Az ókori Hellász adott otthont sok, máig nagy hatású bölcseleti irányzatnak, gondolkodónak. Az európai civilizáció egyik alapkövévé váló, gondolkodását meghatározó szókratészi, platóni, arisztotelészi elképzelések széles körben ismertek. Ugyanakkor más gondolkodókról keveset hallani, még akkor is, ha gondolataikat adott esetben gyakran emlegetjük. Utóbbi csoportba sorolható az epheszoszi Hérakleitosz, preszókratikus bölcselő. A következőkben röviden szólunk Hérakleitosz életéről, majd bemutatjuk bölcseleti felfogását.
Hérakleitosz Kr. e. 535. tájékán született az Égei-tenger partján található Epheszoszban. Életéről Diogenész Laertiosz írásai alapján tudunk, jóllehet több tudós is rámutat arra, hogy ezek sokszor ellentétes történeteket tartalmaznak. Ezen elbeszélések szerint Hérakleitosz királyi családból származott, és apja utódjaként trónra is léphetett volna, arról azonban lemondott testvére javára, mivel kevés értéket vélt felfedezni az uralkodásban és a politikában, emellett bizalmatlan volt más emberekkel szemben, egyes feljegyzések szerint pedig egyenesen embergyűlölő volt. A legtöbb embert haszontalannak és ostobának tartotta, a nietzschei emberfölötti ember gondolatához hasonlóan azonban úgy vélte, hogy vannak különleges emberek, akik értékesek, mondván egy „ember tízezret ér nekem, ha ő a legkülönb.” (fordítás P.R.). Emiatt elvonultan élt, és életét a világ megértésének szentelte. Diogenész Laertiosz szerint, miután végérvényesen megelégelte saját fajtáját, a hegyekben élt, ahol füveket és növényeket evett. Kr. e. 475. halt meg, természetes úton.
A kritikus szemléletű gondolkodó írásaiból csak töredékek maradtak fenn. Ezen töredékek jelentik a hérakleitoszi bölcseletet. A preszókratikusokra jellemzően, valamint az emberekhez viszonyulásából kifolyólag, Hérakleitosz nem az eszményi államformát vagy a politika művészetét kívánta feltérképezni (ahogyan azt Platón vagy Arisztotelész tette), hanem a világegyetemet (kozmosz) és a természetet igyekezett megérteni. Hérakleitosz szerint a világegyetemet egy átfogó, rendező elv, az őselv (arkhé) határozza meg, amely révén a világegyetemben minden mindennel összefügg. Ez a rendezőelv a tűz tulajdonságaival rendelkezik, legfőképpen a szüntelen mozgással. E változékony tulajdonság mind az egészre (világegyetem), mind a részekre (dolgok, emberek stb.) vonatkozik, és mindent meghatároz, ahogy híres mondásában is elhangzik: „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”. Hérakleitosz tehát egy folyamatosan változó világot ír le, a „világot, mely mindenki számára azonos, nem az istenek vagy az emberek alkották. De örökké égő tűz, amely volt, van és lesz, mely mértékre föllobban és mértékre kialszik”, s így magában a változásban találja meg a preszókratikus bölcsek kövét, azaz a világegyetem, a természet állandó, megváltoztathatatlan törvényét, törvényszerűségét, az őselvet, hiszen a változás állandó, a tűz természete írja azt le, amely olykor fellobban, olykor kialszik. Ehhez társul az értelem (logosz), amely a változás mértékét adja meg, amely a változásokban azonos.
Az ember feladata ezért, hogy a világegyetemet, az igazságot, az értelmet megismerje. Hérakleitosz az értelmet tárgyilagosnak és általánosnak tartotta. Az értelem bárki által megismerhető, aki tesz annak érdekében. „Kik aranyat keresnek, sok földet ásnak fel, és keveset találnak”, a valóság megismerése nehéz és állhatatos munkát igényel (egyesek szerint ezért fogalmazta meg olyan bonyolultan Hérakleitosz a gondolatait). Az epheszoszi bölcs szerint ugyan „a logosz közönséges, sokan úgy élnek, mintha megvolna a saját bölcsességük”, ez visszautal az értelem tárgyilagos voltára, Hérakleitosz szerint ugyanis az emberek túlságosan ostobák, hogy az értelemet felismerjék, csupán azt hiszik, hogy az értik, ezért – mondhatni – egy hamis, egyéni valóságban élnek. A legtöbb ember „nem tudja, mit csinál, mikor ébren van, s elfelejti azt, amit alvás közben tesz”. Hérakleitosz embergyűlölete itt tisztán megjelenik, ugyanakkor ez egy erős felhívás is az árral sodródó, a tömeg által vezérelt élet ellen. Egy másik töredékben Hérakleitosz azt mondja: „nem szabad úgy viselkednünk és beszélnünk, mint szüleink gyermekének”, ezt később Marcus Aurelius úgy értelmezte, hogy nem szabad pusztán elfogadnunk, amit mások gondolnak vagy mondanak.
