Ki az értelmiségi? Folytassuk egy korábbi írásunkban megkezdett gondolkodásunkat, Pierre Bayard a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című (2007) műve alapján, amelyben nemcsak átlapozott és ismertlen könyvekről ír, hanem fél füllel hallott és elfelejtett könyvekről, művekről is.

A fél füllel már hallott könyvek

Az értelmiségi ember az életét könyvek között éli le a Gutenberg-galaxisban. A könyvtárában vannak ismeretlen könyvek, melyeknek a címét tán minden héten elolvassa, ha rá téved a szeme, és a megvételükkor látta már a tartalomjegyzéküket is. Vannak az életében átlapozott könyvek, melyekbe akár belé-belé is olvasott, netán kitépte a hátsó lapjukat, hogy jegyzeteljen rá valamit, levelet írjon rajtuk valakinek. A könyvtárának vannak azonban hiányzó darabjai is, amelyeket azonban vele beszélgetve ki nem találnánk, hiszen ezekről épp annyira folyékonyan és meggyőzően cseveg, mint az elolvasott könyvekről. E harmadik csoportba tartoznak azon kötetek, amelyekről mások elbeszéléséből fél füllel már hallott (rövidítve: HK).

Itt kell megjegyeznem, hogy nyilvánvaló előttem:

a „mai fiatalok” egy átmeneti nemzedék, akik már nem a könyvnyomtatás 1453-ban, Gutenberg János által megkezdett vonalába illeszkednek; hanem egyre inkább a huszadik században, közelebbről 1949-ben, Neumann János által bevezetett számítógépes világ jelenti nekik a művelődésnek a terepét.

Azt is tudom, hogy az 1895-ben kifejlesztett film is igen komoly vetélytársa már a könyvnek a műveltségszerzés területén. Mindössze két óra alatt meg lehet tekinteni egy több száz oldalas könyv megfilmesítését, filmes földolgozását, adaptációját. Ez alól csak Tarr Béla a világ talán leghosszabb filmjének tartott Sátántangó című 1994-es alkotása a kivétel, amelyet ugyanúgy hét óra húsz perc alatt lehet magunkévá tenni, mint elolvasni az alapját adó, 1985-ös Krasznahorkai László-regényt.

Kétségtelenül nagy az értelmiségiek felelőssége a kiadott, megjelent könyvek tekintetében, mert ők tartják fönn a társadalomban a könyvek emlékezetét, ők működtetik azt a teret, amelyet csúnya idegen szóval diskurzusnak, ékes magyar kifejezéssel pedig társadalmi vitának, közéletnek, közbeszédnek nevezünk. Az ebbe beléhelyezkedés tesz bennünket, értelmiségieket képessé arra, hogy kitaláljuk egy könyv gondolatmenetét, amelyet noha nem olvastunk, de tele vagyunk szikrázó gondolatokkal és markáns véleményekkel róla: vagyis, minősíteni tudjuk, és képesek vagyunk érvekbe foglalni, másokkal szemben érvelni vele.

Egy jó példa egy gondolatban teljesen újra fölépített, rekonstruált könyvre az az elveszett Arisztotelész-mű, amely Umberto Eco 1980-as A rózsa neve című regényében szerepel. Ennek tartalmát Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes a körülötte és a nyomában elhelyezkedő művek és eszmék segítségével fölfejti, és ezáltal képes végül az egyébként a hét főbűnre is hajazó bűncselekmény-sorozatot a maga teljes egészében fölgöngyölíteni. Baskerville-i Vilmos alakját, akit Sean Connery alakít kitűnően Jean-Jacques Annaud 1986-os filmjében, az Arthur Conan Doyle által megteremtett Sherlock Holmes személyisége ihlette. (A könyvet még nem olvastam, a filmet már többször is láttam.) Umberto Eco egyébként úgy megörült Bayard könyvének, amelynek címe Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?, és különösen annak, hogy abban az ő regénye is szerepel, hogy egy kiváló esszét, könyvismertetést írt a műről. Ebben azt emeli ki, hogy az olvasás alkotó, kreatív folyamat, amely lépcsőről lépcsőre, fokozatosan önismeretre vezet bennünket.

