2022 nyarán, a novemberi választásokat közvetlenül megelőzve két kérdés uralja az amerikai belpolitikát: habár az elhúzódó háború és gazdasági problémák miatti inflációt a középosztály jelentősen megérzi, az abortuszhoz való alkotmányos jog eltörlése sem kecsegtet sok jóval az amerikai társadalom számára. Ez utóbbira kíván Joe Biden, az Egyesült Államok demokrata elnöke átfogó megoldást kínálni egy, az ország teljes területén hatályos szövetségi abortuszszabályozás kodifikálásával. Ugyan a tervezet jelentős támogatottsággal rendelkezik a demokrata képviselők körében, a szenátoroknak a szavazás előtt még meg kell küzdeniük az amerikai Szenátust rendre megbénító „filibusterrel” a novemberi választások közvetlen előszobájában. De mi is az a „filibuster”, és hogyan befolyásolja az amerikai törvényhozás működését ez az obstrukciós megoldás?
Az obstrukcióval, egyes törvényjavaslatok képviselők általi „túlbeszélésével” a magyar történelemben is találkozhatunk. 1904-ben Tisza István a parlamenti Házszabály puccsszerű megváltoztatásával eltörölte az obstrukciót a magyar törvényhozásban, melyre válaszul az akkori ellenzék – jobb megoldást híján – szétverte a képviselőházi üléstermet. Ugyan az Egyesült Államokban nem került sor ilyen esetre, de az elmúlt közel kétszáz évben számos problémát okozott a felszólalás jogának visszaélésszerű használata. Az első feljegyzett amerikai filibusterekre az 1830-as években került sor. A szó a holland „freebooter” és spanyol „filibusteros”, azaz kalóz szavak átvételével került bele az amerikai politikai szlengbe.
Az első jelentős változás Woodrow Wilson elnök első világháborús tevékenységéhez köthető. Wilson elnök ciklusa elején a Szenátusi erőviszonyok magabiztos ismerőjeként sikerrel vetette bele magát a közös törvényalkotási munkába. Ugyan 1915-ig jelentős eredményeket ért el vámügyi, kereskedelmi és pénzügyi kérdésekben, attól az évtől kezdve a közös munkát egyre inkább ellehetetlenítette a Szenátusi vitát jellemző képviselői obstrukció. Egy meghallgatásán úgy fogalmazott, hogy „[a]z Egyesült Államok Szenátusa az egyetlen olyan törvényhozó testület, mely akkor is képtelen működni, ha a [képviselők] többsége készen áll.” 1917-ben a Szenátus számos kisajátítási és háborús szankciókat bevezetni kívánó eljárásban a többség támogatása ellenére is képtelen volt előre lépni. Ez a környezet vezetett a szenátusi szabályok módosításához, mely 1917-ben először szabályozta az obstrukciót.
Az 1917-es szabályozás alapján a képviselők kétharmada bármilyen esetben dönthetett a vita berekesztéséről és a javaslat szavazásra bocsátásáról. Mindez azonban hamar azt vonta maga után, hogy a korábban egyszerű többséget igénylő törvényalkotási eljáráshoz így a képviselők kétharmadának beleegyezésére volt szükség, hiszen szavazásra bocsátásra csak akkor kerülhetett sor, ha a kongresszusi vita berekesztésre került. Az 1917-es „cloture”-szabály megalkotását követő négy évtizedben pusztán 5 alkalommal sikerült a Szenátusnak a filibustert ily módon berekesztenie. Mindez azt jelentette, hogy képviselők egy nagyon szűk csoportja továbbra is képes volt akár nemzetközi szerződések (mint a Versailles-i egyezmények) ratifikálását vagy költségvetési törvények elfogadását megakadályozni.
Az amerikai jogalkotás ugyan polgári és szabadságjogok kodifikálásában rendszerint az éllovasok között van, a filibustert számos alkalommal használták a Szenátusban a szabadságjogok kiterjesztésének megakadályozására. A házszabály 1917-es bevezetése után, az ún. „Jim Crow korszak” alatt főként déli államok szenátorai sikerrel akasztották meg a fekete amerikaiak jogfosztását enyhíteni kívánó törvényjavaslatok vitáját. Kritikusai szerint ez volt a filibuster elsődleges alkalmazásának terepe a 20. század Amerikájában. A leghíresebb így meghiúsult jogalkotási kezdeményezés az 1950-es évek végének „Civil Rights Act” néven futott antidiszkriminációs törvénytervezete volt.
A „Jim Crow korszak” lezárása és a polgári jogok a korábbinál szélesebb személyi körre vonatkozó kiterjesztése a Szenátus számára is egyértelművé tette, hogy a filibuster szabályozások módosítása is elkerülhetetlen. A második, a korábbihoz hasonló volumenű szabályozásra 1975-ben került sor. A kétharmados szenátusi többség helyett ezentúl háromötöd, azaz hatvan képviselő egyetértése elegendővé vált a vitás kérdések szavazásra bocsátásához. Az így szükségessé vált „supermajority” alkalmazása továbbá nem minden esetben vált megkerülhetetlenné. Egyes tárgykörök, mint a jelöltállítás vagy bizonyos, a Legfelsőbb Bíróságot érintő ügyek továbbra is egyszerű többséget igénylő szavazással dönthetőek el, mivel az amerikai politikai rendszer számos más, a demokrácia lényegét érvényre juttató szabállyal akadályozza meg a kérdések önkényes eldöntését.
Az így kialakult filibuster szabályozás sajnos továbbra sem tudja megfelelően megakadályozni a szenátusi obstrukciót. Egyes, a társadalom jelentős részét érintő ügyekben, annak ellenére, hogy a végső szavazáshoz egyszerű többség elegendő lenne, a felszólalás jogának visszaélésszerű használata miatt csak háromötödös többséggel érhető el bármilyen előrelépés. Mindezek következtében, annak ellenére, hogy az abortuszhoz való jog kodifikációját célzó javaslat a törvényhozás mindkét házában rendelkezik a többségi támogatással, az obstrukciós szabályok miatt annak elfogadására a novemberi választások előtt kevés esély mutatkozik.
