A szerb nemzetbiztonsági stratégia és a védelmi doktrína a semlegesség kinyilvánítása mellett a három legfontosabb világpolitikai szereplővel történő együttműködés mellett foglalt állást. Ezek alatt a Nyugati Szövetséget (USA, NATO és a legnagyobb NATO-tagállamok), az Oroszországi Föderációt valami a Kínai Népköztársaságot értik.
E doktrínát jelenleg is érvényesnek tartja a 2012-től legfontosabb kormányerő: a Szerb Haladó Párt (Srpska Napredna Stranka), valamint annak pártelnöke, korábban miniszterelnöki, jelenleg köztársasági elnöki posztot betöltő Aleksandar Vučić, aki egyébként az elmúlt bő egy évtized legbefolyásosabb szerb politikusa – napjainkat is beleértve.
A semlegesség három fő ismérve:
Történelmi előzmények
A katonai semlegességre a leginkább említésre méltó nemzetközi történelmi példa az 1815-ös Bécsi Kongresszuson Svájc semlegességének elismerése. A semlegesség hatékonysága azonban a történelem során többször megkérdőjeleződött: például az önmagukat semlegesként meghatározó Belelux államok és Norvégia besodródásával a második világháborúba.
Szerbia esetében a semlegesség visszavezethető a jogelőd, Josip Broz Tito vezette szocialista Jugoszlávia 1948-as szakításával a Szovjetunióval. Jugoszlávia ekkor a Tito és Sztálin közötti kenyértörést követően kilépett a szovjet csatlósországok táborából. Zömében afrikai és ázsiai államokkal karöltve, harmadikutas politikát folytatott, mint az El Nem Kötelezettek Mozgalmának egyik alapító tagja. A Varsói Szerződésből kimaradt, azonban politikailag jóval közelebb állt a Szovjetunió és a keleti tömbbéli csatlósállamaihoz, mint a fejlett, nyugati kapitalista államok által fémjelzett NATO-hoz.
A hidegháború végével felbomlott a Szovjetunió és a Varsói Szerződés, illetve belső harci cselekményeket követően Jugoszlávia is tagköztársaságaira hullott szét. A kelet-európai államok és Jugoszlávia tagállamai túlnyomórészt mind az Európai Unióhoz, mind a NATO-hoz történő csatlakozást tűzték ki elérendő célként. Mindez az országok jelentős számában időközben megvalósult. Szerbiának ahhoz, hogy bármiféle közeledésre sor kerülhessen akár a NATO-hoz, akár az EU-hoz, az egyre inkább öncélúan, kizárólag a saját hatalmához ragaszkodó Slobodan Milošević-féle rezsimen túl kellett tennie magát. Milošević 2000-ben végleg megbukott, majd kiadták a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekményeket feltáró Hágai Nemzetközi Bíróságnak, ahol még pere lezárta előtt meghalt.
A szerb politikai elit és a közvélemény viszonyulása a katonai nagyhatalmakhoz és szövetségekhez
Szerbiának azonban ezt követően is ambivalens volt a viszonya e két szervezethez. Ami az elsősorban gazdasági-politikait illeti: az Európai Unióval szembeni szkepticizmus viszont egyre inkább enyhült. Egyrészt azért, mert Szerbia gazdasági kapcsolatai szempontjából − bármennyire is erős az Oroszország iránti rokonszenvezés a két, közös ortodox vallású, szláv nép között −, az Európai Unió tagállamaival jóval intenzívebb a balkáni ország kereskedelmi együttműködése, ami mellett eltörpül az orosz-szerb áruforgalom. Az EU-csatlakozást mind a szerbiai lakosság mind a politikai elit többsége támogatja, azonban egy nem elhanyagolható – jellemzően oroszbarát – társadalmi réteg és egyes politikai pártok is EU-tagság-ellenesek.
A NATO megítélése az EU-val ellentétben jóval negatívabb a szerb társadalom részéről. Egyrészt az 1990-es évek elején és közepén a délszláv háborúkban a boszniai szerbek ellen harcoló felek részesültek NATO-támogatásban, illetve még inkább az 1999-es koszovói konfliktus alatt szerb polgári áldozatokat is követelő NATO-bombázások tették még inkább ellenszenvessé e katonai szövetséget a szerbek számára. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy idővel bizonyos közeledés nem következett volna be Szerbia és a NATO között. Még a Szerbia-Montentegro államszövetsége, majd a két állam szétválását követően az immár független Szerbia is részt vett a NATO Békepartnerség programjában 2006-ban. (Montenegró időközben a Szerbia kivételével az összes többi nyugat-balkáni országhoz hasonlóan belépett a NATO-ba). A Békepartnerség (Partnesheep for Peace, rövidítve: PfP) egyébiránt nem minősül a NATO-tagság előszobájának. Még a semlegességére évszázadok óta a legkényesebben ügyelő Svájc is részt vett ebben a programban.