Egyáltalán nem véletlenül emeltem most ide ennyi szövegközi, vagyis intertextuális utalást, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá tegyem: – milyen művelt vagyok – nem, nem ezt, hanem inkább azt: a kultúra szövegek hálózatából épül föl, akkor is, ha nem olvastuk mindegyiket, és értelmiségivé válván a szövegek e kristálypalotájába, székesegyházába nyerünk bebocsáttatást. És miközben apránként összeállnak számunkra a kultúránk dolgai, értelmiségiként egyre alkalmasabbá válunk arra, hogy a tehetségünket egyre inkább az egész közösségünk szolgálatába állítsuk.

Az elfelejtett könyvek

Visszatérve a könyvtárunkhoz, ott a negyedik, hihetetlenül izgalmas csoportba azon könyvek tartoznak, amelyeket olvastunk ugyan, de sajnálatos módon elfelejtettünk: vagy egyénileg felejtettük el, vagy pedig hajdanán a kultúránkban volt ismert, és lassanként onnét lesz az enyészeté. Nos, az emberi feledékenység ellen találtuk föl a jegyzetelést. Michel de Montaigne, az esszé műfajának a megalkotója állandóan panaszkodott, hogy mindent, amit csak elolvas, szinte azonnal, rögtön elfelejt. Az írás viszont, így a jegyzetelés is, föltartóztatja az időt: mi tehát mindig ceruzával a kézben olvassunk, széljegyzeteljünk (glossare glossarum glossas), írjuk be a gépbe, a kütyükbe a gondolatainkat. Hatalmas élmény e tekintetben például a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtárban rátekinteni Bolyai János széljegyzeteire Newton könyvének lapjain. Így ha fölkérnek egy cikkre vagy egy előadásra – például egy évzárón – az ember nem áll ott tiszta lappal, a tabula rasa fölött. Talán az esszé műfaját is ezért találta föl Montaigne: a gondolatait kerek műalkotássá formálta, mielőtt elfelejtené azokat.

Rod Dreher, aki 2021-ben az MCC vendégprofesszora is volt, az elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban (USA) zajló kultúrharcra hívta föl a figyelmet, amikor 2017-ben túlélési tervet készített keresztényeknek egy kereszténység utáni világban (Szent Benedek válaszútján). Meglátása szerint – és ebben nagyban támaszkodik Patrick Deneen politikai filozófus gondolataira – a későmodern olyannyira lerombolta a klasszikus és a modern kánon tekintélyét, és egyáltalán a műveltség szükségességének a követelményét, hogy a földrészén egy egész nemzedék veszítette el a közös kultúráját. „A hallgatóim teljesen tudatlanok” – kezdi híres esszéjét 2016-ban Patrick Deneen, aki egyébként a világ egyik legkiválóbb egyetemén tanított éppen. E generáció nemcsak elfelejtkezik a nagy művek jelentőségéről, hanem még teljesen közömbös is irántuk. „Nem is tudják, mit nem tudnak – s nem is törődnek az egésszel” – írja Dreher. És ami a legmegrázóbb, hogy nem az oktatási rendszer ellenére ilyenek a diákok, hanem pontosan annak megfelelve, a jelenkori oktatási törekvések megkoronázásaként, hiszen az nem követel tőlük többé már alapműveltséget, kánonok ismeretét.

A műveltségnek kultúrateremtő ereje van, a barbárok viszont történelmi és kulturális emlékezet nélküli emberek, akik arra kárhoztatják magukat, hogy mindig csak a jelenben éljenek. A könyvek eszméket hoznak elénk, az eszméknek pedig következményeik vannak; a hiányuknak pedig ugyancsak következményeik vannak, nagyon gyakran nagyon súlyosak. A tanárok, pedagógusok föladata az, hogy a történelmet és a kultúrát beépítsék a diákok képzelőerejébe, lelkesültségébe. A műveltséghez a mi régiónk, Közép-Európa, jelenleg még egészen másképp áll hozzá, és az olvasók egyébként is mindig kivételek. Az olvasók mind csupa művelt, szorgalmas, érdeklődő emberek, akik el is olvassák a civilizációnk jelentős könyveit, és nem csak olvasatlanul fecsegnek róla.

