Árpád-házi szent királyaink egyházi ünnepekbe ágyazva ugyan régóta jelen voltak a hazai emlékezetben, illetve az éppen regnáló uralkodó születés- és névnapját is szokás volt ugyan megünnepelni, de a XIX. századot megelőzően mai értelemben vett nemzeti ünnepről nemigen beszélhetünk. Az is igaz persze, hogy a nemzet közösségét reprezentáló, széles tömegek számára érzelmi kötődés lehetőségét kínáló olyan eseményt sem könnyű találni, mely alkalmas a modern állami ünnep szerepének betöltésére.
1848 tavasza viszont nagyon gyorsan a nemzeti emlékezet, s ezen keresztül a nemzeti identitás referenciájává vált. Ehhez minden adott is volt: az események drámai gyorsasága, jól felidézhető epizódjai, a tömegek jelenléte, a szimbolikus terek, helyszínek szerepe a cselekményben, s persze az is, hogy a korszak legnagyobb hatású, legismertebb személyiségeinek részvétele tette személyessé a társadalom majdnem minden tagja számára pozitív változások ígéretét hordozó, várt átalakulást. 1848 tavaszának hitelességét tovább erősítette a törvényesség ereje, az áprilisi törvényekben lefektetett alkotmányosság, hiszen ekkor az uralkodó, V. Ferdinánd szentesítésével emelkedett törvénnyé mindaz, amit az országgyűlés megszavazott.
Az események további sora jól ismert. A helyzet néhány hónap alatt gyökeresen megváltozott: 1849 márciusában a trónon már I. Ferenc József ült, V. Ferdinánd pedig, aki a magyar álláspont szerint a törvényes uralkodó volt, „akadályoztatva volt” uralkodói jogainak gyakorlásában, a nemzet pedig hadban állt. Ebben a helyzetben természetesen csak a magyar kormány szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány fennhatósága alatt lévő területeken volt lehetőség a megemlékezésre.
Nemhivatalosra viszont annál inkább: az ellenállás egyik formája a forradalom eseményeire való megemlékezés maradt. Ez pedig egyáltalán nem volt veszélytelen. A hatóságok ébersége és a feljelentők szorgalma tette kockázatossá még a zártkörű ünneplést is. Ennek ellenére ebben a fagyos időszakban azért nyilvánosság előtt zajló megemlékezés is akadt: 1860-ban március 15-ét a pesti egyetemi hallgatók nagyobb felvonulással és honvédsírok megkoszorúzásával kívánták emlékezetessé tenni. A Kerepesi temetőnél azonban kordon fogadta az ünneplőket. A tüntetés nem oszlott fel, a karhatalom pedig lőtt. Letartóztatások, sebesültek. Az egyetlen halálos áldozat, Forinyák Géza, április 2-án halt bele az itt szerzett sérüléseibe. Két nappal később megrendezett temetése óriási tüntetéssé változott, sokkal nagyobbá, mint az egyetemisták márciusi akciója. Pest apraja-nagyja, a lehető legkülönfélébb társadalmi hátterű emlékezők vettek részt az eseményen. A következő évben, 1861-ben, az átmeneti enyhülésnek köszönhetően– Pest-Buda kivételével – több vidéki városban voltak ugyan megemlékezések március 15-én, de arról, hogy a nap bármilyen formában hivatalos ünneppé váljon, természetesen nem lehetett szó. Az országgyűlés feloszlatása után, a kiegyezésig aztán lényegében minden maradt a régiben.
1867 az alkotmányosság helyreállításának éve. Ekkor 1848 tavaszának követelései látszottak kiteljesedni: februárban megalakult az Andrássy Gyula vezette kormány, Ferenc József pedig megkoronázott magyar király lett. Mit is lehet kezdeni március 15-ével? Hiszen éppen a frissen megkoronázott uralkodó személye miatt óvatosan kellett bánni 1848 emlékével: nem olyan egyszerű ugyanis leválasztani 1848. március-áprilisát attól, ami utána következett. Érzékeny terület volt ez mindkét félnek. Élénken élt még a megtorlások emléke az egyik oldalon, a trónfosztás, majd a megalázó módon, orosz segítséggel elért győzelem a másikon.
Nemzeti ünnepre mégiscsak szükség lenne – fogalmazódott meg egyre erősebben az igény a politikai paletta szinte minden oldaláról, és sokaknak természetesnek tűnt, hogy március 15-e kaphatja ezt a rangot. Az összképhez azonban az is hozzátartozik, hogy 1867-et követően a politikai erők magukat alapvetően a kiegyezéshez képest határozták meg, miközben az ellenzéki identitás megalkotásához szükséges szimbólumokat 1848 emléke biztosította. Nem véletlen, hogy az ellenzék legfontosabb pártja nevében is megjelenítette 1848-at és az sem, hogy a március 15-ei megemlékezések jobbára ellenzéki színezetűek maradtak a korszakban. A századforduló időszakának parázs, feszültségekkel teli időszakában a március 15-i megemlékezések, ezzel a nemzeti ünnep kérdése is a politikai csatározások részévé vált. Nekiláttak ugyan a képviselők a nemzeti ünnep-kérdés megtárgyalásának, de március 15-e még a nagyon várt ötvenedik évfordulón sem lehetett hivatalos ünnep. Helyette, a dualizmus időszakának sokadik kompromisszumaként április 11-e lett az. Noha az áprilisi törvények szentesítésének napja valóban igen fontos pontja volt az eseményeknek, a nemzeti emlékezetben soha nem kapott olyan helyet, mint március 15-e, így nem csoda, hogy nem is tölthette be azt a szerepet, mint a forradalom napja.
1918-at követően az 1848-as kontextus teljesen más fénytörésbe került, hiszen ekkorra nem csak I. Ferenc József, hanem az egész Osztrák-Magyar Monarchia sírba szállt. A dualizmus Magyarországának politikai rendezőelvei, pólusai is eltűntek, 1848 emléke ilyen módon sem a közös hadsereg külön emlékezetét, sem pedig az uralkodó, illetve az uralkodóház érzékenységét nem sérthette. Nem volt akadálya hát március 15-e hivatalos ünneppé emelésének, s az erről rendelkező, 1919. évi XXI. néptörvény egyben gondoskodott április 11-e ünnepi rangjának megszüntetéséről is. Persze 1919 zaklatott tavasza, a köztársaság végnapjai messze nem a nyugodt ünneplésről, még kevésbé az emlékezésről szóltak, hanem sokkal inkább a jövő latolgatásáról, ami rányomta bélyegét az ünnepi megszólalásokra is. Az ezt követő események jól ismertek, a Tanácsköztársaság pedig jóval azelőtt omlott össze, mielőtt kezdenie kellett volna valamit március 15-ével.
Az alkotmányosság helyreállításáról szóló 1920. évi I. tc. a köztársaság és a Tanácsköztársaság jogforrásait érvénytelennek mondta ki, ezzel a természetesen március 15-e hivatalos ünnepi rangja is megszűnt, így forma szerint ismét április 11-e lett az állami ünnepnap. Hihetnénk, hogy a nemzetgyűlés gondoskodott arról, hogy a pesti forradalom napjának nemzeti ünnepi rangját megőrizze. Mégsem ez történt. Az aktuális politikai események évről-évre háttérbe szorították a nemzeti ünnep kérdését. 1920 márciusában távozott a Huszár-, és éppen 15-én alakult meg a Simonyi-Semadam-kormány, 1921-ben pedig IV. Károllyal foglalkozott mindenki. Az ünneplést ez a tény persze nemigen befolyásolta: ha 1848 tavasza, akkor a nemzeti emlékezet elsőszámú emléknapja továbbra is március 15-e maradt, az áprilisi törvényekről pedig csak elvétve emlékeztek meg.
Igaz, a közelmúlt tapasztalatai nyomán a forradalom, mint hívószó és történelmi modell alaposan vesztett vonzerőjéből. Öt évnek kellett eltelnie, míg 1927 novemberében újra, ekkor már kellő politikai támogatással képviselőház elé került az ügy, s ezúttal már semmilyen zavaró tényező nem gátolta a törvényhozás folyamatát.
Az 1927. évi XXXI. törvénycikkel március 15-e hivatalos nemzeti ünnep rangjára emelkedett, mely törvény egyben rendelkezett a dualizmus kényelmetlen kompromisszumainak sorába illeszkedő 1898. évi V. tc., vagyis április 11-e nemzeti ünnepi rangjáról rendelkező jogszabály hatályon kívül helyezéséről. Ezzel pedig – az előző epizódnál egy kicsit hosszabb időre - a hivatalos és a nemzeti emlékezet összhangba került.
