Amikor Rómában járva az ember az Angyalvártól a Szent Péter térre igyekszik, Bernini híres oszlopsorai között mindössze egy derékig érő korlát és egy kopott felfestés sejteti, hogy az ember Olaszországból épp Vatikánváros terültére készül lépni. Az egykor a Tirrén-tengertől az Adriai-tengerig terjedő Pápai Állam helyzetét közel hatvanévnyi viszály után XI. Piusz pápa rendezte. Így ma már az egyszeri turista számára teljesen természetes, hogy a Szent Péter Bazilika előtt állva épp a világ legkisebb államában tartózkodik.
De hogyan lett az egykor földrajzilag is kiterjedt pápai területekből egy európai törpeállam? Ennek története az 1848-as évek forradalmi eseményeihez vezet vissza, amikor IX. Piusz pápa (1846–1878) – mint az egyetemes egyház feje – nem köteleződött el az osztrákok ellen vívott itáliai szabadságharc mellett. Kifejezett tiltása ellenére a Pápai Állam katonái csatlakoztak az olasz hadsereghez. A kialakult drámai helyzetben az itáliai forradalmárok megölték a Pápai Állam miniszterelnökét, és megostromolták a pápai rezidenciaként szolgáló Quirinale-palotát. A forradalom elől a pápa Gaetába, Nápoly bourboni királyságába menekült, ahol több mint egy évet töltött önkéntes száműzetésben. 1850-ben a francia hadsereg támogatásával tudott csak visszatérni Rómába. Az 1870-ben kitört porosz-francia háború miatt azonban a franciák elhagyták az Örök Várost, amelyet ezt követően a piemonti csapatok azonnal elfoglaltak.
E pillanattól kezdve IX. Piusz pápa és utódai magukat a Vatikán foglyának tekintették. A területi autonómia megszűnésével ugyanis a pápák hatalmi helyzete mellett a római katolikus egyház lelkivezetőjének a függetlensége is veszélybe került. Egy ellenhatás volt a pápa részéről például a „non-expedit”-elv meghirdetése. Az 1868-ban kelt rendelettel IX. Piusz megtiltotta az olasz katolikusoknak, hogy részt vegyenek a választásokon, hiszen azzal egy olyan államot igazoltak volna a katolikus hívők, amelyet maga a pápa – a függetlenségének a megsértése miatt – nem fogadott el.
A diplomáciai siker olyan pápa alatt született, aki a közvetlen elődjéhez (XV. Gergely pápa) és a közvetlen utódjához (XII. Piusz pápa) képest is jóval kevesebb diplomáciai tapasztalattal rendelkezett. Török József átfogó egyháztörténelmi munkájából is tudhatjuk, hogy a fiatal Achille Ratti elsősorban a tudományokban jeleskedett. Három év alatt három doktori fokozatot szerzett: egyházjogból, teológiából és filozófiából. Ennek köszönhetően fiatalon már szemináriumi oktató lett, majd a nagyhírű milánói Ambrosiana könyvtár munkatársa, később igazgatója. Az Ambrosianában töltött évei alatt a tudományos megjelenések mellett jutott ideje arra is, hogy elsőként jusson fel a Monte Rosa-csoport nyugati falán. A milánói könyvtárból a Vatikáni Apostoli Könyvtárba vezetett az útja, amelynek 1914-ben az elöljárójává nevezték ki.
Első diplomáciai megbízatását 1918-ban, hatvanegyedik születésnapja előtt nem sokkal kapta meg, amikor XV. Benedek pápa a hányattatott sorsú Lengyelország és Litvánia apostoli vizitátorává nevezte ki. A függetlenség kikiáltása után pedig Lengyelország első nunciusa lett, püspökké szentelésére is a lengyel fővárosban került sor. Az 1919-es sziléziai felkelések során megkísérelték a pápa követét a politikai kampányban hitelteleníteni, ezért elhagyta az országot. A külszolgálat után 1921-ben Milánó érsekévé nevezte ki a pápa, majd a bíborosi kalapot is megkapta. A milánói egyházmegye élén mindössze fél évet töltött, amikor pápává választották.
Pápaként a Lateráni-egyezmény diplomáciai sikere után pont az egyezményt az olasz állam részéről aláíró Benito Mussolini fasiszta rendszere ellen szólalt fel elsőként, a Non abbiamo bisogno kezdetű körlevelében. Ennek egyik kiváltó oka az volt, hogy 1931-ben Mussolini betiltotta az Actio Catholica nevezetű szervezetet, amely olyan világiakból álló csoportokat és egyesületeket jelölt, akik a római katolikus társadalmi befolyást és tanítás igyekeztek erősíteni. A fasizmus bírálata után 1937-ben öt nap különbséggel adta ki a német nyelven írt Mit Brennender Sorge, valamint a Divini Redemptoris kezdetű körleveleit. Az előbbiben a nácizmust, az utóbbiban a kommunizmust ítélte el.
Szintén jelentős még a XII. Piusz pápa által kiadott Rerum novarum enciklika megjelenésének negyvenedik évfordulóján – 1931-ben – kiadott Quadragesimo anno apostoli levél, amelyben megújított a római katolikus társadalmi tanítást. A társadalmi igazságosság és a társadalmi szeretet mellett meghatározta és hangsúlyozta a szubszidiaritás elvét. A körlevél olyan jelentős társadalmi mozgalmat indított el, mint a maga korában a Rerum novarum. Időszerűsége pedig ma is megkérdőjelezhetetlen, még ha oly sokan el is feledkeznek róla. XI. Piusz pápa ugyanis a szubszidiaritás elvének meghatározásával a második világháború utáni kereszténydemokrácia alapelvét is megfogalmazta, amely rajtuk keresztül ma már az Európai Unió működésének is a szerves alapját képezi.
