1889-ben publikálta az akkor az amerikai határvidéken élő Rudyard Kipling híres sorait: “Ó, Kelet az Kelet, a Nyugat pedig Nyugat, és a kettő soha nem találkozik. "Ha e szavakon elgondolkodtak volna ahelyett, hogy az eltörlés kultúra jegyében elvetik, a “vad békeháborúkat” vívó nyugatiak nem érezték volna szükségesnek, hogy bevonuljanak az afganisztáni halál völgyébe, hogy aztán gondolkodás nélkül háborúzzanak - mint a tálibok - minimum addig, míg „a Föld és az Ég Isten nagy Ítélőszéke elé nem áll”.
Az ide vezető politika nem a valóság talaján állt, mivel azzal a vezetők közül nagyon kevesen voltak tisztában, és nagyon kevesen voltak képesek megfogadni a politikai vagy más érdekek által kevésbé motivált pártatlan tanácsokat. Az, hogy a jövőben politikai vagy intellektuális bátorságot nélkülözve keverik-e majd a kártyákat nem csak a döntéshozók alkalmasságától függ, hanem a környezetüktől is, valamint a csordaszellemmel való kritikus szembenézés képességéttől.
Eltekintve az új afgán állam és társadalom nyugati liberális-demokratikus mintának megfelelő átformálására irányuló nagyra törő kísérletek sikertelenségétől, a külföldi döntéshozók és végrehajtók nem értették meg, hogy nemcsak katonai jelenlétük, hanem a Nyugat által támogatott afgán kormány sem tudott legitimitást szerezni az afgán társadalom szemében, hasonlóan Afganisztán korábbi részleges modernizálóihoz, Sudzsa sahhoz a 19. században, valamint Amanullah királyhoz és a ANDP rezsimhez a 20. században.
Ráadásul a tálibok győzelme egyben a vidéket hatalmukban tartó vezetők bosszúszomjas visszatérése is volt, akik most a városi lakosságra kényszeríthették a maguk szigorú iszlámértelmezését. Anatol Lieven helyesen ismerte fel a folyamatokban szerepet játszó Ibn Khaldun-i irányzatot, (Anatol Lieven, An Afghan Tragedy: The Pashtuns, the Taliban and the State, Survival, 2021, Vol. 63. No.3.) Mindazonáltal többről van szó, mint az iszlám koalíció által vezetett törzsek feletti egyesülés évszázados afgán mintájával, amely számos alkalommal vezetett egy kezdetleges államalakulathoz. Az Afganisztáni Iszlám Emirátus esetében ez látványos módon nyilvánult meg (Sergei Andreyev, Development Stages of Islamic Movements in the Pashtun Tribal Environment: The Case of the Rawshaniyya and Beyond, Iran and the Caucasus, vol. 25, 2021.)
Abdur Rahman Khan emír (1880-1901) uralkodása óta, akinek öröksége máig meghatározza az országot, Afganisztán egy külföldről érkező támogatásokra épülő járadék-gazdaságon alapuló állam. „Afganisztán teljes földterületének mindössze 12 százaléka megművelhető. Az öntözéshez szükséges víz akut szűkössége miatt ennek a szántóterületnek évente csak a felét művelik meg. Egyszerűen fogalmazva, Afganisztánban mindig is hiányzott az életképes államalakításhoz szükséges gazdasági alap. Ez a külső támogatás biztosít az afgán államnak egyfajta kényszerítő erőt, amivel a heterogén törzsi társadalmat a külföldi adományok elosztásán keresztül és az törzsnek egymás ellen való kijátszásával egybeforrasztja.” (G D Bakshi, Afghanistan as a rentier state model: Lessons from the collapse, Strategic Analysis, 1998, vol 22, No 5, 785. o.)
Afganisztánban még e segítség ellenére is gyakran került veszélybe az élelmezési biztonság. Ez a nyugati kivonulás óta csak romlott.
