Viszont hogy egy ilyen előrejelzés megvalósul-e, a kormány politikai irányvonalának folytonosságától és a feltételrendszer stabilitásától függ, ami pedig jócskán megváltozott Oroszország háborúba bocsátkozásától. Ráadásul mindhárom koalíciós partner meredek tanulási görbét leírva reagált az Ukrajnában zajló háborúra. A háború beköszöntének megrázkódtatása egykoron sziklaszilárdnak vélt álláspontokat is felrúgott, főként a külpolitikában, a katonapolitikában és az energiapolitikában. A koalíciós szerződésben előirányozottak és Németország tényleges kihívásainak összeegyeztetése változatlan körülmények közepette ugyan kínkeservesen, de némi fanyalgással elviselhetőek lettek volna. Most azonban a német kormány a drámai irányváltással olyan mozgásteret teremtett, amelyen belül a valósághoz közelebb eső irányba válthat, sőt akár az ellenzék elvi támogatására is számíthat. Ez ma már a közvélemény-kutatások szerint a koalíció és élvonalbeli politikusainak növekvő támogatottságában is tükröződik.

Ellenben a kancellárnak és helyettesének inkább azért kell most aggódnia, hogy a szociáldemokraták és a zöldek meddig vallják magukénak éppen ezt a hirtelenjében módosított irányt, amint befagy vagy véget ér a háború Ukrajnában.

Mindkét pártot ugyanis villámcsapásként érte február 27-én a korábbi álláspontok fentről elrendelt teljes feladása – pontosan úgy, ahogy a konzervatív uniópártokat a derült égből érte Angela Merkel döntése az atomenergia polgári célú hasznosításának beszüntetéséről. Amennyiben az Ukrajnában tomboló háború belátható időn belül egy arcvesztéssel nem járó orosz vereséggel vagy gyors orosz győzelemmel zárulna, akkor biztosra vehető a szolidaritás a pártokon és a frakción belül. Ebben az esetben az érvelés az lesz, hogy az ismét realista külpolitikával futtatták zátonyra az agressziót vagy jön a felszólítás, hogy töretlenül szálljanak szembe a fölényeskedő agresszorral. Ha viszont az ukránok hosszas gerillaháborúba bocsátkoznak az orosz megszállók ellen, akkor – mindenek előtt, de nem kizárólag – a szociáldemokraták és a zöldek körében eluralkodhat az a vélemény mely szerint új eszközökre van szükség. Ezt viszont megint csak a csitítással békéltető politikában vélhetik megtalálni, mondván hogy le kell csillapítani az oroszokat, nehogy túlzottan véres bosszút álljanak a dacos ukránokon, akikkel viszont azt kellene megértetni, hogy jobb lenne megbékélni a vereségükkel és az orosz uralommal.

Németországon kívül aligha foghatja bárki is fel, hogy mennyire gyökeres a német külpolitikának az az irányváltása, amit nemrégiben Olaf Scholz kancellár jelentett be a parlamentben. Ez az ország évtizedeken át egy kizárólag polgári hatalom, a nemzetközi struktúrákba önként és dalolva betagozódó kereskedőállam volt és szemernyi kedvet sem mutatott a katonáskodásért, viszont annál nagyobb hévvel tetszelgett az önjelölt erkölcsi mintakép szerepében. Ilyen vezérelvek mellett évtizedeken át a német külpolitika hitvallása volt, hogy soha, de soha nem szabad fegyvert szállítani konfliktus zónákba – úgy hogy mindeközben Németország a világ negyedik legnagyobb fegyverexportőre az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország után. Most pedig még aktív válságövezetbe is szállít fegyvereket Németország, sőt még szégyenkezik is, hogy kezdetben nem ígért többet 5.000 védősisaknál. Ráadásul a szociáldemokraták szilárd meggyőződése volt egészen a közelmúltig, hogy a német hadsereg fenntartása túl sok pénzbe kerül a költségvetésnek. Mi több – vélték a politikusok – jobb lenne, ha nem is lenne felszerelve hathatós hadviselésre alkalmas eszközökkel, mint például harci drónokkal. Erre fel a német kancellár nem kevesebb, mint 100 milliárd eurós elkülönített költségvetési keretet ígért a seregnek, és még csak nem is volt vita arról, hogy honnan is jöjjön a pénz.

A zöldpárti külügyminiszter asszony éppen csak, hogy el tudta mondani, hogy teljességgel békés és értékeken alapuló külpolitikát kíván folytatni, erre most azt is felfedezte, hogy mekkora érték, ha egy ország képes és hajlandó azzal is megvédeni magát, hogy megöli az ellenséges katonákat.

