Az utóbbi időben viszont havonta (sőt néha) hetente érkeztek olyan hírek, amelyek arról szólnak, hogy a tagállami kormányok vagy éppen a tagállami alkotmánybíróságok miként mennek szembe vagy éppen negligálják a luxembourgi bíróság döntését. Legyen szó a lengyel szénerőművek körüli vitáról, az európai kötvényvásárlási program körüli turbulenciáról, az uniós jog elsőbbségének megkérdőjelezéséről vagy éppen a migrációs kérdésről, nyilvánvalónak tűnik, hogy az uniós jog szándékos figyelmen kívül hagyása nem éppen ritka jelenség. Ugyanakkor a szakirodalomban sem ismeretlen jelenség, hogy neves kutatók és európai joggal foglalkozó szakemberek szólítsanak fel arra, hogy a tagállamok egészen egyszerűen hagyják figyelmen kívül az Európai Bíróság döntését, ahogy a Laval-ügyek kapcsán a hazai munkavállalók érdekeit szem előtt tartó egykori német államfő és alkotmánybíró Roman Herzog vagy éppen az EU egyik legismertebb német kutatója azt meg is tette. Kritikusok ilyenkor általában arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek az esetek veszélyes precedenst teremtenek, amely könnyen elvezethet az Unió felbomlásához. Ezen apokaliptikus jóslatokat ugyan kellő óvatossággal érdemes kezelni, mivel kvantitatív módszerekkel dolgozó tanulmányok mutatják, hogy a nyílt szabotázs arányaiban csökkent a kilencvenes évektől kezdődően, az azonban kétségkívül igaz, hogy a Bíróság döntésének szándékos figyelmen kívül hagyása elég éles szituációkat teremthet.
Bár a tagállamok és az Európai Bíróság közötti nyílt konfliktus kezdete általában nehezen köthető olyan pontos dátumhoz, mint Marosán György híres mondata az 56-os forradalom leverését követően, a tagállami fegyverek ropogása azért legalább annyira jól hallatszódik egy-egy EUB döntés szándékos figyelmen kívül hagyásakor, mint ahogy a magyar forradalom leverésének csatazaja hallatszódott 1956-ban. Nem mindegy azonban, hogy milyen fegyverek ropognak – fűzhetjük tovább a gondolatot az Európai Unió Bírósága és a tagállamok között kialakult éles konfliktusok kapcsán. A konfliktus során a kézi fegyverektől az aknavetőkön át az igazán nehéz fegyverzetig bezárólag nagyon sokféle eszközt alkalmazhatnak a tagállamok – és persze a bíróság is.
Ezen eszköztár feltárása a fentebb is említett esetek tükrében kétségkívül aktuálisnak tűnik. Lássunk is munkához! Először is érdemes megkülönböztetni az EUB döntéseivel szembeni ellenállást (pushback), amely a létező intézményi struktúra érintetlenül hagyása mellett kritizálja (vagy egyedi esetekben figyelmen kívül hagyja) az EUB döntését, illetve válaszcsapást (backlash), amely révén viszont az érintett tagállam már kilép(ne) az intézményi struktúrából, azaz a meglévő játékszabályok felrúgására vagy annak teljes átalakítására irányul a kritikája. Ez utóbbi körébe tartozhat a magyar miniszterelnök tavaly nyári javaslata, amely ugyan expliciten nem említette az Európai Bíróság kompetenciáit, de elég egyértelműen arra vonatkozott, hogy létre kellene hozni egy olyan „új intézményt a nemzeti alkotmánybíróságok részvételével a tagállamok nemzeti és alkotmányos identitásának védelme érdekében”, amely az Európai Bíróság bizonyos döntéseit adott esetben felülírhatja.
Persze jóval gyakoribb az olyan ellenállás, amely az érvényben lévő játékszabályokat elismeri és azokat betartva (vagy csak egyedi esetekben felrúgva) megy szembe valamilyen formában az EUB döntésével. Itt ugyanakkor érdemes megkülönböztetni azokat az eseteket, amikor a politikai döntéshozók szegülnek szembe az EUB döntésével azoktól, amikor a tagállami alkotmánybíróságok vagy rendes bíróságok szabotáljak el valamilyen módon az luxembourgi bíróság döntését. A bevezetőben felsorolt esetek közül az Európai Bíróság lengyel szénerőműveket érintő döntésével a lengyel kormány szegült szembe, míg tavaly ősszel a lengyel alkotmánybíróság az uniós jog elsőbbségét, pontosabban az EUB kompetenciáját kérdőjelezte meg döntésében. A két esetet azért érdemes elkülöníteni, mivel a kormány szabotázsakciója egészen nyilvánvalóan az uniós jog megsértését jelenti, míg a lengyel alkotmánybíróság döntésének megítélése az uniós jogrend nem hierarchikus jellege miatt egyáltalán nem egyértelmű.
