsosodhat ki, többek között ezért is úgy vélték, szükség van egy alapjogi nyilatkozatra, mely biztosít bizonyos alapvető jogokat az állampolgároknak az állammal szemben.
A Bill of Rights-ban található második alkotmánykiegészítés elhelyezése beszédes, ezen elsőre elenyésző jelentőségűnek tűnő alapjog rögtön a szólás-, vallás-, sajtó-, és gyülekezési szabadságot és az államhoz címzett kérelem küldésének jogát biztosító első alkotmánykiegészítést követi. Ez a korabeli kül- és belpolitikai helyzettel magyarázható. Erre mutat a második alkotmánykiegészítés szövegezése is, amely a következőképpen hangzik: „[e]gy jól szervezett Milícia, amely szükséges egy szabad Állam biztonságához, az emberek fegyvertartási és -viselési jogát nem lehet megsérteni.” (fordítás: P.R.). Tehát a szabad állam biztonságának elengedhetetlen eleme a milícia, e fogalom azonban némi magyarázatra szorul. A milíciát, mely az alkotmánykiegészítés talán egyik legérzékenyebb pontja, a korabeli magyarázók, mint például Richard Henry Lee vagy George Mason szerint az emberek összessége alkotja, utóbbi alapító különösen fontosnak tartja, hogy az az összes társadalmi csoport tagját átfogja, s nem nyújt kibúvót a társadalmi ranglétrán magasabban elhelyezkedők számára sem.
Fontos már itt megjegyeznünk, hogy a szövegszerű értelmezés során kiviláglik: az alkotmánykiegészítés valójában nem teremti meg ezt az alapjogot, mindössze azt mondja ki, hogy azt az állam (amely nem az egyes államokat jelenti, hanem az egész országot) nem sértheti meg. Ennek oka, hogy a jog az önvédelemhez és az önfenntartáshoz a természetből fakad, tehát természetes joga minden embernek, s mint ilyen nem sérthető meg. Jóllehet itt ismét egy fontos dolgot szükséges tisztázni, miszerint egy efféle jog megsértése akkor minősülhet jogellenesnek, s így alkotmányellenesnek is, ha az adott korlátozás megalapozatlan. A fegyvertartás és -viselés joga nem korlátlan, hanem mások alapjogainak és más alapjogok érvényesülése érdekében igenis korlátozható.
Ez az ellenállási jog visszavezethető az 1215-ös angol Magna Carta Libertatum-ra, ahol a báróknak joga volt erővel is arra sarkalni a királyt, hogy a rendelkezéseit betartsa. Egy másik fontos jogfejlődési állomásként jelölhető meg a brit protestánsok fegyverviselési joga, melyet Blackstone angol jogász magyarázataiban az „utolsó kisegítő jogként” jelöl meg, ami az ellenállás és önfenntartás természetes jogából ered. A király ettől később megfosztotta a protestánsokat, majd a Dicsőséges Forradalmat követően az 1689-es angol Bill of Rights-ban ezt helyreállították, ez utóbbi okirat és az Alkotmány kapcsolatát a Legfelsőbb Bíróság több ítéletében is megállapította. A második alkotmánykiegészítés elméleti háttere tehát már az angol common law-ban is megtalálható, annak szerves fejlődése egyenesen vezetett az amerikai fegyvertartási és -viselési jog megsértését kizáró alkotmányos rendelkezéshez.
Visszatérve a XVIII. századi politikai helyzetre, a milíciák kulcsfontosságúak voltak a Függetlenségi Háború megnyerése szempontjából. A függetlenség kivívását követően azonban az amerikaiak hosszú időn keresztül tartottak attól, hogy a britek majd megkísérlik őket ismét igájuk alá hajtani. Ez azonban csak a külpolitikai vonatkozásokra tekintettel szolgál válaszul.
A mai jogalkalmazás vizeire evezve mindenekelőtt a két uralkodó alkotmányértelmezési tanról kell szólnunk. Az első az originalizmus tana (eredeti jelentés tana) mely az alkotmányt úgy értelmezi, ahogyan azt feltehetően annak szerzői szándékolták; míg a második az élő alkotmány tana, egy lendületes alkotmányértelmezési módszer, amely az alkotmányra egy folyamatosan mozgásban lévő szövegként tekint, amely szüntelenül idomul a társadalom szükségleteihez. Az originalizmus rendszerint a Legfelsőbb Bíróság konzervatívabb bíráinak gondolkodását jellemzi, közülük is kiemelendő Antonin Scalia; míg az élő alkotmány tanát legtöbbször a liberális bírák teszik magukévá, mindazonáltal el kell határolódnunk azon nézetektől, melyek a Legfelsőbb Bíróság bíráinak személyiségét pártpolitikai szintre egyszerűsíti. Megállapítható azonban, hogy az elmúlt évtizedek gyakorlatában, ami a fegyvertartási és -viselési jogot illeti, az originalista értelmezés volt az uralkodó.
