„Az elnyomásra, a fosztogatásra és az elhagyatottságra van egy válaszunk: az élet. Se az özönvizek, se a járványok, se az éhínségek, se a természeti csapások, de még a századok végtelen sora óta tartó örök háborúk sem tudták csökkenteni az életnek a halállal szemben keményen kivívott előnyét.” (Gabriel García Márquez)
„Az a hadvezér, aki megnyer egy csatát, rengeteget kalkulál fejben, mielőtt egyáltalán sor kerül a csatára. A vesztes kevesebbet kalkulál előre. Így aztán a sok számítgatás győzelemhez, a kevesebb pedig bukáshoz vezet: s biztos a vereség, ha egyáltalán nem kalkulálunk!” (Szun-Ce)
A többiről most nem ejtek szót – mindamellett, hogy meggyőződésem, hogy a posztmaterális értékek szintjén megjelenő válságok meghatározók a későbbiekben részletezett önfenntartásért folyó küzdelmekben – ugyanis azok a válságok, amelyekkel most szembe kell néznünk, a primer drive-okat, vagyis az ön- és fajfenntartással kapcsolatos hajtóerőket aktivizálják. Ha megnézzük a (15–29 éves) fiatalok problématérképét az elmúlt évtized távlatában, azt látjuk, hogy a fiatalok által érzékelt problémák súlya és sorrendje változott, hiszen a konkrét problémák jellemzőbben hátrébb sorolódnak az illékonyabb problémák javára. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a fiatalok inkább a szükséglethierarchia magasabb szintjei felé fordítják figyelmüket. 2020-ban a fiatalok által megnevezett legégetőbb problémák a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan jövő, az anyagi nehézségek és a céltalanság voltak.
A válságok generációja alatt azonban nem a szociológiai értelemben vett meghatározott kohorszt értem, hanem a jelenlévő magyar társadalmat. Ugyanis a válságok – legyen szó gazdasági, egészségügyi vagy háborús fenyegetésről – minden korosztályt érint, még ha szigorúan vett szociológiai értelemben vannak a válságoknak jobban kitett, sérülékeny csoportok is.
A háborús helyzet esetén a nemzet megmaradása a tét, és ezt nem csupán fizikai értelemben érthetjük. Ma még a legnagyobb félelmünk az, hogy belesodródva a háborúba, fizikai létünkben pusztulunk el, azonban a fenyegetettségnek vannak további távlatai is, mint például miképpen birkózunk meg a traumákkal, veszteségeinkkel, sikerül-e valaha továbblépni, s a belerokkanás helyett sikerül-e felállni, és akár megerősödve továbblépni? Ezt a képességet a pszichológiában rezilienciának hívják. A fogalom segítségével a fizikában a tárgyak anyagának rugalmasságát írják le, míg a pszichológiában a rugalmas lelki ellenállásképességet, vagyis azt a képességet jelenti, hogy az ember a nehéz élethelyzet, bizonyos szenvedések után vissza tud-e térni a jó állapotba. Életünk során számos nehéz helyzettel kell szembenéznünk, amelyek a megküzdési erőforrásainkat nagymértékben igénybe veszik. A reziliencia nem személyiségvonás, tehát nem egy velünk született tulajdonság, hanem tapasztalatok során tanulható, fejleszthető képesség.
A háború szélesőséges élethelyzeteket és erős stresszhatásokat hoz magával, és nem csupán az egyén, hanem a társadalom szintjén is érezteti hatását. Ebben az esetben kardinális, hogy maga a társadalom mennyire reziliens, vagyis mennyire rugalmas, hiszen ez a képesség meghatározó a társadalom pszichés terhekkel való megküzdésében. Kulcskérdés mind a háború árnyékában, mind a háborús konfliktusban és mind a háború utáni helyzetben, hogy kialakul-e a társadalom rezilienciája, vagyis a háborús fenyegetettség okozta sokkszerű, könyörtelen és embertelen külső hatások ellenére is képes-e sikeresen adaptálódni.
A társadalom a rugalmasság képességét egyrészt tapasztalati úton sajátíthatja el, másrészt a rezilienssé válás folyamatában az elitnek eliminálhatatlan szerepe van. Már közkeletű az a megállapítás, hogy békeidőkben és háborús helyzetben a politikai vezetők más és más kvalitásaira van szükség. Aki békeidőben jó vezető, heves viharok esetén lehet, hogy hajótörést szenved. Tehát egy extrémen nehezített helyzetben a politikai vezetők rezilienciája kulcsfontosságú. A politikai elit képességei közül ilyenkor a leginkább nélkülözhetetlen az, amelynek segítségével megteremti a társadalom biztonságérzetét és mozgósítani tudja a társadalom szellemi-lelki kapacitásait.
