A szakirodalomban azonban eltérő álláspontok uralkodnak annak tekintetében, mennyire kell megszorítóan vagy kiterjesztően értelmezni a szeparabilitást.
A szeparabilitás doktrínájáról általában
A szeparabilitás doktrínája elsődlegesen azt szolgálja, hogy amennyiben a szerződés(ek), amely(ek)ből fakadó jogvitá(k)ra a felek ezen alternatív vitarendezési utat kikötötték, érvénytelenek vagy hatálytalanok lennének, úgy az ebből fakadó jogkövetkezményeket a felek továbbra is választottbíróság előtt tudják rendezni, az erre irányuló akaratuk ne „vesszen el”.
Nincs egységes álláspont azonban a szakirodalomban arra vonatkozóan, hogy a főszerződés és a választottbírósági szerződés mely aspektusaikban válnak el egymástól – egyes szerzők a teljes szeparabilitás mellett érvelnek, míg mások csak az érvényességi kérdésekben választják el egymástól a két szerződést.
A doktrína megengedi azt is, hogy a felek eltérő jogot kössenek ki a főszerződésre és a választottbírósági szerződésre. A doktrína érvényességi kérdések utáni második fő funkciója éppen az, hogy abban az esetben, ha a felek nem kötöttek ki eltérő jogot a választottbírósági klauzulára, de nem is mondták ki kifejezetten, hogy arra is a főszerződésre irányadó jog alkalmazandó, melyik jog kerüljön alkalmazásra.
Értelmezési lehetőségek
Az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának (a továbbiakban: UNCITRAL) 2006-ban módosított nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló mintatörvényének (a továbbiakban: Modelltörvény) 16. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy „A választottbírói tanácsnak az a döntése, amely szerint a választottbírósági kikötést tartalmazó szerződés érvénytelen, nem vonja maga után ipso iure a választottbírósági kikötés érvénytelenségét.”
Érvényességi kérdésekben tehát mindenképpen különválasztandó a két szerződés – a feleknek azonban lehetőségük van a főszerződésre és a választottbírósági szerződésre eltérő jogot kikötni. Amennyiben ezt nem teszik meg, nem egyértelmű, hogy mely jog alkalmazandó a jogvitarendezési klauzulára, hiszen a szakirodalomban sem egységes annak a megítélése, milyen szinten választja el a szeparabilitás doktrínája a két szerződést egymástól.
Kétségtelen, hogy a doktrína maga elsődlegesen a választottbírósági szerződés „túlélését” szolgálja, azonban minthogy a felek érvényesen kiköthetnek eltérő jogokat a két szerződésre, leegyszerűsítő lenne az a megközelítés, ha egy olyan vitás esetben, amelyben a választottbírósági klauzulára irányadó jogot akarnánk meghatározni, automatikusan a főszerződéshez kapcsolnánk azt.
Jogkikötés hiányában alkalmazandó jog
Amennyiben a felek nem kötnek ki külön alkalmazandó jogot a választottbírósági szerződésre, a választottbíróságnak elsőként a jogvitarendezési klauzulára irányadó jogot kell meghatároznia, hiszen ennek fényében dönthető el, megvalósulnak-e az érvényességi, hatályossági kritériumok.
Az egyik legismertebb megközelítés „closest and most real connection test”, amelyet az Angliai Fellebbviteli Bíróság munkált ki a Sulamérica döntésében. A Sulamérica teszt röviden arról szól hogy „2012-ben az Angliai Fellebbviteli Bíróság a következő, három lépésből álló tesztet alkotott meg a Sulamérica döntés keretében a választottbírósági szerződésre irányadó jog megállapításáról: (i) van-e kifejezett jogválasztás, amely irányadó a választottbírósági klauzulára; (ii) amennyiben nincs kifejezett döntés, van-e implicit jogválasztás és (iii) amennyiben semmilyen döntés nem állapítható meg, mely joggal van a választottbírósági szerződésnek a ’legközelebbi és valódi kapcsolata’ (closest and most real connection).”
A szeparabilitás doktrínáját tehát ezen nézet szerint nem arra kell használni, hogy a jogvitarendezési klauzulát és a főszerződést egymástól teljes mértékben elválasszuk. A választottbírósági szerződés eszerint az anyagi jogi jogok és kötelezettségek érvényesítésének eszköze, önmagában nem bír értelemmel és létjogosultsággal, a rá irányadó jog eldöntéséhez tehát a főszerződésre alkalmazandó / kikötött jogot kell figyelembe venni, hiszen a szeparabilitás doktrínája nem választottbírósági szerződés főszerződésről való „amputációját” jelenti.
A closest and most real connection teszt alkalmazásával nem minden jogtudós a főszerződést jogát jelöli meg alkalmazandó jogként. Maxi Scherer és Ole Jensen cikkükben a választottbírósági szerződésre irányadó jogról a következőt írják: „A választottbírósági szerződésre irányadó jog lehet (i) nemzeti anyagi jog amely kizárólag a felek akaratán múlik; (ii) bármilyen releváns jog, amely a választottbírósági szerződés érvényességét megalapozza (in favorem validitatis szabály); (iii) a főszerződésre irányadó jog; vagy (iv) a választottbírósági eljárás helye szerinti jog.”