A Világbank a 2021 augusztusát követő összetett gazdasági válság egymást gyakran átfedő mozgatórugóit a következőkben látja:
- a (korábban a GDP 45 százalékát kitevő) segélyek megszűnése, amely a költségvetési kiadások erőteljes szűkülését okozta, ami pedig a kereslet összeomlásához vezet (az összes állami kiadás várhatóan mintegy 60 %-kal esik vissza);
- jelentős zavarok a korábban a nemzetközi segélyekből fenntartott alapvető szolgáltatásokban (beleértve az alapvető egészségügyi ellátást és az oktatást);
- a kemény valutában érkező és korábban a hatalmas (a GDP mintegy 30 %-ának megfelelő) kereskedelmi deficitet finanszírozó segélyek elvesztése;
- a Központi Bank tengerentúli eszközökhöz való hozzáférésének elvesztése (kb. 92 milliárd USD);
- a kapcsolattartó bankok által teljesített nemzetközi fizetések leállítása, ami ellehetetleníti, hogy a cégek fizessenek az importért vagy pénzt kapjanak az exportért, megzavarja az átutalásokat, és a nemzetközi humanitárius szervezetek és nem kormányzati szervezetek Afganisztánban nem tudnak alkalmazottaiknak fizetést utalni, vagy kifizetni a vállalkozókat;
- a Központi Bank afgán és USD bankjegyekhez való hozzáférésének elvesztése likviditási gondokat okoz a bankrendszerben, ami korlátozza a vállalatok és a háztartások hozzáférését a működő tőkéhez, illetve a kereskedelmi bankokban tartott megtakarításokhoz;
- a befektetési bizalom rohamos csökkenése, tekintettel a mindent átható bizonytalanságra;
- A humán tőke megfogyatkozása, mivel magasan képzett afgánok tízezrei hagyták el az országot, és új korlátozásokat vezettek be a nők magán- és közszférában való részvételére vonatkozóan.
Az ország nagy részét 2021 eleje óta sújtó súlyos aszály megbénította a növénytermesztést és az állattenyésztést, ami a vidéki és városi területeken egyaránt kritikus élelmezési bizonytalansághoz vezetett. Afganisztánnak évente több mint 6 millió tonna búzára van szüksége, amelyből egy jó évben 4,5 millió tonnát az országban takarítanak be, a többit pedig importálják, főként Kazahsztánból és Oroszországból.
2022 májusi adatok szerint Afganisztánban 22,8 millió ember küszködik élelmezési gondokkal. A helyzetet súlyosbítja a humanitárius élelmiszersegélyek május után várható csökkentése. A finanszírozás hiánya miatt az élelmiszersegélyben részesülő lakosság aránya 38%-ról várhatóan 8%-ra csökken. 2022. június 24-ig az Egyesült Nemzetek Szervezete csak egyharmadát kapta meg annak a 44 milliárd dollárnak, amelyre 2022-ben szüksége lenne az afganisztáni humanitárius szükségletek kielégítésére. A pénzhiányt az is nehezíti, hogy a hivatalos bankrendszer az ENSZ és az USA szankciói által előírtak szerint blokkolja az átutalásokat, a humanitárius csereeszköz még nem működik teljes mértékben, a tálibok pedig megpróbálják a segélyeket az általuk favorizált csoportokhoz irányítani, és beavatkoznak a humanitárius szervezetek költségvetésébe, működésébe és munkaerő-felvételi politikájába.
Hosszabb távon a demográfiai trendek is súlyosbítják ezeket az összetett humanitárius vészhelyzetben kibontakozó gondokat. Afganisztán jelenlegi, 40.754.000 főre becsült népessége az előrejelzések szerint évente 2,33%-kal fog növekedni, amíg 2084-ben 77.000.003 főnél tetőzik. Az országban a belső konfliktusok miatt negatív a nettó migrációs ráta, azonban az afgán nőkre jellemző 4,56-es termékenységi arányszám még mindig növeli a népességet. A magas termékenységi ráta miatt a lakosság nagyon fiatal, átlagéletkora 18,4 év. A 18 év felettiek 83%-a munkanélküli, míg az eladósodott háztartások száma 3 millió, és a rendelkezésre álló jövedelem 51%-át élelmiszer-vásárlásra költik. 2020-ban az egy főre jutó GDP 516,7 USD volt.
Az írni-olvasni tudók aránya a 15 év feletti lakosság 38,2%-a, ebből a férfiak aránya 52%, a nőké 24%.