Az is igaz ugyanakkor, hogy a tagállami kormányzatok nyílt szembeszegülése is a ritkább esetek közé tartozik. Az Európai Bizottság monitorozási kapacitásának hiánya miatt ugyanis sokszor észre sem veszik Brüsszelben, hogy valójában nem vagy nem megfelelő módon hajtották végre az EUB döntéseit. Az EUB döntéseinek rejtett szabotálása egyáltalán nem ritka jelenség. A kapacitáshiány miatt a Bizottság sokszor kénytelen a tagállami vagy nemzetközi érdek- és érdekvédő szervezetekre, illetve civil szervezetekre támaszkodni a tekintetben, hogy vajon tényleg végrehajtották-e az EUB döntését, csakhogy ebben a tekintetben nagyon nagy különbségek mutatkozhatnak a tagállamok érdekvédő és civil szervezeteinek aktivitása között, illetve az is nagyon változó, hogy a nemzetközi civil szervezetek mely országokra fókuszálják tevékenységüket. Ez azt jelenti, hogy igen sok tagállamban az EUB döntéseinek elszabotálása a vigyázó szemek hiánya miatt rejtve marad. Nem beszélve arról, hogy az Európai Bizottság (szintén a kapacitáshiány miatt) maga is szelektálhat az ügyek között: azaz, ha tud is arról, hogy az EUB döntését nem megfelelően hajtották végre, akkor is megválogathatja a brüsszeli testület azt, hogy melyik esetben fordul újra (egy második körben) az EUB-hoz immáron azzal a céllal, hogy az EUB pénzügyi büntetést szabjon ki a renitens tagállamra, amiért az nem hajtotta végre az EUB előző döntését megfelelő módon.
A Maastrichti Szerződés elfogadása után (amikor bevezették a pénzügyi büntetés lehetőségét) például az EB nagyon sokáig szándékosan nem indította el a második körös eljárást az EUB előtt, azaz egyszerűen félrenézett akkor, amikor az EUB döntését a tagállamok nem hajtották végre. Arról nem is beszélve, hogy ha egy második körben az EUB ki is szabott büntetést (egyszeri tételt vagy napi összeget, ahogy legutóbb a lengyel esetben), akkor sem biztos, hogy végül érvényesül az EUB döntése. A tagállam dönthet úgy, hogy egyszerűen állja a cechet, de az Európai Bizottság az arcvesztés elkerülése érdekében szintén lezárhatja az ügyet a tejes büntetés bizonyos részének befizetése és/vagy némi tagállami jogszabálymódosítást követően (amely azonban továbbra sem hajtja végre teljes mértékben az EUB döntést).
És a sornak még messze nincs vége: ha ugyanis első pillanatra úgy tűnik is, hogy a tagállami politikai döntéshozók végrehajtják az EUB döntését, akkor is számos kreatív eszköz áll rendelkezésükre, hogy az bírósági döntés hatását szűk korlátok közé szorítsák. Itt az elsődleges stratégia az, hogy az EUB döntését nem általános jelleggel (erga omnes), hanem csak és kizárólag abban a konkrét ügyben alkalmazzák, amely kapcsán a bíróság a döntést hozta. Ez azt eredményezi, hogy igencsak hasonló ügyekben újból és újból az EUB-hoz kell fordulnia a panaszosoknak. Ilyen korlátok közé szorítva hajtották végre több országban is az EUB Laval-kvartett döntéseit is, amelyek máskülönben mélyen értintették volna a tagállamok szociálpolitikai és munkajogi rendelkezéseit is. Másik megoldásként szóba jött igen gyakran az is, hogy ugyan új szabályozást fogadtak el az értintett területen, ám jó előre lehetett látni, hogy az sem fogja kiállni az uniós bírói testület próbáját – igaz az újabb próba természetesen évekbe telt.
