Ki az értelmiségi? Engedjétek meg, hogy egy anekdotával, aranyköpéssel kezdjem a közös gondolkodást. Magyarország legnevesebb egyetemének, az ELTE-nek az egyik volt rektorhelyettesével igen jóban vagyok, atyai jó barátom. Nyaranta mindig töltünk néhány napot a házában, a Balaton mellett. Ott szaladt ki a száján egyszer, amikor beszélgettünk: „Szabi, én nem vagyok értelmiségi.” Az egyetemi professzor, tanszékvezető, dékánhelyettes nem értelmiségi? Vajon mire gondolt, amikor ezt mondta nekem? Nyilván sok függ attól, hogy mit értünk „értelmiségi” alatt; és e mondásra még vissza fogunk térni.
Amikor az értelmiségiről írunk, áttekinthetnénk és fölülvizsgálhatnánk, hogy jelentős, a kultúránkat nemcsak meghatározó, hanem meg is teremtő és fönn is tartó szövegek elolvasása nyomán mit jelentett a történelemben és mit jelent ma értelmiséginek lenni. Lehetne a gondolatmenetnek egy történeti íve is: a középkorban kialakuló értelmiségi hivatás ugyanis (ehhez az alapmű Jacques Le Goff 1957-es remek összefoglalása, Az értelmiség a középkorban) jelentős fordulatokon ment át az újkorban (az újkori egyetemhez és a nemzeti értelmiség szerepéhez egy gyújtó erejű beszéd Martin Heidegger német filozófus 1933-as freiburgi rektori székfoglalója: A német egyetem önhangsúlyozása), mígnem elérkezhetünk a posztmodern kultúrharcaihoz, benne a magyar rendszerváltás kételyeivel és kérdőjeleivel.
Mi azonban nem ezt az utat választjuk ezúttal, hanem az értelmiségi lét egyetlen, bár igen jelentős szeletéről fogunk gondolkodni: a könyvekről és az olvasásról.
Nemrégiben tettem közzé egy bejegyzést az Arckönyvön, posztoltam a Facebookon egy kiváló rajzot Tom Gauld karikatúristától, amely egy könyvtárszobát ábrázol, különböző színű könyvekkel, alatta pedig a színek magyarázatát olvashatjuk – képzeljük most magunk elé kivetítve a karikatúrát: „elolvastam, elolvasni tervezem, félig elolvastam; úgy teszek, mintha olvastam volna; félreraktam, amikor majd több időm lesz; soha nem fogom elolvasni; csak dicsekvésképpen van ott; elolvastam, de egy büdös mukkra nem emlékszem belőle; bárcsak ne olvastam volna el”. Így áll össze a mi színes könyvtárunk is.
Pierre Bayard a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?című, 2007-es könyvében számba veszi egyrészt a nem-olvasás módozatait; másrészt, a lehetséges beszédhelyzeteket, amelyekbe kerülhetünk a műveltségünk fitogtatása kapcsán; valamint végül az ajánlatos viselkedésmódokat a kellemetlennek ígérkező értelmiségi helyzetekben, amikor nem olvasott művekről kell társalgást folytatni. Itt jegyzem meg, hogy én olvastam e könyvet, méghozzá többször is.
Az átlapozott könyvek
Bayard úgy véli, hogy négyféle könyv ékesítheti a könyvtárunkat – nézzünk most ezek közül kettőt. A könyvtárunk könyveinek egyik fajtája, osztálya az Átlapozott Könyveké, rövidítve ÁK. Ebben az esetben áttekintésre törekszünk ugyan, de nem annyira az adott könyvet helyezzük el más könyveknek a rendszerében, hanem az egyes szövegrészleteket a könyvnek az egészén belül. A műveltség ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy eltájékozódunk a kultúra egészén belül, hanem azt is, hogy könnyen föltaláljuk magunkat egy-egy könyv világegyetemében, univerzumában, kozmoszában is. Az átlapozás jelenthet egyenes vonalú átfutást, de jelenthet körkörösséget is, lapozgatást, amikor az ember előre-hátra sétálgat a műben.