Paul Watzlawick és munkatársai korszakos művében – amelyet alapvetően minden viselkedésváltozó módszerrel foglalkozó alapműnek tekint – a változások két típusát különböztetik meg, amelyeket az autó sebességváltójának analógiájával igyekeznek érzékeltetni. Az elsőfokú változás során a rendszer nem, csak a rendszer elemeinek a viszonya változik a rendszerhez, míg a másodfokú változás típusa nem a problémák okaira, hanem a hibás problémamegoldásra összpontosít. Vagyis a problémamegoldás problémáiról van szó. A szerzők szerint a problémák három módon keletkezhetnek:
- nem kívánatos nehézségek támadnak, de ezeket nem ismerik fel, következésképp habár szükség lenne rá, mégis elmarad a kívánt beavatkozás;
- megváltoztathatatlan vagy nem létező nehézségeket igyekeznek megváltoztatni, vagyis cselekednek, amikor nem kellene cselekedni;
- a cselekvés nem a legmegfelelőbb szinten történik.
A sebességváltó kellő mértékben illusztrálja azt a típusú gondolkodási keretet, amelyben a változásokról gondolkodhatunk. A motor teljesítményét vagy a gázpedál segítségével vagy pedig sebességváltással lehet megváltoztatni. Az autónak minden sebességben meghatározott viselkedéstartománya van, és egy ilyen tartományon belül a gázpedál használata létrehozza a szükséges teljesítményváltozást. Azonban, ha a kívánt teljesítmény kívül esik ezen a tartományon, az autó vezetője sebességváltással éri el a szükséges változást. Ebből a nézőpontból a sebességváltás magasabb logikai lépés, mint a gázadás. A válságokat kísérő mélyreható változások – amelyek nem a rendszeren belül fordulnak elő, miközben a rendszer változatlan marad, hanem az átmeneteket jellemző metamorfózist is tartalmazzák – egy magasabb logikai szintet igényelnek.
A mély és sok szempontból kilátástalannak tűnő válságok során, amikor életünk nagyobb fordulatot vesz, azt tapasztalhatjuk, hogy ami az egyik nap még működött (gázadás), egyik pillanatról a másikra elavulttá válik, s a megküzdési vagy problémamegoldási módjaink olyan változtatására lesz szükség, amely sebességváltásra kényszerít. A változások lemondással és bizonytalansággal járnak, miközben a sebességváltás bizonyos esetekben a kézifék behúzását, és az újratervezést jelenti.
A háborús fenyegetettség idején sok esetben szükségszerű külpolitikai fordulatot érő kritikák két dologról árulkodnak: vagy nem ismerik fel a paradigmaváltó világpolitikai helyzetet, vagyis azt, hogy a történelem nem halott, hanem nagyon is eleven, és a háborús fenyegetettség közelsége sebességváltásra kényszerít (1. eset). Vagy pedig felismerik, de félreértelmezik a problémát, és a cselekvés nem a megfelelő szinten történik, vagyis sebességváltás helyett a gázpedálra lépnének (3. eset). Nehéz eldönteni, hogy melyik eset áll fenn, ami viszont még aggasztóbb, hogy a széthúzás, a társadalom megosztottságának növelése a kérdést illetően, valamint a félelmek generálása és fokozása a társadalom rezilienciájának, vagyis rugalmas lelki ellenállásképességének a tanulását rombolja.
A társadalom szempontjából a fenyegetettség közelsége és a sebességváltás okozta bizonytalanságok közepette a biztonságérzet visszaszerzése kiemelten fontos lenne ahhoz, hogy a traumatikus tapasztalatokat feldolgozza, és képes legyen a lelki, szellemi megújulás útján visszatérni a jó állapothoz. Pont elég küzdelmet jelent a digitális korban már ismerősként köszöntött valóságduplikálás romboló hatása, amelyet csak tovább fokoz, hogy a fegyverekkel vívott háborúk információs háborúk is egyben, ahol a valóságkonstruálás szintjén ugyancsak véres küzdelem folyik. A sikeres lélektani hadviselés egyik legfontosabb célja a pánikkeltés, a lakosság demoralizálása, amelynek eredményeképpen a társadalom felbomlik, a kölcsönös kötődések megszűnnek, vagyis a társadalom megküzdési esélyei radikálisan lecsökkenek.
