Elöljáróban annyi pontosítást mindenképp szükséges tenni, hogy a pápa nem úgy általában a római katolikusokat buzdította a köztársaság elfogadására, hanem kifejezetten a franciaországi híveket szólította fel erre. Ennek a kitüntetett figyelemnek szól, hogy a pápai megnyilatkozások hivatalos nyelveként használt latin helyett franciául íródott ez a körlevél. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy XIII. Leó pápa, elődjéhez hasonlóan, az itáliai római katolikusoknak – szemben a franciákkal – még a választásokon való részvételt is megtiltotta. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért buzdította a franciákat a köztársaság támogatására, míg az olaszok számára még a szavazás is tilos volt. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, érdemes a 130 éves körlevél közeli és távoli keletkezéstörténetét egyaránt megvizsgálni.
Hogy a római katolikus egyházfők miért tiltották sokáig az olasz római katolikusoknak a részvételt a választásokon, már hosszabban kifejtettük egy korábbi írásban. Most csak utalni kívánunk rá, hogy miután a piemonti csapatok – az olasz egység megteremtése céljából – 1870-ben elfoglalták a Pápai Állam részét képező Rómát, a pápák a Vatikán foglyának tekintették magukat. Ezzel párhuzamosan pedig 1896-ban IX. Piusz pápa megtiltotta, hogy az olasz római katolikusok részt vegyenek a választásokon, mert ezzel egy olyan államot igazoltak volna, amely a pápa területi és hatalmi függetlenségét is sértette.
Ezt a tiltást megelőzte a 1864-ben kiadott Quanta cura kezdetű enciklika, illetve a körlevélhez mellékelt Syllabus, amely a kor tévedéseit szedte jegyzékbe. A Syllabus tévedésként rögzítette – többek között – a liberalizmust, a sajtó- és lelkiismereti szabadságot, az ökumenizmust, az alkotmányt mint minden jog forrását, a római katolikus vallás mint egyedüli államvallás elvetését. E szigorú listához képest a francia hívők buzdítása a liberális francia állam elfogadására már-már forradalminak tűnik XIII. Leó pápa részéről.
Mindezek ellenére az 1878-ban megválasztott XIII. Leó pápát gyakran nevezik az „első modern pápának”. Felismerte a század nagy gondját, a szociális kérdés jelentőségét, és 1891-ben kiadta a legismertebb körlevelét, a Rerum novarumot. Ez volt az első pápai szociális körlevél, mely megnyitotta a keresztény társadalmi tanítás megnyilatkozásainak sorát, amelyek a kereszténydemokrata politizálás alapjait is jelentik.
Ahogy arra Gájer László teológus is rámutat, az Aggodalmak közepette című körlevél szűkebb keletkezéstörténetéhez Franciaország korabeli helyzetét is fel kell vázolni. Az 1870-es francia-porosz háború során III. Napóleon császár döntő vereséget szenvedett a sedani csatában. A vereség hírére zavargások törtek ki Párizsban: elfoglalták a Bourbon Palotát, a francia törvényhozás székhelyét, majd szeptember 4-én a párizsi városházából kikiáltották a harmadik köztársaságot: ennek fennállását általában 1940-ig, a Vichy-kormány megalakulásáig szokás tekinteni.
Annak kikiáltásakor azonban a köztársaság tartóssága közel sem tűnt ennyire biztosnak. A francia forradalomtól a harmadik köztársaságig eltelt nyolcvan év során – a császárságtól az alkotmányos monarchiáig a köztársaságokon keresztül – hét különböző államformát öltött magára Franciaország. Ezek a történelmi tapasztalatok és a harmadik köztársaság kezdeti évei, a Párizsi Kommün, jelentős kétségeket szolgáltattak a köztársaság tartósságát illetően. A kétségek a francia római katolikusokat is megosztották és különböző csoportosulásokat alkottak a harmadik köztársasághoz fűződő viszonyuk alapján.
Az éppen ma 130 éves körlevél ezt a megosztottságot akarta megszüntetni a francia római katolikusok körében. A töredezettség ugyanis ellehetetlenítette, hogy a római katolikusok határozottan és egységesen tudjanak fellépni az egyházellenes, szélsőséges követelő döntések és támadások ellen. Ahogy XIII. Leó pápa fogalmaz: a „politikai nézeteltéréseknek még a csíráját is vessék el maguktól, és erőiket kizárólag a nemzet megbékítésére fordítsák”. A pápa felismerte, hogy az egyházellenes törvények ellen a törvényhozásban kell fellépnie a római katolikusoknak. Ehhez azonban a köztársasági államformát kellett elfogadniuk a hívőknek. Ezért a körlevelében rámutatott, hogy valamennyi államforma jó lehet, ha az a közjó megvalósításáért létezik.
A körlevélben rögzítette a pápa, hogy a polgári hatalom is Istentől származik. Ezért amikor új kormányok alakulnak, akkor azok szükségszerűen az isteni örök hatalmat képviselik és a társadalmi jó előmozdítása érdekében kötelező elfogadni őket. A hatalom iránti ilyen tisztelet és függőség kötelezettségét egészen addig fenntarthatónak tartotta a pápa, amíg a közjó ezt megkívánja. Kora francia köztársaságának keresztényellenességével szemben pedig XIII. Leó pápa szétválasztotta az alkotmányos hatalmat és a törvényhozást.
A köztársaság elfogadása ugyanakkor nem jelentette XIII. Leó pápánál az állam és Egyház szétválasztását. E szétválasztást az emberi és az isteni törvény szétválasztásának tekintette, amellyel „az állam megtagadja Istentől, ami Istené, egyben megvonja az állampolgáraitól is azt, amihez feltétlenül joguk van”. Majd izgalmas módon – több mint 70 évvel Ernst-Wolfgang Böckenförde német jogtudós előtt – megfogalmazta a híres Böckenförde-paradoxon formuláját: „ha az állam nem tesz eleget ennek a legfőbb célnak, amelyből a léte is fakad, akkor önmagát tagadja meg, és meghazudtolja a saját létének okát”.
XIII. Leó pápa 130 éves körlevele és munkásságának az egésze jelentős fejlődést hozott a római katolikus politikai filozófia történetében. Körlevele azonban nem ért el jelentős politikai hatást. Enciklikájára egyfajta válaszként 1901-ben megalakult ugyan az Action libérale, amely a köztársaságpárti római katolikusokat tömörítő francia párt volt, nem sikerült azonban áttörést elérniük. A harmadik köztársaság alatt jelentős sebeket szerzett a francia római katolikus egyház:
