A Vitaakadémia két részes sorozatban mutatja be hazánk reformkori vitatörténetét. A most következő írásban elsősorban arra törekszünk, hogy bemutassuk a kor legjelentősebb vitáit és az ezeket körüllengő politikai légkört.
Az első írásban a XVIII. század végén felpezsdülő magyar nemesi közéletről esett szó. Az 1791-ben összeülő rendi diéta és az ennek nyomán meginduló rendszeres bizottsági munkálatok, mind a későbbi reformkor lelkesedését tükrözték. A korszakban a vitakultúra virágzásnak indult, míg a vármegyei közgyűlések a közéleti viták központjai lettek. A politikai közhangulaton úrrá lett az általános lelkesedés. Bizakodásra adott okot az is, hogy a frissen megkoronázott II. Lipót király együttműködött a magyar rendekkel és nyitott volt valamennyi reformjavaslatra. Az ország modernizálására tett ajánlások többé-kevésbé el is készültek a következő években, azok megvalósítására azonban már nem volt idő. A történelem más irányt vett. Az 1792-ben idejekorán elhunyt uralkodóval, II. Lipóttal évtizedekre elveszett a reformok belpolitikai realitása. A trónra kerülő I. Ferenc császár okulva elődjei hibáiból, elutasított valamennyi reformot, mondván, hogy azok csak felforgatják az állam működő szerkezetét. Szerinte a reformok természetüknél fogva vitákat generálnak, melyeket a társadalmi feszültségek forrásának tekintett. A kibontakozó francia forradalom végül a császárt igazolta. A túl radikális politikai reformok nem modernizációt és népképviseletet eredményeztek, hanem a francia monarchia bukását és a köztárasági terror kezdetét. I. Ferenc a következő évtizedekben, előbb a forradalmi kormányzat, majd Napóleon egyeduralmi törekvéseivel volt kénytelen felvenni a harcot. Mire véget értek a koalíciós háborúk, a császár elvesztette egyik lányát, Mária Lujzát, a Német-Római Császári címet és ideiglenesen (az Adriára néző) tengerparti területeit. Az 1815-ben újrarendeződő európai kontinensen, negyedszázadnyi háború után kevesen hittek a reformok szükségességében, lévén, hogy azok okozták az évtizedes szenvedéseket. A XIX. századot meghatározó bécsi kongresszust követően, – mely újrarajzolta a kontinens térképét – nem sokkal létrejött az abszolutista uralkodói hatalmat védeni hivatott Szent Szövetség is.
A Napóleon (1815-ös waterlooi) vereségét követő belpolitikai helyzet rendkívül feszült volt. Az uralkodó ugyanis Metternich kancellár javaslatára a II. József halála óta nem gyakorolt abszolutista kormányzás eszközéhez kívánt fordulni. A dunai monarchiát sokszínűsége és különböző helyi törvényei miatt csak erős kézzel lehetett egyben tartani. A magyar rendekkel való érdekütközés pedig éppen abban állt, hogy a nemesség nem kívánta feladni évszázados kiváltságait azért, hogy betagozódjon a birodalomba. A rendi alkotmány jövője, adószedési nézeteltérések és az újoncozás problémái mellett egy sor egyéb tisztázatlan kérdés akadályozta a rendek és az uralkodó együttműködését. A politikai kompromisszum végül az 1825-ös országgyűlésen született meg. Világossá vált a rendek számára, hogy az uralkodóval való teljes szembeszegülés nem hozza meg a kívánt eredményeket, míg az udvar belátta, hogy a rendek jogainak tiszteletben tartása nélkülözhetetlen a birodalom stabilitásához. Az 1820-as évek viszonylagos nemzetközi enyhülést hoztak Európában, mely lehetővé tette az udvar számára a belügyekre való fókuszálást.