Az iskolázatlan fiatalok magas aránya és a gazdasági fejlődést meghaladó népességnövekedés termékeny talaj az erőszakos zavargások és/vagy a tömeges migráció számára. Ami a migrációt illeti, 2012-2021 között 4.519.522 afgán költözött külföldre, és 5.149.245 afgán tért vissza külföldről.
Ez a tendencia 2021-ben megváltozott, amikor 1.358.770 ember hagyta el az országot, és csak 575.818 jött vissza
2022 április-júniusában azonban a 161.940 visszatérő meghaladta a 150.775 külföldre távozó számát. Ezek a számok csak a Pakisztánba és Iránba irányuló és onnan kiinduló mozgásokat mutatják, mivel a NATO vezette afganisztáni koalíciós erőknél dolgozó 124.000 afgán 2021. augusztusi evakuálása után a más országokba irányuló és onnan kiinduló migráció csökkent.
Ezért a talibánoknak a túlélés érdekében külső támogatóra van szükségük a nemzetépítő törekvéseikhez. Mivel szinte mindenhol páriákként tekintenek rájuk, csak az iszlám szigorú értelmezésével és a drákói intézkedésekkel szimpatizáló nem állami szereplőkre számíthatnak.
És ezek nem mások, mint militáns dzsihádista meggyőződésű, vagy legalábbis meglehetősen obskúrus szemléletű a radikális iszlamisták. A tálibok és az Iszlám Állam közötti fegyveres összecsapás miatt az al-Kaida a tálibokkal való régmúltra visszatekintő kapcsolatával ideális helyzetben van ahhoz, hogy betöltse egy ilyen szponzor szerepét. Ez a támogatói háttér a tálibokat az eredetileg szűkebb körű programjuk nemzetközivé tétele felé tereli.
Ez a militáns iszlám mesterséges tovaterjedését eredményezheti, ami közvetlenül érinti Pakisztánt, ahol az ottani tálib mozgalom mélyen beágyazódott a társadalomba, valamint közvetve érinti Közép-Ázsiát és Kínát, amelynek radikális iszlamistái Afganisztánban találtak menedéket. A pakisztáni biztonsági szervezetek nehéz döntés előtt állnak. Vagy beszűntetik az afgán tálibok évtizedek óta tartó támogatását, és ezzel veszélyeztetik-e stratégiai céljaikat, vagy kockáztatják a további tűzfészkek kialakulását az ország pashtun lakta területein.
Már vannak aggasztó jelek arra, hogy a tálibok talán már elindultak ebbe az irányba; vezetőjüket, Mawlawi Hibatullah Akhundzadát állítólag kikiáltották kalifának, és a mozgalom elkötelezte magát a végítélet napjáig vívott dzsihád mellett. Ez annak hallgatólagos beismerése, hogy nem számítanak győzelemre, vagyis az iszlám globális győzelmére; azonban hajlamosak lehetnek arra, hogy a szent háborút Afganisztán határain túlra is átvigyék, mivel állításuk szerint az egész országot uralják; legyen bármennyire is gyenge ez az állítás, különösen annak fényében, hogy soha egyetlen kormány sem volt képes ellenőrzése alá vonni ennek a meglehetősen kormányozhatatlan régiónak minden szegletét. A külföldi jótevők által ösztönzött vallási buzgalom elhomályosíthatja a terjeszkedéssel kapcsolatos kockázatokat. Ráadásul az al-Kaida néhány tagját kormányzati pozíciókba nevezték ki, ha nem is a legfelsőbb vezetésbe.
Amennyiben a táliboknak nem sikerül megszilárdítaniuk hatalmukat, Afganisztán valószínűleg ismét megosztott lesz, és a helyi politika, valamint a hobbesi bellum omnia contra omnes fog érvényesülni a törzsi alapon szerveződő pashtun délen, míg a túlnyomórészt nem pashtun északon a dzsingiszi kormányzás mintáját követik. A hegyvonulatok helyett általában a völgyek mentén lefolyó vízgyűjtő területeken alakítanak ki felparcellázott területeket gazdasági tevékenység céljára, ezek pedig a hazai piacok helyett inkább a külföld felé orientálódnak. Az ópiummák valószínűleg továbbra is jövedelmező bevételi forrás marad, ami tovább erősíti a széttagoltságot, mivel a helyi hatalmasságok nem lesznek hajlandóak megosztani korlátozott dominanciájukat.
