A tároló jobb felső sarkára tette a bankkártyáját, és nagylelkűen felajánlotta, hogy válasszak magamnak egy könyvet. Gyorsan átfutottam a kínálatot, majd a híres magyar színész, Sinkovits Imre rövid írásainak gyűjteményére esett a választásom.
Miközben elsétáltunk, a barátom elmagyarázta nekem, hogy egy ismert színész, író és drámaíró, Vecsei H. Miklós ötlete volt az olcsó könyvek - a Poketek - árusítása azzal a céllal, hogy az embereket arra ösztönözzék, hogy mobiltelefonjuk bámulása helyett a metrón, villamoson és buszon inkább szépirodalmi műveket olvassanak. Vecsei úgy gondolta, hogy a könyv zsebmérete ugyanolyan vonzó és ugyanolyan könnyen kezelhető lehet, mint egy IPhone készülék.
Miután megismerkedtem ezzel az egyedülálló kezdeményezéssel, nagyobb figyelmet szenteltem a mobileszközök széles körű használatának. Észrevettem, hogy egyes diákok a fejüket egy készülék fölé hajtva sétálnak, lépnek be egy épületbe, ebédelnek, beszélgetnek a barátaikkal, illetve utaznak a villamoson. Okosak, tehetségesek és tanulni vágyó diákokról van szó. Lelkesen vesznek részt a felkészült és inspiráló tanárok előadásain és workshop-jain. De alig tíz perccel az előadás kezdete után, tekintetük a kezükben tartott telefonra téved. Pörgetni kezdik a képernyőn megjelenő képeket és szövegeket. Úgy tűnik, képtelenek az egész előadást kitartó figyelemmel követni. Idősebb társaik között is vannak, akik hajlamosak ugyanerre. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer már előfordult az is, hogy egy előadó, aki másokkal együtt ült fenn a pódiumon, titokban a mobiltelefonjára pillantott, miközben egyik kollégája épp a közönséghez beszélt.
A mobilkészülék képernyőjén megjelenő közösségi médiainterakciók egy olyan zárt világot mutatnak be, amely nem igényel a néző részéről sem különösebben összetett gondolkodást, sem a szövegek vagy a képek egymásutánjának kritikus kiválasztását és figyelmes értékelését. Valójában nem igényel mást, mint egyszerű érzékelést. Ez végtelen szórakozási lehetőséget kínál. A probléma lényege persze nem pusztán az, hogy az ember figyelme időlegesen elterelődik az körülötte lévő világ konkrét eseményeitől. A legmeghatározóbb a szűretlen információk sokaságának folyamatos hozzáférhetősége által táplált létmód: ez abból áll, hogy az ember szüntelenül vágyik a figyelemelterelésre, és nem képes a kitartó figyelemre.
A kétkezi munkások és a művészek körében széles körben ismert tény, hogy a jól begyakorlott mozdulatok végrehajtása az adott cél elérésétől függetlenül örömet okoz; a pszichológusok ezt funkcionális örömnek nevezik. Azt is megfigyelték, hogy az emberek a számítógép használatának elsajátítását követően ugyanezt a fajta, testi élményekben is rejlő örömöt keresik. Mostanában pedig hasonlóan reagálnak a hordozható eszközökre; szórakozottan játszadoznak velük jól működő ujjaik okozta öröm hatása alatt. A tapintás öncélúvá válik, kielégítve a begyakorlott mozdulatok végrehajtásából eredő funkcionális öröm iránti vágyat.
A szövegek és képek olyan nagy sebességgel követik egymást, hogy a felhasználóknak nincs se idejük, se kapacitásuk arra, hogy alaposan szemügyre vegyék azokat, elgondolkodjanak jelentésükön és hasznosságukon, vagy döntsenek értékükről és fontosságukról.
Az információk és az egymásnak ellentmondó vélemények folyamatos áradatának vannak kitéve. Ennek az érzékszervi és intellektuális túlterheltségnek, illetve annak, hogy a felhasználó képtelen a kapott információkat koherens egységbe foglalni az egyik legfőbb következménye az akut fáradtság. Arnold Gehlen német gondolkodó figyelte meg, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az embereket túlterhelik a legkülönfélébb vélemények, és semmi sem hoz némi enyhülést a megemésztetlen közlések áradatában. Nem tudnak védekezni az ellen, amit ő „túl nagy elkülönítési terhelésnek" (too much discriminative stress) nevezett. Azokra a kimerült turistákra hasonlítanak, akik egy hosszú autóút során fokozatosan elveszítik a látás képességét, mert túl sok a látnivaló.
