A cselekvőképes személyek az egészségügyi törvényben szabályozott egyik legalapvetőbb, betegeket megillető joga alapján, az önrendelkezési jog alapján szabadon rendelkezhetnek előzetesen arról, hogy esetleges cselekvőképtelenné válásuk esetén mely egészségügyi ellátásokat szeretnék igénybe venni és az ellátás során mely beavatkozások elvégzését utasítják vissza. Ez az élő végrendelet vagy másnéven a „living will”, amely Magyarországon ma még nem igazán ismert.
Az államnak azonban az intézményes életvédelmi kötelezettségének keretein belül kötelessége, hogy gondoskodjon az emberi élet, mint alapvető, abszolút és sérthetetlen érték minden egyén számára történő biztosításáról és arról, hogy egy meggondolatlan, vagy akár megfelelő tájékoztatás hiányában meghozott döntés ne eredményezzen fatális, visszafordíthatatlan eredményt. E két, nagyon jelentős alkotmányos érték szembenállása szinte feloldhatatlannak tűnik. Bár az önrendelkezési jog alapján mindenkinek jogában áll egyéni döntést hozni arról, milyen módon akar véget vetni életének, ez kollízióban áll az állam intézményvédelmi kötelezettségével, így ezt a jogot az állam korlátozhatja. Ennek alapján a hatályos magyar jogunkban a jogalkotó szigorú feltételekhez köti a passzív eutanázia megengedhetőségét, és az egészségügyi törvény szerint csak abban az esetben van rá lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.
Az életvégi döntésekkel kapcsolatos ügyek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek megítélése nemcsak etikailag, morálisan osztja meg a társadalmat. E kérdések alapjogi szempontból is kihívást jelentenek, és ebben a körben Európában még nem alakult ki konszenzus a tagállamok gyakorlatát illetően. Hollandiában például már arra is lehetőség van egy 2020-as törvénymódosítás folytán, hogy a tizenkét évnél idősebb gyermekeket és az egy évnél fiatalabb csecsemőket is halálba segítsék. Hollandia mellett Európában még Belgiumban és Luxemburgban legális jelenleg az aktív eutanázia. Egy felmérés szerint 2018-ban Belgiumban 2357 ember választotta a kegyes halált, akiknek többsége 60 és 89 év közötti idős ember volt, akik gyógyíthatatlan, súlyos betegségben szenvedtek.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) egyre gyakrabban kell olyan életvégi döntésekkel kapcsolatban állást foglalnia, amelyek 1950-ben, az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: EJEE) aláírásakor még nem voltak előre láthatók. Az EJEB az elmúlt több, mint fél évszázadban kialakította az életvégi döntések gyakorlásának jogi kereteit, amelyben jelentős szerepet kap a „margin of appreciation” elve, azaz a „mérlegelési mozgástérként” emlegetett jogi doktrína. Ennek alkalmazása jelzi azt az önmegtartóztató bírói attitűdöt, hogy az EJEB nem bírálja felül a tagállami hatóságok döntéseit, ha arra nincs feltétlenül szükség, másrészt pedig utal a bíróság által alkalmazott diszkrécióra is, ami jellemzi a tagállamok gyakorlatának EJEB általi megítélését. A vonatkozó EJEB ítéletekből az állapítható meg, hogy a Bíróság igyekszik távoltartani magát az életvégi döntésekkel kapcsolatos határozott állásfoglalástól. A Bíróság biztosítja a tagállamok számára a megfelelő döntési szabadságot a kérdésben, ami azt eredményezi, hogy jelenleg azon nemzeti szabályozások, amelyek tilalmazzák az asszisztált öngyilkosságot, egyezmény-konformnak minősülnek, és azon európai országok jogrendszere sem sérti az alapvető jogokat, ahol az öngyilkosságban közreműködés büntetlenséget élvez.
Az életvégi döntésekkel kapcsolatos erkölcsi és alapjogi dilemmák elhárítására nagyon hasznos megoldást jelenthet a köznyelvben csak „living will”-ként vagy élő végrendeletként ismert előzetes nyilatkozattétel lehetősége, amely bár Magyarországon még nem igazán népszerű, azonban az elmúlt évtizedekben széleskörű gyakorlata alakult ki világszerte. Például Németországban, még a vonatkozó jogszabály létrehozása előtt, 2003-ban a Szövetségi Közjegyzői Kamara (Bundesnotarkammer) létrehozta a Zentrales Vorsorgeregister-t, ami egy olyan adatbázis, amelyben a living willnek megfeleltethető ún. Patiententestament-ek kerülnek nyilvántartásra. A halál esetére szóló végrendeletről valószínűleg mindenki hallott már, azonban az élő végrendelet – ami egyébként az általános, jól ismert végrendeleti formától teljesen eltérő fogalom – egyáltalán nem terjedt el a köztudatban. A jogintézmény azonban már több, mint húsz éve jelen van a magyar jogrendszerben - az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénnyel és az ahhoz kapcsolódó kormányrendelettel kerül szabályozásra –, azonban ez idáig mégsem alakult ki annak széleskörű használata. Egy magyar kutatás szerint nemcsak a betegek nincsenek tisztában az élő végrendelet lehetőségével, de az orvosok nagy része, nyolcvanhat százaléka sem tud arról, hogy a halálesetről szóló végrendelet mellett lehetőség van élő végrendelet tételére is.
A living will elsősorban a végstádiumban lévő betegek számára jelenthet hasznos megoldást, hiszen sok esetben ezek a súlyos betegségek olyan állapotot is elérhetnek, amikor a betegek már nem tudnak maguk döntést hozni a saját életüket is érintő döntésekről, és sajnos sok halálos betegség utolsó fázisában már az emberek életminősége is elképesztő mértékben romlik. A 21. században az orvostechnikai eszközök és módszerek fejlődésével a haldoklás folyamata is hosszabb lett, és ezáltal sok esetben a betegek szenvedése már értelmetlen. A living will igénybevételével a haldokló beteg valójában a saját halálának természetes lefolyását képes biztosítani a szenvedések megrövidítésével, amiről még cselekvőképes állapotban, saját akaratának megfelelően tud döntést hozni. Az élő végrendelet nem csak a végstádiumban lévő betegek számára, hanem súlyos balesetek esetén is jó megoldást jelenthet.
Az élő végrendeletet közjegyző előtt, közokiratban lehet tenni, amit egy részletes beszélgetés előz meg a kezelőorvossal, de a döntéshozatal során érdemes pszichológus segítségét is igénybe venni, hiszen ez a folyamat mindenki számára igen megterhelő. Az élő végrendelet elkészítése során a beteg és a kezelőorvosa a következő kérdéskörökben hoznak döntést: az újraélesztés elfogadása vagy elutasítása; mesterséges táplálása elfogadása vagy elutasítása; az újraélesztés visszautasítása; illetve különféle specifikus betegségek esetében egyéb kérdések is felmerülhetnek. Fontos azonban, hogy jelenleg még nem áll rendelkezésre olyan adatbázis, amelyből az orvosok le tudnák hívni azokat az információkat, amelyek az adott beteg élő végrendeletével kapcsolatosak, ezért a valóságban a betegnek és a hozzátartozóknak kell gondoskodniuk arról, hogy tájékoztassák a kezelőorvost annak esetleges létezéséről.
