Ha röviden válaszolnánk a feltett kérdésre: nem, még mindig. Bár az elmúlt években több olyan hangot is lehetett hallani, hogy az európai migrációs válság véget ért, és irreleváns – sőt unalmas – a téma napirenden tartása, sajnos a statisztikák nem ezt mutatják. Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, a FRONTEX januárban megjelent 2021-es statisztikái alapján tavaly csaknem 200 000 –egész pontosan 194 948 – irreguláris határátlépést regisztráltak az EU külső határainál. Ez csaknem eléri a 2017-es szintet, ami 204 718 volt. Mindez 36%-os növekedés a járvány előtti ,,békeidőhöz”, 2019-hez képest és 57%-os 2020-hoz viszonyítva, amikor a koronavírus-pandémia miatt néhány hónapra elhanyagolható szintre estek vissza az európai érkezésszámok.
E sorok szerzője 2021 novemberében Máltán részt vett egy migrációs workshopon, ahol egyes résztvevők amellett érveltek, hogy az Európai Unió a maga gazdagságával és 450 millió lakosával igazán gond nélkül befogadhatna ennyi embert.
Az első ilyen tényező, hogy ez a 200 000-es szám nem egyenlő az EU területén beadott menedékkérelmek számával. Sokan ugyanis legális csatornákon keresztül jutnak be az EU tagállamainak egyikébe, majd úgy adják be kérelmüket. 2021-ben ez szám közel 500 000 főt jelentett, ami már korántsem elhanyagolható mennyiség, és érdemi terhet ró a tagállamok bevándorlási és menekültügyi rendszereire: 2020 végén például 766 000 menedékkérelem volt elbírálás alatt. És bár az elismerési ráta általában 40% körül van – vagyis ennyien jogosultak menekültstátuszra vagy valamilyen kiegészítő védelemre –, a maradék 60% kitoloncolása meglehetősen nehézkesen működik: az Európán kívüli országok esetében alig 30%-os hatékonyságú. Ennek hátterében részben jogi természetű ügyek állnak (például a kibocsátó országok nem fogadják el a legális dokumentumok nélkül érkezetteket saját állampolgáruknak), részben gyakorlatiak (túl magasak a kitoloncolások költségei). Mindez azt jelenti, hogy az EU területére bejutó és itt jogtalanul tartózkodó személyeknek is jó esélyük van arra, hogy az Unió területén rekedjenek. Ami pedig komoly szívóhatást fejt ki az otthon maradottak körében is.
Érdemes a számokat a geopolitikai folyamatok tükrében is megvizsgálnunk. 2021 úgy döntött négyéves csúcsot, hogy a kelet-mediterrán útvonalat a török-görög határőrség lényegében lezárta, pedig éveken keresztül ez számított a legfontosabb tranzitcsatornának. Éppen ezért – illetve más közbeeső országok, mint Irán erőfeszítéseinek köszönhetően – az afgán összeomlás ellenére még nem érte el Európát egy dél-ázsiai menekülthullám. Ugyanakkor a középső- és nyugat-mediterrán, illetve a nyugat-afrikai útvonal továbbra is élénk maradt, és például Líbia és Tunézia kapcsán 83% volt az éves növekedés. Riasztó, hogy az észak-afrikai országok, amelyekre gyakran tranzitállamként tekintünk, valójában egyre fontosabb kibocsátóvá válnak, és messze felülmúlják például a szubszaharai kibocsátóországok adatait.
Ennek kapcsán érdemes röviden beszélnünk a különféle partnerországok erőfeszítéseiről. A statisztikákban ugyanis nem jelenik meg az a több tízezer ember, akiket közvetlenül az útrakelés előtt vagy annak során állítanak meg és fordítanak vissza még az EU határai előtt. Bármit is gondoljunk a líbiai befogadóközpontok és az atrocitásokkal vádolt parti őrség működéséről, tény, hogy 2021-ben 31 000 ember átkelését akadályozták meg Olaszország fele. Nagyjából hasonló nagyságrendekről beszélhetünk Marokkó esetében is. Külön ki kell emelnünk Egyiptom szerepét, amely egy 2016-os, migránsokat szállító hajót ért katasztrófa után erős haditengerészetének köszönhetően lényegében hermetikusan lezárta tengeri határait az Európa felé igyekvő elvándorlók előtt. Pedig az, hogy a 2021-es FRONTEX-statisztikában jelentősen növekedett az egyiptomi állampolgárok száma jól jelzi, hogy igény lenne az EU-ba történő irreguláris eljutásra.
Mindezeket miért tartjuk fontosnak hangsúlyozni? Azért, mert jól mutatják, hogy nem dőlhetünk hátra: az Európai Unió és benne hazánk továbbra is rendkívül vonzó célpont a környező, sőt nem is annyira környező régiók lakosai számára (gondoljunk csak a nagyszámú bangladesi menedékkérőre). Az, hogy közülük irreguláris útvonalakon, illetve legális csatornákon menedékkérőként ,,csak” évi félmillió jut be az Unió területére, nagyban köszönhető az elmúlt évek erősödő határvédelmének, illetve azoknak a partnereknek, akik mintegy előretolt bástyaként részben feltartóztatják az érkezőket.
Nagyon óvatosan kell bánnunk a híres munkaerőpiaci mantrákkal is. Az EU-ba illegális-irreguláris úton bejutók zöme azért kénytelen ezeket a csatornákat választani, mert legális úton erre nincs lehetősége– értsd: nem rendelkezik olyan képzettséggel, szaktudással, nyelvismerettel, amelyre az európai munkaerőpiacnak szüksége van. Bízhatunk abban, hogy az integrációs projektek sikeresek lesznek, de itt is érdemes egy pillantást vetnünk a valóságra: a 2013 és 2018 között Németországba érkezett menekültek alig 49%-a tudott elhelyezkedni a munkaerőpiacon: ez azt jelenti, hogy a többiek eltartása a német szociális ellátórendszert terhelte. Ráadásul az idő múlásával exponenciálisan esik a sikeres elhelyezkedés esélye. További súlyos probléma, hogy a kibocsátó országok nemi szerepei rányomják a bélyegüket a diaszpórára is: a munkavállalóknak ugyanis csak 29%-a nő. Hasonló adatokat látunk Svédországban is, ahol a 2013 és 2017 között érkezett 353 000 menedékkérő csak mérsékelt hányada talált munkát 2018-re: a férfiaknak 40%-a, a nőknek 20%-a, miközben a svédek körében mindkét nemnél 80% volt ez az arány.