Ez a tájékozódási képesség fejleszthető, a könyvek puszta forgatásában, átforgatásában nagyon is gyakorlottá válhatunk, noha az igazán nagy, valóban eredeti művek a begyakorlott olvasási szokásainkból minduntalan, újra és újra kizökkentenek. Paul Valéry, a nagy francia esszéíró egyenesen úgy gondolta, hogy sokszor elegendő, ha mások véleményéből rakjuk össze a saját álláspontunkat egy adott műről, jó esetben kifinomult arányérzékünk hathatós segítségével. Megesik, hogy olyannyira sokszor emlegettünk már és használtunk föl érvelésben egy-egy művet az életünk során, hogy már magunk sem tudjuk megmondani, hogy olvastuk-e azt egyáltalán.
Az ismeretlen könyvek
Másfelől, vannak olyan könyvek, amelyeket nem ismerünk: ezek rövidítése IK, azaz Ismeretlen Könyvek. Érdekes fölfigyelnünk arra, hogy a kultúránk középpontjában lévő könyveket valójában igen kevesen olvasták, noha a legtöbben már sokat hallottak róluk, és akár még beszélgetni is tudnának róluk. Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című, 1930-ban megjelent könyvében szereplő könyvtáros lehet a példa az Ismeretlen Könyves jelenségre: ő fölismeri, hogy amíg egy könyvet éppen olvas, addig az összes többi könyvet egyáltalán nem olvassa. A könyvtárosnak a föladatát ő abban látja, hogy áttekintése legyen a dolgokról, elsősorban a címek és a tartalomjegyzékek elolvasásával. A műveltségünk építgetése során egy hálózatot alakítunk ki az elménkben, és elsősorban e hálózatban kell kiismernünk magunkat, összeköttetések és hálózatok erdejében. „A kultúra területén sokkal fontosabbak az eszmék közötti kapcsolatok, mint maguk az eszmék. A kultúra elsősorban tájékozódás kérdése” – mondja Bayard. Itt kell megjegyeznem, hogy én bizony Robert Musil könyvét is olvastam, hosszú éveimbe telt, többször hónapokra leraktam, és mindig olvastam egyszerre több könyvet is, vele párhuzamosan.
Az emberi élet rövid, az elolvasandó könyvek listája pedig igen-igen hosszú, és mivel állandóan születnek új és új művek, az a bizonyos olló az elolvasandó és a valóban elolvasott könyvek között egyre csak tágul. De hogy valójában mi minősül elolvasandó könyvnek, annak az értelmezésében a segítségünkre siet a kánon. A szó eredetileg zsinórmértéket jelent a görögben: az esetünkben pedig egy mércét, amelyen bemérhetjük, hogyan állunk a műveltség nagy-nagy versenyében. De vajon valóban verseny a műveltség? Nyitva hagyom e kérdést, a maximalista és a perfekcionista (vagyis a minél többre, a tökéletességre törekvő, igényes) ember számára mindenesetre van egy ilyen teljesítménytúra jellege is az olvasásnak.
A leghíresebb hivatalos kánon a Szentírás tartalomjegyzéke, melyet egy több évszázados – ha nem évezredes - folyamat során kristályosítottak ki a legkiválóbb elmék, egymással végül egyetértésre jutva. Szemben az Egyházzal, az irodalomnak nincsen hivatalos testülete, amely a kánonba tartozó műveket kinyilvánítaná, és nem is népuralmi módon, demokratikusan szavazunk erről. Az irodalomban a kánon egy valamennyire nyitott és többszintű lista, amelyet a hozzáértők vitája és párbeszéde kristályosít ki időről időre, ezt nevezzük a kánonképződés folyamatának. A kultúránk jelentős könyvei alkotják a közösségi könyvtárunkat, és az értelmiségi ember ehhez kíván viszonyulni, ennek ismeretébe igyekszik bebocsáttatást nyerni.