A világegyetem folyamatos mozgásban és változásban van, az összhangját pedig az ellentétes erők egyensúlya alakítja ki. Ezen ellentétes erők harca, háborúja határoz meg mindent. Ezt a viselkedést nevezi igazságnak. A legtöbb görög gondolkodó a háborút elítélően értékelte, Hérakleitosz azonban a háborút tartotta a legfontosabbnak. „A háború mindenek atyja és mindenek uralkodója”. Emellett nemcsak pusztító erejű ez az árészi jelenség, hanem alkotó erejű is, s ezen harc során jön létre minden létező, s ezáltal mozog.
E folyamatos feszültség teremti meg az összhangot: ezt az íj és a lant képével is érzékelteti, minthogy mindkettőt a kifeszített húrjuk tartja egyben, ezáltal adva annak összetartást.
Frivaldszky János mutat rá, hogy mivel a változást meghatározó mérték, az értelem mindenben megtalálható, az egész világegyetemet áthatja, így az ember lelkét is, ezért az értelem által feltárható, az értelem „az ember által megérthető, s az e szerint való helyes gondolkodás és cselekvés jelenti a legnagyobb erényt, az igazi, az egyedüli bölcsességet és igazságosságot” (Frivaldszky János: Természetjog). Amint azonban az előbb utaltam rá, a „természet szeret rejtőzködni.”, így annak megértése nehéz. A logosz, lévén a mérték, egy egyetemes, tárgyilagos törvényszerűségként jelenik meg, amely érvényes az emberre, az azonban nem önmagától értendő. Az ember feladata azt megérteni, Hérakleitosz azonban nem a tudományokban vagy mások tanításaiban vélte ezt a tudást kinyerhetőnek (jóllehet akkoriban a tudomány és a bölcselet nem különült el egymástól), hanem saját magában, mint mondta, „kerestem magamban”, a görög gondolkodó tehát egy belső, bölcseleti önmegismerésre hív bennünket, mely révén a lelkünket átható logosz megértésével tudjuk megérteni a körülöttünk lévő világot. Hérakleitosz a tűz viselkedési „motívumát” következetesen átvezeti az emberi lélekre is. Úgy tartotta, hogy az az eszményi, ha az ember lelke tűzzé válik és száraz lesz, de ez csak akkor következik be, ha használja értelmét, azaz megleli a logoszt. Ezzel ellentétben a nedves lélek kerülendő, s azt a részegséggel kapcsolja össze, mely során az ember nem tudja, merre tévelyeg.
Hérakleitosz szerint ezen isteni törvényből, az értelemből táplálkozik az összes emberi törvény. A jó törvények ezért azok a törvények, melyeket az értelem birtokában (azzal tisztában) lévő tüzes lelkű emberek alkotnak, mivel az összhangban lesz ezen isteni törvénnyel. Jóllehet fontos megjegyezni, hogy Hérakleitosz nem hitt az emberarcú istenábrázolásokban, ő egy személytelen, a dolgokban benne lévő, az ellentétpárok összeségével azonos istenben hitt, ezért az nem különbözik nagyban az értelemtől, amely olyan összetevője a dolgoknak, amely ellentétessé teszi őket.
Hérakleitosz gondolatai elsőre borúlátónak tűnhetnek, a figyelmesebb elemzést követően azonban inkább nevezhetőek valószerűnek, minthogy rámutatnak az emberi természetből fakadó korlátainkra, rossz hajlamainkra, s – jóval megelőzve a XX. századi gondolkodókat – rámutatnak a tömeg téves elképzeléseire, hátrányos jellegzetességeire.