A legnagyobb súllyal bíró, és a mai szabályozásra is kiható, a Legfelsőbb Bíróság által eldöntött jogvita a District of Columbia v. Heller volt. Röviden, egy Washington D.C.-ben elfogadott törvény került a Legfelsőbb Bíróság elé, amely betiltotta a kézifegyverek birtoklását, valamint megkövetelte, hogy a jogszerűen birtokolt puskákat és sörétes puskákat, töltetlen állapotban, szétszerelve, vagy ravaszzárral lekötve tartsák. A legfelsőbb testület a törvényt 5:4 szavazataránnyal alkotmányellenesnek találta. A többség véleményét Antonin Scalia bíró fogalmazta meg. Az originalista bíró a második alkotmánykiegészítést kettő klauzulára osztotta, egy bevezetőre, és egy operatívra. Az első: „[e]gy jól szervezett Milícia, amely szükséges egy szabad Állam biztonságához”, míg az utóbbi: „az emberek fegyvertartási és -viselési jogát nem lehet megsérteni”. Scalia szerint a bevezető klauzula nem korlátozza, és nem is terjeszti ki a második hatályát, pusztán annak célját fogalmazza meg, tehát egy jogalkotói szándékot fejez ki, amely a megértést segíti. Ezzel megkerüli a milícia kifejezés kérdését is, mivel a kifejezést tartalmazó klauzula nem korlátozza a jogot megjelölő operatív klauzulát, emellett kiemeli, hogy az Alkotmányban megjelölt „emberek joga” kifejezés mindig egy egyéni joghoz kapcsolódik, így tehát a fegyvertartási és -viselési jog nem a milíciák tagjainak joga, hanem minden amerikai joga.
Megállapították természetesen azt is, hogy ezen alapjog sem korlátlan. Az Alkotmánnyal összhangban lévő szabályozásnak minősül az olyan korlátozás, amely a fegyver típusát korlátozza, vagy amely tiltja a rejtett viseletet, korlátozza a személyek körét (elítéltek, mentális betegségben szenvedők), vagy a helyszínt (iskolák). A District of Columbia általi tilalom kiterjedt az otthoni fegyvertartásra is, a kézifegyverek tartása és viselése azonban a második alkotmánykiegészítés védelme alatt áll. A második alkotmánykiegészítés égboltja alatt jogszerű célokra, mint például az önvédelem, az állampolgár tarthat (megfelelő) fegyvert magánál otthon. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért csak az otthon területére tette meg ezt a megállapítást a Legfelsőbb Bíróság. Az egyszerű válasz az, hogy a kérdés, amely a Legfelsőbb Bírósághoz érkezett és befogadott, ezt kívánta megtudni. Mindazonáltal a kérdés azóta is nyitott, hogy vajon ezen alapjog kiterjed-e az otthonon túlra is. Ha az önvédelem alapvető joga minden állampolgárt megillet, akkor biztosításának hatékony eszközét miért csak otthon használhatják?
Az előbb felvetett kérdésre kívántak választ kapni a felperesek a legújabb, még folyamatban lévő ügyben, a New York State Rifle & Pistol Association, Inc. v. Bruen-ben. Az eredeti kérdést: a „második alkotmánykiegészítés lehetővé teszi-e az államnak, hogy megtiltsa a törvénytisztelő állampolgároknak, hogy önvédelem céljából kézifegyvert viseljenek otthonukon kívül?” (fordítás: P.R.), a Legfelsőbb Bíróság a következőre korlátozta: az, hogy „az állam elutasította a petíció benyújtóinak önvédelmi célú, rejtett fegyverviselési engedélye iránti kérelmét, sérti-e a második alkotmánykiegészítést?” (fordítás: P.R.). A jelenleg „konzervatívnak” címkézett bírák közül többen is örülnének a második alkotmánykiegészítést övező szabályozás felülvizsgálatának. A döntésre azonban előreláthatóan egy pár hónapot még várnunk kell.