A kétezres évek elején és közepén a két korabeli, jelentős szerb politikus, a Demokrata Pártot (Demokratska Partija -DP) vezető Boris Tadić inkább nyugatbarátabb, a NATO irányába több engedményt tevő politikát folytatott, míg a Szerb Demokrata Párt első embere, egyben a 2007-ben miniszterelnökké választott Vojislav Koštunica egyértelműen a semlegesség kinyilvánítása mellett szállt síkra. E pártokhoz képest markánsan nacionalista, Szerb Radikális Párt (amelyből a mérsékeltebb politikusok utóbb kiválva Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić vezetésével megalapították a jelenleg is kormányzó Szerb Haladó Pártot) pedig egyértelműen NATO-ellenes politikát folytatott, amit EU-ellenességgel is párosított és oroszbarát politikát folytatott a Milošević-féle utódpárttal, a Szerb Szocialista Párttal (Socialistička Partija Srbije – SPS) együtt.
A semlegesség deklarálása
2007 decemberében a szerb országgyűlési képviselők elsöprő többséggel (a 250 képviselőből 220-an) megszavazták az ország semlegességét deklaráló törvényt. Ellentétben a közvetlenül a második világháborút követően semlegességét kimondó Ausztriával, valamint a Szovjetunió szétesését követően függetlenné vált Moldovával, a szerb alkotmányba nem került beemelésre a semlegesség kimondása. A katonai semlegessség viszont a 2007-es törvénybe foglalását követően következetesen szerepel Szerbia Nemzetbiztonsági és Honvédelmi Stratégiájának mind a 2009-es, mind a 2019-es kiadásban. A szerb katonai doktrína azonban egyben kimondja, hogy annak ellenére, hogy Szerbiának semmiféle tervei nincsenek a NATO-hoz való csatlakozásra, azonban a Békepartnerség (Partnesheep for Peace), vagy bármilyen egyéb együttműködésre nyitott. (A Békepartnerségben egyébként Oroszország is részt vett), emellett az orosz alapítású Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének Szerbia 2013 óta megfigyelő tagja.
Ellentétben azzal a szigorúbb megoldással, hogy Ausztria alkotmányos szinten, 1955-től kimondja, miszerint: „Ausztria soha sem lesz egyetlen katonai szövetségnek sem a tagja és külföldi állam katonai bázist sem alapíthat az országban”.
Koszovó-kérdés
Ami azóta is a mindekori szerb politikai erők és a lakosság túlnyomó többsége által konszenzuálisan támogatott, kardinális kérdés: Koszovó 2008-ban, az albán többségi lakosság szinte egyhangú támogatásával, egyoldalúan kikiáltott függetlenségének el nem ismerése. Koszovót Szerbia következetesen a saját szuverenitása alatt álló tartományának tekinti, holott valójában az ENSZ tagállamok több, mint fele, a NATO- és az EU-tagállamok többsége immár elismerte Koszovó függetlenségét. Jellemzően azok az országok nem ismerik el Koszovót, akik szintén a kisebbségeik területi elszakadásától tartanak. Mint például Spanyolország vagy Románia és Szlovákia. Illetve olyan jelentős, állandó ENSZ biztonsági tag atomhatalmak, mint a Tajvan függetlenségét tagadó (illetve az „Egy Kína”-elvet a szárazföldi, kommunista Kínai Népköztársaság forgatókönyve szerint elképzelő) Kína és a hagyományosan szerbbarát Oroszország.
Koszovó a szerb biztonságpolitikai doktrínában is folyamatosan hangsúlyozott, éspedig mint Szerbia szerves egysége, egyben a szuverenitás (értelemszerűen a Szerbiához tartozó Koszovót is beleértve) mint kardinális érték is nevesített. Szerbia semlegességgel kapcsolatban pedig Svédország, Finnország (az utolsó dokumentum 2019-ben, évekkel Oroszország 2022 február 24-i intenzív ukrajnai inváziója és a svéd és finn NATO-csatlakozás kezdeményezése előtt készült) valamint Svájc nevesített követendő példaként. Szerbia egyébiránt nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz 2014-ben a Krím és a Donbaszt érintő Ukrajna elleni első orosz atrocitást követően (és 2022-ben sem) de a Venezuela elleni szankciókhoz sem, lévén a latin-amerikai állam nem ismerte el Koszovó függetlenségét.
NATO-kapcsolatok
A NATO-val kapcsolatos szerb viszonyt azonban árnyalja, hogy a Koszovóban állomásozó, NATO-parancsnokság alatt ténykedő, nemzetközi KFOR-erők szavatolják a koszovói szerb kisebbség védelmét a többségi albán etnikum esetleges atrocitásaival szemben, beleértve a szerbség számára különösen fontos, szakrális jelentőséggel bíró, koszovói ortodox kolostorok biztonságának szavatolását. Emellett az USA és más NATO-tagállamok is adományoztak katonai felszerelést Szerbiának, 2007 és 2018 között 25 millió dollár értékben. Továbbá Franciaországtól korszerű katonai helikoptereket és légvédelmi rendszert vásárolt Szerbia. Azonban a szerb sajtóban a NATO-val, illetve egyes tagállamaival folytatott katonai együttműködés inkább negatív, míg Oroszországgal és Kínával inkább pozitív tálalásban jelenik meg.