Szóval miért mondta nekem annak idején az ELTE rektorhelyettese, hogy ő nem értelmiségi? Valószínűleg azért, mert az ő egész életében, a huszadik században, visszaéltek e szóval. 1927-ben Julien Benda, a nyomában pedig, 1928-ban Babits Mihály is abban látja az értelmiségiek, vagy ahogy ők nevezik, az írástudók árulását: nem az emberi szellemre és a nagy egészre tekintenek többé, hanem ideológiai szekértáborok kultúrharcaiban fecsérlik el, használják el magukat. Márpedig Babits és Benda szerint a magánéletük lehet ugyan ilyen vagy olyan mértékben gyarló, ez az ő magánügyük, de amit írnak, az az igazság nem szabad, hogy részrehajló legyen.

Az „értelmiségi” szót a huszadik században sokszor a félművelt emberekre használták, akik úgy osztották az észt a rádióban vagy a televízióban – csak ritkán zakóban, a legtöbbször pulóverben – hogy voltaképpen nem volt saját szakterületük, nem volt olyan szakértelmük, amellyel kiemelkedtek volna: „általános, pulóveres értelmiségiek” voltak, A rabul ejtett értelememberei (Czesław Míłosz, 1992). A pulóveres értelmiségiben nincsen szégyenérzet, rámenősen érvényesíti a véleményét másokkal szemben, pofátlanul átírja vagy megtippeli a könyvek tartalmát, minden megszólalásában voltaképpen önmagáról beszél. A pulóveres értelmiséginek valami köze mindig van a hatalomhoz: jó és rossz értelemben egyaránt rajta tartja a kezét a kor ütőerén. Konrád György és Szelényi Iván 1978-ban már egyenesen úgy látta, hogy végbement Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.

A magam részéről szeretném visszaadni a méltóságát az „értelmiségi” szónak, és Szepesi Balázzsal, az MCC Közgazdasági Iskola vezetőjével együtt föltenni a kérdést, amelynek a maga részéről egy teljes esszét is szentel: 

Hogyan lehetünk újra büszkék az értelmiségi létre?

Beszéltünk tehát most a könyvek nem-olvasásának négy módozatáról (könyvek, amelyeket nem ismerünk, átlapoztunk, fél füllel már hallottunk, elfelejtettünk), e sajátos hivatást pedig olyan fogalmak segítségével jártuk körül – legalább is említés szintjén –, mint a műveltség, az általános műveltség, a klasszikus műveltség, az értelmiségi szerep, az írástudók osztálya, a társadalmi véleményformálás, a kánon, a nemzet, a tudás és az egyetem.

„Valamit tudni mindenről, és mindent tudni valamiről.” – így szól az értelmiségi lét egyik meghatározása, szerintem Illyés Gyulától (rákerestem, de még nem találom, honnét idézem). A szakértelem és az általános műveltség e kettős követelménye jellegzi meg, teszi az értelmiségit. Ez óvja meg attól, amelytől 1929-ben José Ortega y Gasset annyira féltette a szellemi embereket A tömegek lázadása című művében: hogy szakbarbárrá váljanak, csak a saját szakterületükhöz értsenek, és minden más előtt mint Bálám szamara álljanak.

Az értelmiségi arról kezeskedik, hogy a tudás, a tudomány, a nagy egész nem aprózódik szét az egyetemen és az akadémián, hanem a közbeszédben összekapcsolódnak a résztudások egy kultúra szellemi életévé. Az író ír, az értelmiségi olvas, a teológus imádkozik. Adja Isten, hogy méltóak legyünk a kultúrára, amely körülvesz és táplál bennünket!