Az angolszász országokat összekötő kapcsolatrendszerek mélysége (elsősorban történelmi okok miatt) egyedülálló a nemzetközi rendszerben. Ezzel együtt ezer szállal kötődik egymáshoz az öreg kontinens és az angloszféra is. De vajon melyik szövetség az erősebb? Az angolszász országok közötti, identitáson és történelmen alapuló kohézió, vagy pedig az elsősorban stratégiai érdekek mentén szerveződő euroatlanti szövetség? Kivel kötne szívesebben katonai eszközberuházási szerződést az ausztrál kormány és miért? Az európai szövetségesekkel vagy az egykori fehér gyarmatok egyikével?
A racionális vitázás eszközeit felhasználva mindkét oldal mellett hatékonyan lehet érvelni. Ebben az írásban arra igyekszünk rámutatni, hogy bár hajlamosak vagyunk a “nyugati világot” egységesen kezelni, érdemes figyelembe venni, hogy a stratégiák szintjén igencsak más megvilágításban látják a világot Washingtonból, mint Brüsszelből vagy Strasbourgból. Tekintve, hogy a közvélemény a „nyugati szövetségeseket” egy egységes és összetartó blokként írja le, itt elsősorban olyan érveket igyekszünk felsorakoztatni melyek némiképp cáfolják ezt a képet. Állításunk szerint, az angolszász országok közötti kohézió erősebb, mint az euro-atlanti együttműködés.
Az első és legfontosabb érvünk a 2021. szeptember 15-én aláírt, Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália között létrejött haditengerészeti megállapodásból indul. Az AUKUS országok közötti megállapodás ugyanis rámutat arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy az USA és az EU között sok esetben csak a retorika szintjén érvényesül az érdekazonosság, vagy legalábbis komoly stratégiai különbségek mutatkoznak a felek között. Míg az Európai Unió átfogó, sokszereplős nemzetközi multilaterális megállapodásokban gondolkodik, addig az Egyesült Államok ezt csak az elmélet szintjén fogadja el.
A gyakorlatból az következik, hogy Washington sokkal nagyobb hajlandóságot mutat a kevesebb résztvevőt számláló, és ezáltal hatékonyabban működtethető, úgynevezett minilaterális együttműködések létrehozására. A csendes-óceáni kínai térnyeréssel szemben hatékonyabb eszköznek mutatkozott Washington számára a kisebb, de kiszámíthatóbb szövetségek létrehozása. Az EU távol-keleti és nemzetközi együttműködési stratégiája elsősorban az inkluzivitáson alapul már évtizedek óta, mely egy éles megközelítésbeli különbséget jelent az USA és az Unió között. Ez azt jelenti, hogy az átfogó gazdasági és partnerségi megállapodásokat nem egy-egy állammal igyekszik megkötni az Európai Unió, hanem országcsoportokkal. Erre szolgálhat példaként az ASEAN-nal, 2020-ban tető alá hozott stratégiai partnerségi megállapodás, mely tíz délkelet-ázsiai országgal erősítette meg a kapcsolatokat. Az Egyesült Államok ezzel szemben egy exkluzivitásra épülő, szűkebb körű megközelítést alkalmaz a csendes-óceáni térségben, mely megterheli az európai szövetségesekkel való közös stratégiai gondolkodást. Az EU tehát a csendes-óceáni térség biztonságpolitikáját tekintve is olyan megállapodásokat szeretne kötni, amelyek a lehető legtöbb szereplőt bevonva, széles együttműködési keretet hoznak létre. Az USA viszont a Kínával szembeni direkt katonai egyensúlyozás politikáját preferálja, melynek egyik eszköze a három ország közötti kooperáció.
A nemrégiben bejelentett AUKUS együttműködés elsődleges célja az ausztrál haditengerészet nukleáris meghajtású tengeralattjárókkal való felszerelése, mely a következő fontos érvünk. Az együttműködés 2040-ig legalább egy bevethető ausztrál atomtengeralattjáró csatasorba állítását irányozza elő. A következő 18 évben tehát az ausztrál kormánynak meg kell teremtenie az üzemeltetéshez szükséges infrastrukturális feltételeket, ideértve a nukleáris hajtóművek szereléséhez használt berendezéseket, a nyersanyag utánpótlási terveket, és nem utolsó sorban a megfelelően kiképzett legénységet. A végső cél, összesen nyolc bevethető nukleáris meghajtású tengeralattjáró hadrendbe állítása. Az AUKUS egyezménnyel létrejött trilaterális megállapodás tehát egy hosszútávú együttműködést követel meg, aminek évtizedes távlatban lesznek érzékelhető katonai eredményei. Politikai értelemben viszont már most is kézzelfogható hatásai vannak. A nukleáris meghajtású tengeralattjárók építésére vonatkozó technológiacsere ugyanis nem minden. A mesterséges intelligencia, kiber- és kvantumtechnológia területeire is kiterjednek az együttműködés keretei. Az ilyen és ehhez hasonló hightech információhoz való hozzáférés kulcsfontosságú. Az elérések kölcsönös biztosítása pedig rendkívüli jelentőséggel bír nemzetközi politikai szempontból is.
