Kína és Oroszország befolyási övezetek építésére törekszenek. Tajvanra és Ukrajnára pedig a két nagyhatalom hajlamos úgy tekinteni, mint egyfajta „hátsókertre”, és ennek megfelelően is kezelik őket. Az ukrajnai konfliktus kitörése óta, számos olyan cikk látott napvilágot, amely Tajvant jelöli meg következő lehetséges krízispontnak. Többek szerint az orosz-ukrán háború precedenst teremthet Kína számára, hogy hasonló katonai akciókba kezdjen a tajpeji kormányzattal szemben.

Ebben az írásban amellett igyekszünk majd érveket felsorakoztatni, hogy Kínának miért nem áll érdekében követni az orosz példát. Állításunk szerint valószínűtlen, hogy Kína „különleges katonai akció” formájában csapatokat küldjön Tajpej elfoglalására.

Az első érvünk szerint, a két eset összehasonlításánál fontos szem előtt tartani, hogy Oroszország és Kína alapvető érdekei eltérnek egymástól. Oroszország a Szovjetunió összeomlása után elvesztette befolyásának jelentős részét. Vlagyimir Putyin deklarált célja pedig ennek a befolyásnak a visszaszerzése, akár katonai erővel is. Ez pedig több esetben eddig is eltért a kínai érdekektől. A nemzetközi jog és az általánosan elfogadott normák megsértése nélkül, Moszkva nem lenne képes véghezvinni hatalmi törekvéseit. Oroszország olyan revizionista külpolitikát folytat, amelynek elsődleges célja, hogy megváltoztassa a fennálló biztonságpolitikai kereteket, elsősorban a határok orosz igény szerinti módosításával. Ennek elérése érdekében pedig katonai erő alkalmazásától sem riad vissza. Elég csak a 2008-as Grúziai vagy a 2014-es Krími beavatkozásokra gondolni.

Ezzel szemben, Kína a nemzetközi rendszer stabilitásában érdekelt. A kínai gazdaság motorját a nyugati országokkal való szoros gazdasági együttműködés adja.

Bár az Út és Övezet Kezdeményezés Kína egyik legambiciózusabb projektje, mely egyértelműen Peking gazdasági befolyását hivatott megalapozni, ez közel sem vehető egy lapra az Oroszország által alkalmazott eszközökkel. Peking terjeszkedési szándékát elsősorban gazdasági eszközökön keresztül érvényesíti. Kína érdekeit jelenleg a csendes építkezés és befolyásszerzés szolgálja, melynek előfeltétele a szomszédokkal való békés viszony és a stabil nemzetközi rendszer. Bár Xi Jin Ping 2012-es hatalomra kerülése óta Kína sokkal erélyesebben, magát immár nagyhatalomnak tekintve lép fel a nemzetközi politikában, a fegyveres konfliktusoktól igyekszik távol maradni. Ehelyett a rendelkezésére álló katonai kapacitásait igyekszik taktikusan használni. Hatalmának demonstrálásával (power projection) Kína rendszerint képes nyomás alá helyezni a környező államokat. Tekintve, hogy Oroszország és Kína egymással nehezen összeegyeztethető stratégiát követ, nem valószínű, hogy Peking ugyanúgy járna el Tajpejjel, mint Moszkva Kijevvel szemben. Annak ellenére, hogy Xi Jin Ping hatalomra kerülésekor kijelentette, hogy még az ő hivatali ideje alatt visszatér Tajvan Kínához, meglehetősen valószínűtlen, hogy ez fegyveres úton valósuljon meg.

Ennek oka Tajvan nemzetközi státuszában kell keresnünk.

A második érvünk szerint, amikor a két ország közötti párhuzamokat vizsgáljuk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a Tajvan esete speciális. Ukrajna egy önálló, nemzetközileg elismert, senki által nem vitatott legitimitású állam. Tajvan nemzetközi jogállása ezzel szemben jóval problémásabb. Már maga a szigetország sem a nemzetközösség független tagjaként határozza meg a státuszát alkotmányos szinten, hanem „Kínaként”. A helyzet az Észak- és Dél-Korea közötti esethez hasonlatos, ahol mindkét fél saját magát tekinti Korea hivatalos képviselőjének. Mivel mindkét állam ragaszkodik a Koreai-félsziget egységes irányításának jogához, ezért kölcsönösen illegitimnek tekintik a másikat. Tajvan neve hivatalosan Kínai Köztársaság, mely nemzetközi jogi szempontból éles választóvonalat jelent Ukrajna és Tajvan esete között. Ukrajna ugyanis nem határozza meg magát „Oroszországként”, míg Tajvan Kína kapcsán megteszi ezt. A Kínai Köztársaság fővárosának státusza nincs rögzítve az alkotmányban. A mindenkori kormányzat de facto székhelye ugyan Tajpej, de a „fővárost” mint jogi kategóriát, nem használják. Ennek elsődleges oka, hogy a hivatalos, (egykori köztársasági) de jure főváros Nancsing lenne, mely a szárazföldi Kína területén található. A Kínai Köztársaság (Republic of China) és a Kínai Népköztársaság (People’s Republic of China) egymáshoz való viszonyát az teszi igazán szövevényessé, hogy Korea helyzetéhez hasonlóan jogilag mindketten igényt formálnak Kínára. Miután 1949-ben a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang vereséget szenvedett a kínai kommunistáktól, a köztársaságiak menekülni kényszerültek. A több évtizedes kínai polgárháború azzal ért véget (pontosabban inkább halt el), hogy a Kuomintang vezérkara Mao csapatai elől menekülve visszavonult Formosa szigetére.