Orosz-szerb katonai együttműködés
Az Oroszországi Föderációval Szerbiának intenzívebbek a katonai kapcsolatai, mint a NATO-val és tagállamaival, ellenben az sem nevezhető teljes egészében súrlódásmentesnek. A két ország első közös hadgyakorlatát, a Srem 2014-et (Srem: magyarul Szerémség, Vajdaság délnyugati tájegysége) követően, 2015-től minden évben részt vett Szerbia az Oroszországgal és Fehéroroszországgal közösen tartott, „Szláv testvériség”-hadgyakorlaton. Szerbia a 2020-as, Fehéroroszországban tartott hadgyakorlatról a részvételét azonban lemondta, arra hivatkozva, hogy intenzív nyugati nyomásgyakorlásnak van kitéve az emberi jogi szempontból egyre vállalhatatlanabb Lukasenka-rezsimmel történő együttműködés miatt. Szerbiának jelentős mennyiségben adományozott Oroszország katonai felszerelést 2019-ben, MIG 29-es vadászrepülőgépeket is beleértve, azonban a szerbeknek 185 millió euró értékben kellett költenie a harci eszközök korszerűsítésére. Oroszország egyébiránt Koszovóval kapcsolatban is némiképp kétkulacsos politikát folytat. A „testvéri” szerb nép melletti feltétlen szolidaritás helyett ugyanis olykor felvetették, hogy a Krím annektálásának a nemzetközi elismerése fejében akár Koszovó függetlenségét is elismerhetnék.
Kínai-szerb katonai együttműködés
A Kínai Népköztársasággal az intenzív gazdasági együttműködést követően (Kína jelentős beruházásokat eszközölt Szerbiában: többek között kohót vásárolt, illetve a Budapest—Belgrád vasútvonal korszerűsítésének az első számú hitelezője) katonai együttműködés is megkezdődött a két állam között. Kína már 2007-től kezdve adományozott fegyvereket és egyéb harcászati eszközöket a semleges balkáni államnak, 2018-ig bezárólag 5.2 millió dollár értékben. Szerbia drónokat, illetve orosz licenc alapján gyártott föld-levegő rakétákat is vásárolt a távol-keleti nagyhatalomtól. A kínai katonai együttműködésük mind az USA, mind Oroszország nemtetszését is kiváltotta. Az amerikaiak a stratégiai kockázatokra figyelmeztették Szerbiát, míg az oroszok azt nehezményezték, hogy a szerbek miért Kínától vásároltak orosz utángyártott felszerelést ahelyett, hogy tőlük vennének eredetit.
A szerb semlegesség alakulása a totális ukrajnai háború kitörését követően
Oroszország 2022 február 24-én megindított Ukrajna elleni intenzív háborús invázióját követően Szerbia továbbra is a semlegesség doktrínájára hivatkozva elzárkózott attól, hogy csatlakozzon az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciókhoz. A korábban Svédországra és Finnországra, mint szintén semleges államokra történő példálózással azonban a szerb katonai doktrína legközelebbi „ráncfelvarrásakor” fel kell hagyni, ugyanis mindkét északi állam Oroszország fenyegető földrajzi közelségére tekintettel kezdeményezte NATO-felvételét. Szerbia az ukrán háború februári fellángolását követően – tekintettel arra, hogy NATO-tagállamok gyűrűjében, egyedüli semleges államként, ráadásul „gyanúsan” jó orosz kapcsolatokkal rendelkezik, szárazföldi katonai egységeit az autópályákon konvojokban közlekedtetve tette láthatóvá.
A szerb államhatalom továbbra is a Nyugat és Oroszország, valamint Kína közötti egyensúly fenntartására törekszik. A jellemzően oroszbarát közvéleményt kisebb, nacionalista pártok szolgálják ki például olyan gesztusokkal, hogy Putyint szerepeltetik szerb választási plakátokon. Azonban a kényes egyensúlyt a regnáló kormány és a legbefolyásosabb szerb politikus, Aleksandar Vučić továbbra is fenntartja. Lukasenka fehérorosz elnök –aki egyre inkább Putyin feltétel nélkül kiszolgáló vazallusává vált –, felvetette, hogy Szerbiának színt kellene vallania, és nem ülhet egyszerre három széken a semlegességével példálózva: tegye lehetővé, hogy Fehéroroszországához hasonlóan, Szerbiában is állomásozzanak orosz erők, illetve Oroszország építhessen ki szerb földön támaszpontot.
Vučić e felkérést kategorikusan elutasította. Nem kockáztathatta, hogy a hosszútávon potenciálisan páriává váló Oroszország mellett ilyen szinten elköteleződjön országa. Azonban a részben oroszbarát és emellett tipikusan USA-ellenes része a közvéleménynek azzal érvel mindezek ellen, ha szerb földön már van NATO-támaszpont (értsd: Koszovón), akkor miért ne lehetne orosz is?
*