A reformkor első országgyűlése három szempontból is kiemelkedő fontossággal bírt. Egyrészt az uralkodó elfogadta az 1790-es alkotmányt, mely a rendek jogait biztosította. Másrészt a rendek számára kevésbé kedvező adóügyi megállapodás született és csak az 1822. előtti adóhátralékot engedte el a kormányzat. Harmadrészt pedig a reformkor későbbi fejleményei szempontjából meghatározó jelentőséget hordozott,, hogy az uralkodó jóváhagyta a három évtizeddel korábbi bizottsági munkálatok anyagainak átnézését és a reformjavaslatok újrafogalmazását. A magyar rendek és az uralkodó közötti párbeszéd témái évszázadok óta adottak voltak. A rendek a kiváltságaikról és sérelmeikről, míg az uralkodó a megajánlott adókról, illetve az újonc létszámokról szeretett volna megegyezésre jutni. Ezért is volt akkora jelentősége a „napi politikai” vitákon felülemelkedő és rendi érdekeken túlmutató reformgondolatok megjelenésének. A rendszeres bizottsági munkálatok körüli párbeszéd újjáéledésével, a figyelem egyre inkább a jövő Magyarországára kezdett irányulni. A magyarországi vitakultúra fejlődéséhez legnagyobb mértékben Széchenyi István járult hozzá, többek között a Nemzeti Casino alapításával. A gróf az első reformkorinak tekintett országgyűlés során ajánlotta fel birtokainak egy évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság számára, ezzel megalapozva a későbbi Magyar Tudományos Akadémia jövőjét.
Ötletek és tervek sokasága látott napvilágot, melyek az ország modernizálást célozták. A vitakultúra fejlődése azonban nem az országos politika színpadán zajlott, hanem csendben a háttérben. A magánszemélyek közötti levelezések, a kaszinók és kávézók nyújtotta lehetőségek és a megalakuló politikai társaságok mind az egyre élénkülő közélet jelei voltak. A nyilvános politikai viták magyar nyelven való folytatása már évtizedes óhaj volt a magyar rendek részéről. Megfelelő szókészlet és egységes nyelvtani szabályok hiányában azonban a magyar nyelv nem lehetett a latin és német versenytársa. A kulturális élet felpezsdülése együtt járt a hazai nyelv megújításának természetes igényével, melynek élére Kazinczy Ferenc állt. Röplapok, esszék és könyvek sora látott napvilágot a következő években, melynek amellett, hogy értékes kulturális kezdeményezések voltak, rámutattak a magyar gazdaság és társadalmi szerkezet visszamaradottságára. Az évtizedeken át zajló nyelvújítás tette lehetővé, hogy a magyar nyelvű vitakultúra virágzásnak induljon.
A rendi diéta ülései kétségkívül meghatározó szereppel bírtak a reformkor vitáiban, de az érdemi munka a vármegyék közgyűléseiben, illetve az országgyűlés ülésszakai között megtartott ún. kerületi gyűléseken folytak. Mire a képviselők hivatalosan is összegyűltek a rendi gyűlés termében és felolvasták szónoklataikat, a vita érdemleges része már lezajlott a nem hivatalos kerületi üléseken, ahol rendre megállapodtak a szavazás eredményeiről is. A vitázás műfaja, rövid időn belül szerves része lett a politikai párbeszédnek. Az 1831-re kitűzött országgyűlés elsődleges feladata az operátumok törvényjavaslattá való formálása volt. Ez pedig aktivizálta a megyei közgyűlésekben zajló diskurzust arról, hogy milyen szempontok szerint lehetne korszerűsíteni az elavult reformjavaslatokat. Bár az 1831-ben kirobbant kolerajárvány és parasztfelkelés lassította a munkálatokat, 1832 őszére a vármegyék végeztek a javaslatok átdolgozásával. Mivel az operátumok (vagyis a reformjavaslatok írásos formái) elsősorban a megyék érdekeit és problémáit tartották szem előtt, ezért sok egymásnak ellentmondó javaslat született. Mindezek ellenére több közös vonása is volt a munkálatoknak. Egyfelől országszerte addig ismeretlen, új szereplők kapcsolódtak be az operátumokról szóló vitákba, ezzel új látásmódot hozva a megyei közéletbe. Másfelől Wesselényi Miklós báró hozzálátott az elégedetlen reformerek összegyűjtéséhez. A báró célul tűzte ki, hogy a megyei közgyűléseken minél több reformbarát követutasítást fogadtassanak el, ezzel mozgósítva a társadalom addig passzív tagjait.