A klasszikus (ókori és középkori) műveltség idején, valamint a modern műveltség idején sokkal egyértelműbb volt, hogy mi tartozik e közösségi könyvtárba, amelyet nevezhetünk általános műveltségnek is. A későmodern, modern utáni vagy posztmodern korban a korhangulat a viszonylagosságnak, relativizmusnak kedvez, és a kortárs ember sokszor ódzkodik attól, hogy megmondják neki bármilyen témában is, mi számít jelentősnek vagy kiemelkedőnek. De honnét tudhatjuk meg, hogy most éppen mi számít általános műveltségnek? Mondok három forrást, amelyek azonban nagyon más eredményt fognak kihozni.
Először is, az egyes nemzeti alaptantervekben a kötelező és az ajánlott irodalmak jegyzéke mindig egy jelzése a kánon jelenlegi állapotának; amint az egyetemi nyelv és irodalom szakokon is az egyes vizsgákra föladott könyvek. Az iskolai irodalomoktatás tananyaga fölött időről időre föllángoló viták – mit rakjunk belé, és mit hagyjunk ki belőle – pedig a műveltség kánonjának a jelentőségét mutatják.
Másodszor, egy hősies kísérlet az egész emberiség magműveltségének kitapintására Hamvas Béla magyar filozófusnak a nagyon ígéretes A száz könyv című, 1945-ös összeállítása. Ebben nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy egyfajta tárgyilagosságra törve elénk tárja azon száz életművet (inkább szerzők teljes életműveiről van itt szó, mint csupán egy-egy könyvükről), amelynek megmentésével egy katasztrófa, világégés esetén az egész emberiség irodalmának gerincvonalát helyre lehet állítani. Nem ez az egyetlen ilyen összeállítás, csak példaként emeljük most ezt ki; a szempontjai sajátosak, nem annyira az irodalomtörténeti jelentőséget vizsgálja, mint inkább azt, hogy „az emberi lét igazi tartalmából” mennyit világítanak meg az egyes alkotások. „Az egyiknek mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie, hogy az ember elalvás előtt akár egyetlen szót is elolvasson” – írja érzékletesen e kötetekről. Hamvas Béla talán túlzott önmérsékletét mutatja, hogy magyar művet egyetlen egyet sem emelt be a listájára. Provokatív lajstromát forgatva elmerenghetünk azon, hogy most éppen, életünknek e szakaszában mennyire vagyunk műveltek, tehát értelmiségiek; de a szégyen fölszítására, a szemléletünk alakítására is kiválóan alkalmas e fölsorolás, valamint arra, hogy értelmiségi létünkkel kapcsolatban némely fontos elhatározást tegyünk.
Harmadszor pedig, érdekes e tekintetben az, hogy a Legyen Ön is milliomos! típusú vetélkedőkben (innen is szeretettel üdvözöljük Vágó urat, a hajdani műsorvezetőt, a nemzet kvízmesterét, kvízprofesszorát) mi számít általános műveltségnek, milyen kérdés minősül föltehetőnek, és milyen nehézségi fokon. A mai vetélkedőkkel összehasonlítva nekem úgy tűnik, hogy két évtizede még föl lehetett tenni egy kérdést mondjuk Balzac Goriot apó című regényével kapcsolatban, ma inkább csak a Barátok közt című szappanopera történéseibe szabad csak belekérdezni, illetőleg az úgynevezett hírességek, sztárok, celebek magánéleti ügyeibe. Mindenesetre e három forrás, a nemzeti alaptanterv, Hamvas Béla százas összeállítása, valamint a műveltségi vetélkedők egy erőteljes kihívást intéznek felénk: Vajon most értelmiségi vagyok-e, és egyáltalán az leszek, az lehetek-e valaha egyáltalán?
Ez a cikk az erdélyi KP-évzárón elmondott beszéd szerkesztett változata.