Japán 1945-ös vereségét követően ugyanis a mai Tajvan szigetét visszaadták korábbi tulajdonosának, Kínának. Csang Kaj-sek az akkor még irányítása alatt álló területeket kiürítve, evakuálta a köztársasági Kína kormányzatát, annak minden mozdítható vagyonával együtt és berendezkedett a sziget északi részén. A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltását követően Pekingnek szembesülnie kellett azzal a kedvezőtlen körülménnyel, hogy gyakorlatilag csak a kommunista blokk államai ismerik el törvényes kormányzatnak. A következő évtizedek azzal teltek Tajpej számára, hogy megőrizze nemzetközi elismertségét Kína legitim kormányzataként. Az erre való törekvés 1971-ben végleg elbukott, amikor az ENSZ 2758-as Közgyűlési határozata kimondta, hogy Kína egyetlen legitim képviselője a Kínai Népköztársaság. A Kínai Köztársaság ENSZ tagsága elveszett és nemzetközi elismertségét támogatók tábora is olvadásnak indult. Tajpej ezt követően is folytatta a nemzetközi elismerésért folyó küzdelmét, azonban nem mint “Tajvan” kívánta magát legitimálni a közvélemény szemében, hanem továbbra is “Kínaként” kérte az újbóli felvételét az ENSZ-be. 1971-től kezdve Tajpej minden évben benyújtotta az erre vonatkozó felvételi kérelmét, sikertelenül. Az elutasítás okai között természetesen az öndefinícióval kapcsolatos problémákat is megemlíthetjük. Tajvan tehát jelenleg is Kína törvényes kormányzatának tekinti magát. Természetesen a pípírforma nem mindenben írja le a valóságot. Tejpej már régóta az önálló politizálás útjára lépett.

Az azonban, hogy ez az önálló politizálás hova fog vezetni, még bizonytalan. Komoly viták folynak a tajvani közéletben arról, hogy mi legyen a követendő stratégia.

A két nagy (közel sem egységes) politikai tábor közül a kékek (tehát a Kuomintang és egyéb jobboldali pártok) úgy vélekednek, hogy ragaszkodni kell az egységes Kína elvéhez. Ez a megközelítés a Kínával való politikai együttműködés szorosabbá tételét irányozza elő és nem zárja ki a jövőbeli egyesülés lehetőségét sem. Ezzel szemben a zöldek (demokraták és liberálisok) kritikusabban kezelik a Kínával fenntartott kapcsolatokat. Meglátásuk szerint a kínai gazdaság szervesen kötődik a tajvanihoz, viszont a politikai rendszerek között áthidalhatatlan különbségek vannak. Így szerintük az egyesülés helyett Tajpejnek az önállóság megőrzésére kellene fókuszálni. Előbb vagy utóbb ez pedig megkívánja a függetlenség formai kereteinek a megteremtését is. Természetesen ezutóbbi lehetőség élesen eltér a pekingi vezetés elképzeléseitől. Kína világos érdeke, hogy Tajvan minél hamarabb visszatérjen a szárazföldi igazgatáshoz, lehetőség szerint minél nagyobb csendben. Egy politikai megoldás sokkal kisebb kockázattal járna Peking számára, mint egy nyílt fegyveres konfliktus kirobbantása.

Látszik tehát, hogy Kína Tajvanhoz való viszonya merőben más, mint Oroszország és Ukrajna kapcsolata. A Kína által meghirdetett „Egy Kína Politika” (One China Policy), mely szerint Tajvan Kína részét képezi és csak egyetlen törvényes kormányzata lehet az országnak, mára nemzetközileg elfogadott normává vált. Kína szerint csak idő és alkalom kérdése, hogy Tajvan visszatérjen a szárazföldi közigazgatáshoz. Ennek fényében meglehetősen valószínűtlen, hogy a „lassú víz partot mos” elvet felrúgva, Peking katonai akcióra szánná el magát. A kínai állam egy Tajvan elleni invázióval szinte csak veszíteni tudna. Egyfelől elveszítené nemzetközi tekintélyét, mely által alakítani képes a nemzetközi rendszert. Másfelől az egypártrendszer társadalmi legitimációja is veszélybe kerülne.

Pekingben is látják az ukrajnai konfliktus következményeit. Van, hogy az előre kidolgozott forgatókönyvek egyszerűen nem jönnek be. Ennek fényében nem valószínű, hogy Peking megkockáztatná az esetlegesen elhúzódó konfliktusba bocsátkozást. Ez ugyanis olyan gazdasági károkhoz vezetne, melyek adott esetben deligitimálhatják a Kínai Kommunista Párt egyedüli vezetőszerepét. Ha Kína agresszorként lépne fel Tajvannal szemben és nem lenne képes rövid időn (jelen esetben napokon) belül eredményt felmutatni, akkor az destabilizálhatná az egész országot. Kínának egyszerűen nem áll érdekében ajtóstól rontani egy olyan háznak, amit elvileg ő tulajdonol.