Ez a káros hatás elkerülhető ha Poket könyveket olvasunk. Miért is kellene arra biztatnunk barátainkat és diákjainkat, hogy olvassanak Poket-et ahelyett, hogy a mobilkészüléküket nézegetik? Ők talán határozottan elleneznék a javaslatot, azzal érvelve, hogy a telefon azonnal összeköti őket szeretteikkel, és üdvös segítségnek bizonyul sürgős helyzetben.
Egy nyomtatott irodalmi mű olvasása összetett tevékenység, amely számos emberi képességet igénybe vesz, nevezetesen a képzelőerőnket, a különböző nézőpontok szintetizálásának és egy koherens művészi konfiguráció kialakításának képességét. Ebben a rövid cikkben a figyelem alapképességét emelném ki, amely nélkül nem lehetséges a szöveg megértése. Ahhoz, hogy követni tudjuk az elbeszélést, a főszereplők sorsát, kalandjaikat, képet tudjunk alkotni társadalmi helyzetükről, cselekedeteikről és gondolkodásukról, minden szó, minden mondat befogadásához bizonyos fokú koncentrációra van szükség. Huzamosabb ideig kell kitartanunk a szöveg mellett.
Akkor figyelünk igazán, amikor minden más kopogató inger előtt bezárjuk az ajtót, és az írott szöveg teljesen lefoglalja elménket. Amikor a történet kibontakozására figyelünk, akkor az adott pillanatban az jobban lefoglal miket, mint környezetünk egyéb elemei. Betekintést akarunk nyerni az emberek elméjébe és szívébe. Fel akarjuk fogni egy valós vagy elképzelt élet számos részletét. Egy regényt figyelmes olvasása hasonló ahhoz, mint amikor szimfóniát hallgatunk. Ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy zeneművet, egy időben előrehaladó dolgot, megpróbáljuk kizárólag a fülünkbe jutó hangi benyomásokat érzékelni, és azokat összekapcsolni a már elhangzott és az éppen soron következő hangokkal. Természetesen egy kompozícióra kitartóan és folyamatosan figyelni korántsem könnyű feladat. Számos kisebb-nagyobb zavaró tényező váratlanul elvonhatja figyelmünket a figyelmes hallgatásról. A zenei dallam hallgatásának példája arra emlékeztet bennünket, hogy egy szöveg olvasása közben is óhatatlanul nyitottak maradunk a zavaró benyomásokra. Felötlő gondolatok futhatnak át az agyunkon. Ezek azonban nem vonják el teljesen a figyelmünket az elbeszélés menetéről.
Az igazi figyelem nem a történetre való merev koncentrálás. A figyelem nem követel kemény erőfeszítést, és nem fárasztó. Amikor figyelünk, csupán arra van szükségünk, hogy átadjuk magunkat mindannak, amit az író közöl velünk. Ahogy Simone Weil francia filozófus írta: "a figyelem nem más, mint hogy gondolatainkat felfüggesztjük, elménket szabadon hagyjuk, és készen állunk arra, hogy befogadjuk figyelmünk tárgyát".
Élvezettel ízlelgetjük a szavakat és a mondatok egymásutánját. Az ízlelés nem pusztán a nyelv és a szájpadlás érzékszervi találkozása egy pohár borral vagy egy finoman elkészített étellel. Miközben megízleljük a táj varázsát, a környező világhoz való viszonyulásunk is másképp alakul. Engedjük, hogy a minket megérintő benyomások mindenféle kapkodás és sietség nélkül magukkal ragadjanak bennünket. Időt szánunk arra, hogy élvezzük a levegő melegét, a színek játékát, a virágok illatát vagy a sziklák formáit. Ugyanígy élvezhetünk egy regényt is; mindenféle kiszámított korlátozás és erőlködés nélkül adjuk át neki magunkat.
Ha következő utazásunkra magunkkal viszünk egy nagyszerű regényt, az olyan fajta izgalmakat nyújthat, amire egyetlen mobileszköz sem képes. Ha sikerül valódi figyelemmel olvasnunk egy klasszikus író tömör és érzékletes prózáját, akkor mintha saját életünket élnénk át, és újra megtapasztalnánk annak mozgalmas és sorsfordító pillanatait. Olyanok lehetünk, mint a gyerekek, akik a felnőtteknél mélyebben azonosulnak a szereplőkkel. Rájövünk, hogy a regény egyik legfőbb funkciója, hogy képzeletbeli képet és elmélkedést nyújtson világunk minden finomságáról és csodájáról. Sőt, az elbeszélt eseményekben való szenvedélyes és teljes elmélyülés feltárja életünk jelentését a maga teljességében, illetve a sorsunkat meghatározó minden döntő cselekedetünk értelmét.