A megyék egymástól élesen különböző társadalmi és gazdasági problémákkal küszködtek. Más arányban voltak jelen a nemesség és jobbágyság tagjai. Eltérő földrajzi viszonyokkal és történeti hagyományokkal rendelkeztek. Ebből adódóan, igencsak széles minőségi és kidolgozottsági skálán mozogtak a reformjavaslatok. A legtöbb esetben, ha volt is kidolgozott reformjavaslat, nem volt olyan, aki hitelesen és eredményesen képviselni tudta volna azt. Néhány kivétel azonban akadt. Zala (Deák Ferenc), Csongrád (Klauzál Gábor) vagy Szatmár (Kölcsey Ferenc) megyék mind olyan reformpárti követet tudtak delegálni az országgyűlésbe, akik meggyőzően érveltek a modernizációs törekvések mellett. A gazdaságfejlesztő modernizációs javaslatok azonban szorosan összekapcsolódtak a politikai reformok kérdésével. A magyar rendek soraiban kétségkívül kisebbségben voltak politikai liberalizáció hívei. Ezt bizonyítja az 1830. júliusában kitört párizsi forradalom esete, melynek hírére a rendek újoncokat szavaztak meg az uralkodó támogatására és a forradalmi veszély elhárítására. A korszak nagy vitái előbb a reformok szükségességéről, később pedig már azok kivitelezéséről szóltak. Az udvar és az őket támogató konzervatívok a kor szeszélyének tekintették a polgári átalakulás és gazdasági modernizáció eszményét. Metternich kancellár teljes hivatali ideje alatt igyekezett fellépni a(z) (addigra már jelentősen átalakult) „feudális rend” megváltoztatására irányuló törekvések ellen.
Mivel az 1830-as évek végére az udvar reformellenes törekvései nem hoztak sikert, Dessewffy Aurél és Dessewffy Emil a teljes elzárkózás helyett, a „fontolva haladás” gondolatát is felvetették, mely a „Fontolva Haladók” pártjának megalakulásához vezetett. A negyvenes évek elejére a konzervatívok többsége is belátta, hogy nem a reformok bevezetése a kérdés, hanem azok mikéntje és gyorsasága. A reformországgyűlések egyre több eredményt tudtak felmutatni, ahogy az udvar nyitottságot mutatott, melyet csak gyorsított a tény, hogy 1835-ben I. Ferenc császár örökébe V. Ferdinánd lépett uralkodóként. A Metternich kancellár ellenőrzése alól egyre inkább kicsúszó reformpárti mozgalom az 1839-1840-es országgyűlésen előbb az önkéntes örökváltságot fogadtatta el, majd az 1844-es diétán sikerre vitte a magyar államnyelv ügyét is. A reformkor végére megkérdőjeleződtek a nemesi adómentesség, a feudális előjogok és a birodalom gazdasági „munkamegosztásának” elvei. A forradalmat megelőző utolsó reformkori országgyűlésen már minden eddiginél szervezettebb módon tudott fellépni a reformpárti ellenzék, egy részletesen kidolgozott javaslatcsomaggal. A Deák Ferenc által összeállított Ellenzéki Nyilatkozat hűen összefoglalta az addigi modernizációs követeléseket mind politikai, mind gazdasági értelemben. A nemzetközi helyzet alakulása azonban olyan irányt vett, hogy az 1847-1848 között ülésező országgyűlés már nem fejezhette be munkáját. I. Lajos Fülöp (francia „polgárkirály”) bukásával ismét lángba borult Európa. Bár a magyar reformokat megvalósító áprilisi törvények létrehozták a modern alkotmányos berendezkedés alapjait, a történelem csak évtizedekkel később hagyta, hogy megszilárduljanak a reformkor eszméi.
