Bár könnyű lenne megfeledkezni róla, vagy nem is tudni arról, hogy ez az expo egyáltalán megtörtént, különösen a jelenlegi globális világjárvány, háború és gazdasági válság összefüggésében, pedig ez egy meglehetősen fontos esemény a világ nemzetei számára. Ezeknek a 19. századra visszamenő világtalálkozóknak az a célja, hogy bemutassák az egyes országok által elért eredményeket a tudománytól kezdve a technológián át a kultúráig számos területen.
A 2020-as pavilonokra pillantva azonban nem a különböző kultúrákat, embereket és nemzeteket bemutató épületek sokszínű kavalkádját látjuk, hanem monolitikusan absztrakt épületek sorát, amelyek túlnyomó többségükben csak néhány, vagy semmilyen részletükben nem emlékeztetnek az adott országra.
Az Egyesült Államok pavilonja például egy megszépített trapéz, amelyből hiányzik minden jellegzetes vonás. Ha valaki elég közel megy az épülethez, felfedezheti, hogy a falba csillagok vannak beágyazva, de ezt távolról lehetetlen észrevenni, és egyébként több tucat ország nemzeti szimbóluma a csillag.
Az Egyesült Királyság pavilonja még ennél is nagyobb csalódás. Ez az "interaktív" kiállítási épület úgy áll ki a földből, mint egy teherautóra rakott csövek kötege. Az épület homlokzatán a belépő látogatóktól érkező inputokat jelenítették meg. Ezáltal sokkal jobban reprezentálja az expo látogatóit, mint az Egyesült Királyságot.
A listát még hosszan lehetne folytatni, és nagyon kevés kivételtől eltekintve lehetetlen lenne megállapítani, hogy az egyes pavilonok melyik nemzethez tartoznak. Magyarország pavilonja némileg kivétel képez. Inkább organikus, mint absztrakt, de legalább megjeleníti az expó egyik fő témáját, „Magyarország vízkincsei” elnevezéssel.
A helyzet, vagyis amikor a nemzeti pavilonok látszólag elutasítják azt az identitást, amelyet képviselniük kellene, nem volt mindig így. Ha valaki megnézi a 19. századból és a 20. század elejéről származó pavilonokat, azok szöges ellentétei a mai pavilonokkal. Az azonosíthatatlan pavilonok helyett ezek a kiállítási helyek úgy épültek, hogy az adott nemzet építészeti megtestesítői legyenek.
Az 1900-as párizsi világkiállítás, amelyet akkoriban Exposition Universelle néven ismertek, nagyszerű példája a nemzeti pavilonok eredeti formájának.
Az Egyesült Államok pavilonja például jobban nem is különbözhetne a 2020-as pavilontól. Az Egyesült Államok Capitoliuma kupolájának mintájára készült díszes építmény az amerikai neoklasszikus és Beaux-Arts építészet egyedi stílusát testesítette meg. S hogy még jobban képviselje az amerikai szellemet, a kupola egyik bejáratánál George Washington szobrát helyezték el.
Hasonló módon Oroszország kiállítási dizájnja a Kreml, Olaszországé a velencei Szent Márk-bazilika, Németországé pedig a hagyományos német városháza stílusát követte.
Magyarország pavilonja is úgy épült, hogy Magyarországot mutassa be, és többek között a Vajdahunyad-vár ihlette. A nemrég újjáépített Szent István terem másolatát is kiállították ott, és el is nyerte a világkiállítás nagydíját.
Az a tény, hogy a legtöbben még mindig felismerik az országuk 1900-as pavilonját, azt mutatja, hogy az ezekhez az országokhoz társított építészet nem változott. Valójában a pavilonok nagy többsége szándékosan historizáló stílusban épült, és ez tette őket időtállóvá, egy adott közösség bármely generációja számára felismerhetővé.
Az elmúlt évszázadban megváltozott a kiállítási épületeket kitaláló és megtervező emberek gondolkodásmódja. Az embereket, nemzeteket és identitásokat egyértelműen reprezentáló épületek építésétől társadalmunk visszafejlődött az elvont és felismerhetetlen eszméket reprezentáló épületek irányába.
Bár ez az elmozdulás a második világháború után épült épületek többségénél már megfigyelhető, a mostani világkiállítás pavilonjait látva ez a változás különösen szembetűnő.
Azért olyan kirívó ez, mert rávilágít arra, hogy mennyire képtelenekké váltunk jellegzetes épületek megalkotására. Még akkor is, ha egy épület célja éppen az lenne, hogy egy bizonyos identitást vagy kultúrát képviseljen, építészközösségünk annyira belemerevedtek a hagyományos design és karakter elutasításába, hogy képtelenek ilyet építeni.
Vannak olyan országok - mint például Németország, ahol a jelenleg uralkodó ideológia elveti a német kultúra fogalmát és a multikulturalizmust hangsúlyozza,- akiknek megfelelnek ezek az azonosíthatatlan és absztrakt tervek. Pontosan megmutatják, hogy nemzetük már nem egy különálló népet vagy kultúrát képvisel, hanem inkább meghatározhatatlan egyének modern összessége.
A saját kulturális hagyományaikat védeni és gazdagítani kívánó országok számára azonban megbocsáthatatlan, hogy hagyják, hogy pavilonjaik tervezése során figyelmen kívül hagyják ezeket a kincseket. A világkiállítás egy olyan hely, ahol egy ország, függetlenül attól, hogy mekkora, milyen gazdag vagy befolyásos, megmutathatja a világnak, hogy milyen gazdag hagyományokkal rendelkezik.
Újra kell gondolnunk az építészet általános irányát is, és azt, hogy megfelel-e nekünk az a monoton irányvonallal, amelyet jelenleg képvisel. Amikor olyan épületet emelünk, amely tudatosan mellőzik kollektív esztétikai örökségünket, akkor tiszteletlenek vagyunk hazánkkal szemben, és magunknak ártunk vele.