Egyfelől azért, mert az együttműködés mutatja, hogy a felek bíznak egymásban és feltétlen szövetségesként gondolnak a másikra. Másfelől azért, mert az előzetes egyeztetésekből többen kimaradtak. Az európai szövetségesek (köztük különösen Franciaország) rossz néven vették, hogy a megállapodás tartalmáról nem értesülhettek a nyilvánosságra hozatalt megelőzően. Ezt egyfajta bizalmi deficitként is értékelhetjük. Franciaország számára azért válhatott különösen kényelmetlen kérdéssé az AUKUS megállapodás bejelentése, mert öt évvel korábban, 2016-ban Ausztráliával már kötött ötven milliárd euró értékben egy szerződést konvencionális tengeralattjárók beszerzésére. Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter hátbatámadásként értékelte a korábbi egyezmény felmondását, melyet Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is hasonlóképpen elítélt. Az európai szövetségesekkel való egyeztetés hiányát azonban nem csak bizalmi deficitként lehet értékelni. A történeti tapasztalatok azt mutatják, hogy az angolszász országok (különösen az Egyesült Királyság és az USA) között egyszerűen tartósabb együttműködési keretek tudtak kialakulni. Az “Öt Szem” (Five Eyes) hírszerzési kooperáció, a brit-amerikai különleges kapcsolatiság (ún. special relationship) és az Egyesült Királyság “globális Britannia” (global Britain) koncepciója csak néhány példa arra, hogy milyen formában működnek együtt a legnagyobb angolnyelvű országok.
Az angloszféra magországai (USA, Nagy-Britannia, Új-Zéland, Ausztrália, Kanada) között létezik egy olyan történeti tapasztalatokon nyugvó kölcsönös bizalom, illetve kulturális identitásazonosság, ami korszakokon átívelően tartósnak bizonyult. Az európai szövetségesekkel való egyeztetés hiánya tehát nem feltétlenül jelent bizalmi deficitet, inkább csak az angolszász országok azon hajlamát jelzi, hogy először egymással konzultálnak. Fontos kiemelni, hogy ez a magatartás nagyban függ az adott körülményektől. Attól még, hogy gazdaságilag, kulturálisan és bizonyos fokig identitás szempontjából is kapcsolatban állnak egymással ezek az államok, nem lesz automatikus és feltétlen a politikai együttműködés. Lokális kérdésekben, mint ami a Falkland-szigetek hovatartozását vagy Kuba kereskedelmi embargóját illeti, nem feltétlenül fognak egy álláspontra helyezkedni. Politikai összhang jellemzően a globális, valamennyi angolszász ország biztonságát vagy gazdasági érdekeit érintő kérdésekben jön létre. A hírszerzés mindenképp ilyen globális érdeknek minősül, mely mellett a Kínával szembeni hatalmi egyensúly létrehozása is fontos szerepet kap.
Az AUKUS-egyezmény geopolitikai célja ugyanis Kína növekvő katonai potenciáljának térségbeli ellensúlyozása. Kérdéses azonban, hogy milyen mértékben lesz képes a három ország közötti egyezmény visszatartó erővel szolgálni a kínai terjeszkedési igényekkel szemben. Egyfelől sokan kontraproduktívnak látják az Ausztráliával kötött egyezmény lehetséges hatását. A csendes-óceáni térség ezzel a nukleáris technológiák terjedésének színhelyévé válhat, mely kártékony lehet számos biztonságpolitikai szempontot tekintve. Kína azzal érvel, hogy az együttműködéssel az USA és az Egyesült Királyság durván megsérti az 1968-as nonproliferációs megállapodást. Másfelől viszont a három ország közötti együttműködés világosan jelzi Kínának, hogy ellenlépésekre kell számítania, ha tovább akar terjeszkedni. A QUAD (Quadrilateral Security Dialogue, India, Japán, Ausztrália és az USA részvételével) egy olyan biztonságpolitikai szervezet, mely nemrég került reaktiválásra, szintén a térség stabilitásának megőrzését célozva. Az AUKUS egyezmény mindenesetre önmagában is mutatja, hogy mennyit változott a világ pusztán öt év alatt. Míg 2016-ban reális volt a franciákkal kötött konvencionális tengeralattjárókra vonatkozó egyezmény, mára idejétmúlttá vált. Öt évvel ezelőtt sem az USA, sem pedig az Egyesült Királyság nem hajlott volna arra, hogy nukleáris technológiát osszon meg akár a legközelebbi szövetségeseivel. Canberra pedig nem is látta volna nemzetbiztonsági szempontból indokoltnak, hogy ilyen kéréssel forduljon London vagy Washington felé.
És miért állíthatjuk azt, hogy az angolszász országok közötti együttműködés végső soron erősebb, mint az európai szövetségesekkel való kooperáció? Mert a megváltozó világrendben errefelé mutat az Egyesült Államok és az Európai Unióból kilépő Nagy-Britannia érdeke. Bár még nem lehet tudni egyértelműen, hogy „kié” lesz a XXI. század, az jelen állás szerint meglehetősen valószínűtlen, hogy a britek és amerikaiak újra döntő pozícióba kerülnek. Miután két évszázadon keresztül meghatározták a világpolitika alakulását, a britek és amerikaiak most defenzívába kényszerültek.