Az 1958-as New York-i Egyezmény a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (a továbbiakban: New York-i Egyezmény) V. cikkének (1) bekezdés a) pontja szerint a választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása megtagadásra kerülhet, amennyiben a választottbírósági kikötés „nem érvényes azon jog szerint, amelyet rá nézve a felek alkalmazandóként kikötöttek, illetve, amennyiben ilyen jogra nem történik utalás, amennyiben a választottbírósági kikötés nem érvényes a határozat meghozatalának helye szerinti jog szerint nem érvényes.” A választottbírósági szerződés a New York-i Egyezmény szerint tehát a felek által kifejezetten vagy hallgatólagosan kikötött jog szerint bírálandó el, amennyiben pedig sem explicit, sem implicit jogkikötés nem történt, a választottbírósági eljárás helye, a fórum joga szerint. Amennyiben tehát a New York-i Egyezmény alkalmazandó, a választottbírósági szerződést joghoz kötő objektív faktor egyértelműen a választottbírósági eljárás helye szerinti jogra mutat.
Az V. cikk 1. bekezdés a) pontjának idézett része azonban nem feltétlen csak a már meghozott választottbírósági ítélet érvényességi kérdéseire vonatkozik, hanem a választottbírósági eljárás egész „életében” – a választottbírósági testület összeülését megelőzően már a választottbírósági klauzula megszületésétől fogva.
Ez összességében tehát azt jelenti, hogy amennyiben a felek nem határoztak meg sem kifejezetten, sem hallgatólagosan a választottbírósági kikötésre irányadó jogot, a választottbírósági hely jogát kell alkalmazni a választottbírósági kikötésre a New York-i Egyezmény szerint.
A New York-i Egyezmény V. cikk 1. bekezdés a) pontjának jelentése a fentiekben részletezettek szerint a választottbírósági kikötés és a választottbírósági eljárás helyének összekötése, mint legerősebb faktor. Létezik azonban egyéb megközelítés is: ilyen az úgynevezett „validation principle” (in favorem validitatis), vagyis a kikötés érvényesítésére való törekvés. Ez a pro-választottbírósági megközelítés a felek választottbíráskodásra irányuló akaratát igyekszik fenntartani, és a közöttük erre irányuló kikötést a lehető legkedvezőbben értelmezni annak érdekében, hogy az érvényesnek legyen tekinthető.
A választottbírósági kikötés ezen értelmezése egy választottbírósági eljárást támogató szemléletmódot feltételez ugyan, azonban nem minden, a választottbírósági klauzula értelmezési körében esetlegesen felmerülő problémára ad választ, hiszen kizárólag olyan eldöntendő kérdésekre lehet alkalmazni, mint a kikötés érvényessége – amennyiben egyéb, részleteibe menő, finomabb probléma kerülne szóba, úgy a validation principle nem adna megfelelő választ.
A választottbírósági kikötésre irányadó jog eldöntésénél felmerül a főszerződésre kikötött jog alkalmazandósága is. Ugyan a szeparabilitás doktrínája kimondja, hogy a főszerződés és az ahhoz kapcsolódó, a szerződésből fakadó jogviták rendezésére létrehozott választottbírósági kikötés két külön szerződésként értelmezendők, ezen szétválasztás mértékét nem övezi egységes szakirodalmi álláspont. Az Angol Legfelsőbb Bíróság például kimondta az Enka v. Chubb ügyben, hogy: „a szeparabilitás doktrínája nem úgy értendő, hogy a választottbírósági kikötés minden aspektusban különálló szerződésként kezelendő, hanem csupán azt, hogy érvényességi vagy végrehajtási kérdések eldöntése érdekében kezelendő különálló szerződésként.”
Ezen összekötőkapocs meghatározása korántsem egyértelmű, hiszen szólnak érvek mind a főszerződés joga, mind a választottbírósági eljárás joga, mind a választottbírósági kikötés meghozatala helyszínének joga, vagy akár a szerződés alapjául szolgáló kötelem teljesítési helyszínének joga. Hiába van azonban kapcsolat a választottbírósági szerződés és a főszerződés között is, a választottbírósági eljárás jogához jóval több kapocs köti a választottbírósági kikötést: egyrészt itt hozza majd meg a választottbírósági testület az ítéletet, továbbá a választottbírósági eljárás helyszínén működő állami bíróságok fontos ellenőrző és segítő feladatot ellátnak, ideértve a testület felállítását, a bizonyítási eljárás lefolytatását, a testület joghatóságának, illetve az ítélet érvényességi kritériumainak meghatározását.
Összességében tehát a választottbírósági kikötésre irányadó jog teljes mértékben eltérhet a főszerződésre alkalmazandótól: amennyiben ezt a felek kifejezetten rögzítik, nincs is kérdés afelől, hogy a közöttük létrejött akaratnak megfelelő jog lesz irányadó. A gyakorlatban azonban a felek sokszor nem jelölnek ki sem explicit, sem implicit módon a választottbírósági kikötésre irányadó jogot – ekkor a jogalkalmazó testületnek, ebben az esetben a választottbírósági testületnek a feladata, hogy ezt megtegye.
Forrásjegyzék
- Maxi Scherer and Ole Jensen: Of Implied Choices And Close Connections: Two Pervasive Issues Concerning The Law Governing The Arbitration Agreement. In: State of Arbitration. JurisNet, LLC 2022. Chapter 55.
- The New York Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards
