A dél-amerikai ország legszorosabb és legkiszámíthatatlanabb elnökválasztásán van túl. A hétvégi, június 19-i kolumbiai elnökválasztás második fordulója nagy feszültség, gazdasági kihívások, polarizáció és a kormányzattal szembeni bizalmatlanság közepette zajlott. Halálos fenyegetésekkel, botrányokkal teli kampány zárult két olyan jelölt megmérettetésével, akik a politikai paletta két oldaláról kerültek versenybe, jóllehet mindketten a politikai status quo alternatívájaként tüntették fel magukat. Konszenzus rajzolódott ki a változás szükségességéről; a kérdése az volt, hogy a változás vajon jobbról vagy balról érkezik. Az eredmény mindenképpen mérföldkő elé állította az andoki országot, a választásokat ugyanis Gustavo Petro, baloldali ex-gerillából avanzsálódott politikus nyerte, aki történelmet írt azzal, hogy ő lett Kolumbia első baloldali elnöke. Petro az ország első afro-kolumbiai elnökhelyettesével közösen győzte meg a kolumbiaiak többségét.
Az új elnök, – aki augusztus 7-én teszi le hivatali esküjét, – egy mélyen megosztott nemzetet örököl, amely lankadatlan küzd a szegénységgel, egyenlőtlenséggel, inflációval, valamint a baloldali gerillák, kartellek és az állam közötti véres háború örökségével, és a COVID-19 világjárvány pusztításának árnyékában kétségbeesetten követeli a változásokat és reformokat. Sokak jobb élet és békébe vetett reménye meghiúsulni látszott a regnáló elnök, Iván Duque adminisztrációja alatt, de az kérdéses, hogy vajon a baloldali fordulat valóban az ország javára tud-e válni. Tekintettel arra, hogy a márciusi törvényhozási választások legnagyobb nyertese a baloldali Történelmi Paktum (Pacto Histórico) koalíció volt, arra kell számítani, hogy a szociáldemokrata elnöknek erős koalíciós háttere lesz a Kongresszusban.
„Ez egy korszak vége” – fogalmazott Petro. aki Kolumbia mindenkori konzervatív politikai berendezkedését váltja. Az idei elnökválasztás több szempontból is különbözött a korábbiaktól. Négy mérföldkő jelzi a 2022-es választások sajátosságait, valamint, bár megannyi körülmény hozzájárult a kolumbiaiak vasárnapi döntéséhez, négy tényező segíthet megérteni Petro győzelmét.
Az elnökválasztások margójára, avagy ki is az új elnök, Petro Gustavo?
A kolumbiai elnök hivatali idejét az alkotmány egyetlen ciklusra korlátozza, ezért a regnáló elnök, Iván Duque nem volt újraválasztható. Utóbbira a törvény hiányában sem lett volna sok esély, mert a nép gyökeres politikai változást szeretett volna. A május 29-én tartott első forduló alkalmával vált ez igazán világossá, amikor az ország domináns konzervatív politikai osztályának kilátásai szertefoszlottak, ugyanis kiestek a centralista, konzervatív jelöltek, mint Federico "Fico" Gutiérrez, a kormánypárt támogatottja. Bár májusban Petro magabiztosan hozta az első helyet, mivel egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok legalább 50%-át, a legerősebb két jelölt három héttel később újra megmérettette magát.
Váratlan volt Frederico Hernández, a „kolumbiai Trumpként” ismert, 77 éves üzletember utolsó pillanatos felemelkedése. A milliomos építőiparmágnás – aki építőmérnöki diplomájáért „el ingeniero” (a mérnök) néven ismert – nem tipikus elnökjelölt Kolumbiában. A politikai outsider üzleti tehetségét kínálta fel a kolumbiai gazdaság javítására, populista retorikát használva. Hernandez, – Bucaramanga egykori polgármesterének – tervei igencsak homályosak maradtak, egyetlen ígérete azonban tiszta volt: legyőzni az országot jellemző korrupciót. A politikai elitet „rablóknak, tolvajoknak, gazembereknek és bűnözőknek” titulálta, sőt egyszer indulatos vita közepette kamerák előtt felpofozott egy önkormányzati képviselőt, amiért állítólag kenőpénzt fogadott el. Bár a Petro elleni forduló előtt, – rettegve egy esetleges baloldali fordulattól, – a kormánypárt is támogatásukról biztosította, nem tudta kihívóját megelőzni.
Petro azonban csak nagyon szűk különbséggel (3,1 százalékponttal) verte meg a jobboldali aspiránst. Habár a többséget sikerült megmozgatnia, drasztikus társadalmi-gazdasági reformjai félelmet keltenek az ország egyes szektoraiban. A közgazdász elnökjelölt, – Bogota volt polgármestere, – a társadalmi egyenlőtlenség felszámolásáért küzd, ezzel együtt pedig az ország gazdasági modelljének átalakítását javasolja. Leállítana minden új olaj- és gázfejlesztést, így végső soron a karbonsemlegesség elérését tűzte ki célul. Az elnökjelölt kijelentései miatt az amerikai befektetők aggódnak, illetve rögtön jelentősen gyengült a peso is, hiszen az olaj az ország gazdaságának kulcsfontosságú bevételi forrása. Az intézkedést Juan Carlos Echeverry volt pénzügyminiszter egyenesen „gazdasági öngyilkosságnak” nevezte. Az ex-gerilla politikus győzelme esetén azt ígérte, hogy redukálni fogja a bogotai-washingtoni szoros kapcsolatokat: a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás újratárgyalása mellett a kábítószerkereskedelem közös szabályozásán is változtatna. Kolumbia az Egyesült Államok első számú szövetségese a térségben, mint stratégiai, biztonsági, kábítószer-ellenes, politikai és kereskedelmi partner, Petro megválasztása azonban aggodalomra adhat okot, bizonytalan ugyanis, hogy az együttműködés – amely mindkét országban többszöri adminisztrációváltáson át tartott – fennmarad-e, vagy hanyatlásnak indul.
Négy mérföldkő, amely Gustavo Petro és Francia Márquez megválasztását jelzi Kolumbiában
- Kolumbia első baloldali elnöke
Kolumbia 200 éves történelmében gyakorlatilag a politikai elitet néhány család és leszármazottjai képviselte, az elnöki posztot pedig a Nemzeti Front (1958) létrehozását követően a két hagyományos párt váltakozása jellemezte: a liberális és a konzervatív. A kiegyezés kiszorította az egyéb politikai erőket, például az ekkor már erősödő baloldali szervezeteket. Bár akadtak nézeteltéréseik bizonyos kérdésekben, kormányaik megvédték a status quót, a kapitalista gazdasági modellt és az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatokat. Ugyanígy tettek a 20-21. század politikusai is, akik már a többpártrendszerben kerültek megválasztásra. Ez a dominancia olyan erős volt, hogy a baloldal egyetlen jelöltje sem tudott hatalomra jutni reformista javaslatokkal. Valójában azokat a jelölteket, akik a politikai spektrum bal szélén sikeresnek bizonyultak és közel kerültek a hatalomhoz, megfenyegették, megölték. A politikai történelem során öt elnökjelöltet gyilkoltak meg, – (hárman bal-, vagy szélsőbaloldaliak voltak, a másik kettő liberális), többen pedig gyilkossági kísérletek áldozatai voltak.
A baloldal tehát ezidáig jórészt kimaradt a politikaalakítás folyamatából Kolumbiában. Az országot messze elkerülte a 2000-es évek eleji baloldali hullám (pink-tide) is, mely a venezuelai Hugo Chávez hatalomra jutását követően söpört végig Latin-Amerikán. Most azonban egy újabb baloldali fordulatnak lehetünk tanúi a dél-amerikai régióban, melyet a mexikói elnök, Andrés Manuel López Obrador 2018-as győzelme indított, majd követte az argentin, bolíviai, perui és chilei (sőt hamarosan várhatóan a brazil) elnökök diadala. Petro győzelme Kolumbiában történelmet írt, noha triumfálása nemcsak a régió sajátos baloldali politikai paradigmaváltását tükrözi, hanem a jelenlegi establishment kudarcát. A lakosság baloldali politikával kapcsolatos aggályai – látva Venezuela katasztrofális példáját a szomszédban – és a „Petrofóbia” még mindig nagyon erősek.
- Az első ex-gerilla elnök
A belpolitikai instabilitás végigkísérte a dél-amerikai ország történelmét. Az 1960-as években létrejövő nagy baloldali felkelő szervezetek, gerillacsoportok, a jobboldali félkatonai osztagok, a szervezett bűnözői csoportok és az állami fegyveres erők között többszereplős belháború zajlott. A polgárháború szomorú örökségei az ország aktuális viszonyaira is kihat, a kolumbiai emlékezetet pedig erősen meghatározzák a fegyveres konfliktus tragikus évtizedei. Ebből fakadóan a lakosság jelentős része, a mai napig a teljes baloldali mozgalmat ezekkel a fegyveres gerillacsoportokkal (mint a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC), a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ELN), vagy az Április 19-e Mozgalom (M-19)) és a hozzájuk kötődő kábítószer-kereskedelemmel, zsarolással és emberrablással azonosítja. A politikai diskurzust hosszú évek óta az ország irreguláris fegyveres erőihez való viszony határozta meg. Egyes fegyveres mozgalmak támogatása, akár érintőlegesen is, politikai öngyilkosságot jelentett. Petro ugyanakkor nyíltan vállalja, hogy az M-19 lázadó csoport tagja volt, bár azt állítja, soha nem vett részt fegyveres akciókban. (Ez elég kétséges annak fényében, hogy az 1980-as évek közepén a hadsereg letartóztatta – fegyverbirtoklás miatt – a kolumbiai legfelsőbb bíróságnak otthont adó épület, az Igazságügyi Palota ostroma során.) Ennek ellenére a népesség már olyannyira ki van éhezve a békére (kiváltképp az érintett vidéki területeken), hogy ez alkalommal a társadalom többsége nem a gerillák ellen, hanem történetesen egy ex-gerillaharcosra szavazott. Reménységüket bízzák Petroba, aki ígéretet tett arra, hogy teljes mértékben végrehajtja a FARC lázadókkal kötött 2016-os békemegállapodást, – amit Duque vonakodott megtenni, – továbbá béketárgyalásokat kezdeményez a még mindig aktív lázadókkal. Sokan egyetértenek abban, hogy a FARC-kal kötött, mérföldkőnek számító békemegállapodás – melyet a kolumbiaiak többsége népszavazáson elutasított, Juan Manuel Santos elnök mégis béke-Nobel-díjat kapott érte – sokat tett azért, hogy megnyissa az ajtót egy életképes baloldali jelölt – sőt ex-gerilla – előtt, feloldva ezzel a több évtizedes tabukat. Petro tovább fog küzdeni azért, hogy a lázadó csoportok fegyverek helyett a politikai színtéren vívják meg harcaikat. (Ahogy tették azt az M-19-esek, akik 1990-ben békét kötöttek a kormánnyal, átadták fegyvereiket, és több tagjuk demokratikusan lépett be a politikába.)
- Az első afro-kolumbiai alelnök
Az új alelnök várhatóan az afrokolumbiai rasszizmusellenes, feminista aktivista, Francia Márquez lesz. Szakértők szerint Petro megválasztása aligha lehetett volna lehetséges Marquezzel alelnöki formulája nélkül, ugyanis sikerült legitimálnia Petro kampányát az egyenlőségért folytatott kollektív harcban. Marquez afro-kolumbiai származásával nemcsak az etnikai diverzitást képviseli (a 2018-as népszámlálás szerint a kolumbiai népesség csaknem 12%-a vallja magát feketének, afrokolumbiainak, raizalnak vagy palenquerának), de nőként, egyedülálló anyaként, aki bányászként és háztartási alkalmazottként dolgozott, hogy megkeresse napi betevőjét, sok kolumbiai ember küzdelmét testesíti meg. Az élénk színű afro-kolumbiai ruhákat és ékszereket viselő jogász többször felszólalt az őslakosok földjét tönkretevő illegális bányászat ellen, környezetvédelmi aktivista tevékenységeiért pedig 2018-ban megkapta a zöld Nobel-díjként emlegetett Goldman Környezetvédelmi Díjat. Kolumbia európaiasodott elitizmusát is a reflektorfénybe helyezte, sok szavazatot szerzett a hagyományos politikai fősodor ellen szavazóktól, valamint a nők, az LMBTQ+ lakosság és az etnikai kisebbségek körében. A tény, hogy az idei választásokon négy afro-leszármazott elnöki/alelnöki jelöltség is előfordulhatott, akik közül az ország hamarosan köszöntheti első afro-kolumbiai alelnökét, mindenképpen fordulópontot jelent a társadalmi egyenlőtlenségek által sújtott, a rasszizmust a szőnyeg alá söprő, történelmileg konzervatív elitek által irányított országban.
- A legtöbb szavazatot elért, és részvételi rekordot döntő elnök
Petro akár úgy is fogalmazhatott volna, hogy „három a magyar igazság”. Harmadjára indult ugyanis az elnökválasztásokon, 2010-ben, 2018-ban, majd 2022-ben a választások mindkét fordulóját megnyerte. A második forduló alkalmával tanúsított választási kedv (58,09%) meghaladta az első forduló részvételi arányát is (54,9%). Ez a legmagasabb részvételi arány az 1998-as elnökválasztás óta, amikor a választók 63%-a ment el szavazni. A kolumbiaiak választási hajlandósághoz Antonio Guterres, az ENSZ főtitkára is gratulált.