A német pártok éveken át hirdették, hogy az orosz földgáz és üzemanyag behozatala még véletlenül sem finanszírozza Oroszország fegyverkezését és még csak a legnagyobb európai gazdasági hatalom orosz függőségét sem erősíti, hiszen ez a gazdasági kapcsolat kölcsönös előnyöket hordoz. Most viszont az energiaügyletek felfüggesztésével akarják büntetni Oroszországot és bemagyarázzák, hogy az emiatt óhatatlanul emelkedő energiaárak az Ukrajnával mutatott szolidaritás árát, egyfajta áldozatot jelentenek. Nemsokára közelít annak a mérlegelése is, hogy az „áthidaló energia” biztosítására meghosszabbítsák a – zöldek részéről évtizedeken át ördögtől valónak nyilvánított – atomerőművek üzemidejét. Angela Merkel kormányát közkeletűen azért is dicsérték, mert a korábbi kancellár asszony tárgyalásos úton minden válságot olyannyira részleteire szedett szét, hogy végül sikerült kihúzni a méregfogukat. Most viszont még a tapasztalt újságírók is rádöbbentek, hogy az Ukrajna elleni orosz támadás jócskán köszönhető a problémák Merkel-féle elnapolásának.

Mindezekről a német külpolitikát gyökerestől felforgató változásokról módszeres és széleskörű vita nem is zajlott le Németországban. Scholz kancellár parlamenti beszédét hallva egyesek a megdöbbenéstől még pislogni is elfelejtettek, mások pedig belefeledkeztek a vastapsba – részben azért, amiért fütyörészni szoktak a félénkek a sötét erdőben, mások pedig az „ugye megmondtam” tudat örömében. A legitimáció viszont, tehát a politika és a konkrétan gyakorolt politikai uralom jogszerűsége igenis csak a kommunikációból, tehát a széles körű részvétellel zajló, nyilvános vitából táplálkozik. Amint erre sor kerül, óhatatlan a szembesülés a korábbi politikai hitvallásokkal, akárcsak a kritikus elszámolás Angela Merkel hosszas kancellárságának gyümölcseivel.

A Kereszténydemokrata Unió ebben a kérdésben igenis kiléphet abból a szerepből mely szerint Angela Merkel „bólogató Jánosa” volt, sőt kiemelten ütős ellenzéki hozzáállást tanúsíthat, mert Merkel biztonsági és energiapolitikája pontosan azokat a zöldpárti és szociáldemokrata politikai elképzeléseket tükrözi, amelyektől a hárompárti kancellár olyannyira vehemensen elfordult. Minél több zöldpárti és szociáldemokrata politikus áll ki Angela Merkel korábbi politikai irányvonala mellett, annál több politikai hasznot hajtana a CDU-nak, hogy önbírálatot gyakorolva megszabaduljon az egykoron vak hűséggel támogatott kancellár örökségétől.

Ha viszont a kancellár letérése a Merkel-féle politikai útról – felvállalva a konfliktusokat a baloldali utódpárttal, a szociáldemokratákkal és a zöldekkel – meggyőzőnek bizonyulna, akkor még akár a konzervatív uniópártok választóinak soraiban is választható, sőt vállalható lenne.

És mi van a német liberálisokkal, az FDP-vel? Ez a párt még keresi a maga helyét. Az energiaárak emelkedése ugyanis hosszú távon feléli a jóléti hozamokat, az energiatermelési fordulathoz és a biztonságpolitikai változásokhoz szükséges beruházások versenyre kelnek a német szociális ellátó rendszerek – az új menekülthullám miatt még inkább megugró – költségeivel, emellett az euró-övezetben várt infláció a korábbi stabilitási ígéretek tükrében akár rosszindulatú félrevezetésnek is tűnhet. És mi van, ha a szélsőjobboldali AfD, az Alternatíva Németországért és a kommunista utódpárt, a Linke a szociáldemokraták és a zöldek balszárnyával közös nevezőre kerülve együttesen utasítaná el a kancellár már bejelentett irányváltását? Mindez rossz hatással lenne Németországra – rövid időn belül pedig a kancellárt adó pártra is. Az viszont végképp nem lehet megjósolni, hogy az ilyen és ehhez hasonló koalíciós és kormányzati válságok már a következő két évben vagy csak a következő választási ciklus végén árnyékolják majd be a hárompárti koalíció választói vonzerejét.