Az első fordulóban Petro 8,5 millió szavazatot tudott összegyűjteni, – akkor még hat jelölt között oszlottak meg a választópolgárok szavazatai, – majd a második fordulóban lezajlott nagyon szoros kampány után több mint 11,2 millió szavazatot könyvelhetett el. Ez az eredmény az ország történetének egyik legtöbb szavazatot kapott elnökévé tette őt.
Négy tényező, amivel Petro győzelme magyarázható
- Megtépázott gazdasági helyzet
Kolumbia erősödő gazdasággal bíró, fejlődő ország, a térség egyik vezető állama, ám a közelmúlt pozitív gazdasági előrejelzései ellenére (például az országba 5,8%-os GDP növekedést prognosztizálnak, a legerőteljesebb gyarapodás Latin-Amerika legnagyobb gazdaságai közül), jelentős szakadék tátong az efféle becslések és a kolumbiaiak percepciója, életkörülményeik megítélése között. A COVID-19 világjárvány legalább egy évtizeddel visszavetette az ország szegénység és egyenlőtlenség ellen tett erőfeszítéseit. A hivatalos adatok szerint Kolumbia 51,6 millió lakosának 39%-a kevesebb, mint havi 89 dollárból élt tavaly. A munkanélküliség (11,1%), és a munkaügyi szektor informalitása (55%) továbbra is rendkívül magas. Kolumbia globális szinten a legegyenlőtlenebbek közé tartozik, a régióban pedig (Brazília után) a második. Az állampolgárok aggódnak az árak emelkedése és az infláció (8%) miatt. A romló közbiztonság, a továbbra is aktív irreguláris fegyveres csoportok, bűnszervezetek, kartellek miatt a gazdasági fejlődés állandó akadályokba ütközik.
- A politikai establishment és a demokratikus intézményekbe vetett bizalom romlása
Bár Kolumbia Latin-Amerika egyik legdemokratikusabb és legstabilabb politikai berendezkedésű országa, míg a térség általában véve pozitív változást tapasztalt a demokráciával való elégedettség terén, Kolumbia azon kevés államok egyike, ahol a demokratikus intézményekbe vetett bizalom jelentősen romlott. A (rendszerszintű) korrupció óriási problémája az országnak, ha nem a legnagyobb: a kolumbiaiak 80%-a véli úgy, hogy a korrupció széles körben elterjedt az állami szektorban.
Az idei elnökválasztás a választási rendszerrel szembeni bizalmatlanság növekedésével összefüggésben zajlott. A március 13-i szenátusi választások előzetes eredményeiben bekövetkezett hibák ugyanis meggyengítették a választási folyamatba vetett, egyébként is sérülékeny közbizalmat, valamint az országban növekedő erőszak árnyékot vet a demokratikus folyamatokra.
- A hagyományos politikai osztály válsága és Ivan Duque népszerűségének deficitje
A választások körülményeit elsősorban az alakította, hogy a választópolgárok elutasítják a kolumbiai politika mozgatórugóit; az évtizedek óta uralkodó politikai elitet, azon belül is a 2002 és 2010 közötti elnök, Álvaro Uribe által meghatározó szerepet betöltő politikai erőt, ún. Uribismo-t, melynek árnyékában zajlott Duque elnöksége is. A kolumbiaiak 85%-a úgy véli, hogy a regnáló elnök, Duque kormányzása alatt romlott az ország helyzete. Duque népszerűsége odáig zuhant, hogy a választásokat megelőzően a népesség 73%-a már nem támogatta. A heves, emberéleteket követelő kormányellenes tüntetések sorozata árulkodó jelei voltak a változás halaszthatatlan igényének. Jóllehet, Duque támogatottságát a pandémia sem segítette. Többek között ő is a járvány áldozatává vált.
- A közösségi média fontos szerepet játszott a kampányban
A kampány első hónapjaiban a Petro kihívóját, Rodolfo Hernández-t gyakran a TikTok királyaként emlegették, ugyanis a platformon villámgyorsan több mint 500 000 követőt gyűjtött össze. Nemcsak ő volt a legtöbb követővel rendelkező elnökjelölt, de a legtöbb „lájkot” is ő vezette. A közösségi médiának óriási szerepe volt abban, hogy Hernández láthatóságot kapott, – különösen a fiatal szavazók körében. Később Petro is sokkal nagyobb figyelmet szentelt a közösségi média platformokon folytatott kampányára, de összeségében a jelöltek még mindig viszonylag szerény online kiadással számoltak a hagyományos médiához képest. Valószínű, hogy a megválasztott elnök továbbra is rendszerint használni fogja közösségi média platformjait a lakossággal való kapcsolattartásra, ugyanakkor a kampánynak vége.
