Február 24-én, Oroszország brutális erejű inváziójával a közel egy évtizede a Krím-félsziget elcsatolása óta zajló harcok a második világháború óta a legpusztítóbb európai háborúvá eszkalálódtak, megelőzve a kilencvenes években dúló délszláv háborút. Ukrajnából elsősorban gyerekek, nők és idősek menekülnek tömegesen külföldre. Szeptember végéig az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az UNHCR adatai alapján több mint hét és fél millióan hagyták el Ukrajnát, ezen belül pedig négy és fél millióban folyamodtak valamilyen mértékű védelemért.
A híreket pusztán a sajtóból és a közösségi médiából követő, laikus többség, valamint még a biztonságpolitikai szakértők jelentős része is arra számított, hogy Putyin Oroszországa az utolsó pillanatban behúzza a kéziféket, és a gigantikus méretű, fehérorosz-orosz, Szövetséges Eltökéltség 2022 kódnevű csapatösszevonás az ígéretekhez híven hadgyakorlatként végződik. Amikor azonban a szakadár Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságok függetlenségét elismerte az Oroszországi Föderáció, úgy tűnt, hogy egyre puskaporosabb a hangulat. Majd háború zúdult Ukrajnára. Az elsöprő erejű első néhány napban még realitásnak tűnt, hogy a krími annexióhoz hasonlóan, rövid idő alatt célt érnek az orosz tervek, vagy legalábbis az ukrán kormány elmenekül, és egy oroszbarát bábkormány hajtja végre Putyin elképzeléseit.
Putyin retorikai „csodafegyvere”, a különleges katonai művelet, valamint annak tilalma, hogy a műveletet Oroszországban háborúnak nevezzék, hátráltatták annak a lehetőségét, hogy az orosz elnök a hadműveletek során növelje a harcokban résztvevő orosz csapatok számát. A részben megszállt megyékben tartott „népszavazásokat” követően azonban Észak-Korea kivételével a nemzetközi közösség egyetlen tagja sem ismerte el a Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megyékben tartott referendumok eredményét.
Ezzel a konstrukcióval ugyanis Oroszország azt igyekezett legitimálni, hogy a frissen szerzett területeken immár honvédő háborút folytatnak, amivel megnyitná a lehetőséget a hadkötelesek behívása előtt, ugyanis a vonatkozó orosz törvények szerint mozgósításra csak ebben megengedett.
Minderre szeptember 21-én került sor. Korábban – még az elmúlt évszázadban – csupán az első világháború kitörésekor, 1914-ben, valamint 1941-ben éltek a mozgósítás lehetőségével, amikor a Harmadik Birodalom csapatai Moszkva felé tartottak. A mobilizációt még a kilenc évig tartó afganisztáni szerepvállalás során sem alkalmazták.
A mozgósítás elrendelését követően kisvártatva megindult az katonai tapasztalattal rendelkező orosz férfiak menekülése. Hétszázezren rohamozták meg a szárazföldi határátkelőket, és akik megtehették, nemzetközi repülőjegyet váltva hagyták el az országot. Nem pusztán az Európai Unió irányába, Finnország és a balti államok felé, hanem az ország déli és keleti határain keresztül is, például Kazahsztánba, Mongóliába, Grúziába. A határátkelőhelyeken felgyűlt tömegből többen az akár napokig tartó várakozást megelégelve hátra hagyták autójukat, és rollerrel folytatták az útjukat.
A nemzetközi humanitárius jog ugyanis önmagában nem nyújt a behívó elől, külföldre távozó sorkötelesek számára védelmet. Egyébiránt pedig ördög a részletekben rejlik: bizonyos esetekben jogosulttá válhat, és akár menekültjogi védelemre is a katonai szolgálat elől menekülő, ha bizonyítja, hogy olyan politikai aktivizmust tanúsított, amely miatt Oroszországban üldözésnek volt kitéve.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az UNHCR által publikált kézikönyv a menekült státusz meghatározására szolgáló eljárásról és az azzal kapcsolatos követelményekről a menekültek helyzetéről szóló 1951. évi Egyezmény és az 1967. évi Jegyzőkönyv alapján az alábbiakban rendelkezik e körben:
„A dezertálás vagy a szolgálat alóli kibúvás miatti büntetőeljárástól, illetve büntetéstől való félelem önmagában nem minősül megalapozottnak az 1951. évi Egyezmény értelmében. Másfelől azonban a katonaszökevény vagy a szolgálatmegtagadó nincs kizárva az Egyezmény szerinti menekültek köréből, az érintett személy lehet egyszerre menekült és katonaszökevény, illetve szolgálatmegtagadó. Nem lesz a kérelmezőből menekült, ha a dezertálásra vagy a szolgálat alóli kibúvásra egyedül a katonai szolgálattól való idegenkedés, vagy a harctól való félelem indította. Mindamellett menekültnek minősíthető, ha a dezertálás vagy a szolgálat alóli kibúvás más releváns, az ország elhagyására, vagy vissza nem térésre késztető indokkal társul, illetőleg vannak más indokai is az Egyezmény szerinti üldözéstől való félelemre. A katonaszökevény vagy a szolgálatmegtagadó személy is menekültként ismerhető el, ha valószínűsíthető, hogy aránytalanul súlyos büntetést szenvedne el katonai bűncselekményért fajára, vallására, nemzeti hovatartozására, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozására, illetőleg politikai meggyőződésére tekintettel. Ez alkalmazandó, ha bizonyítást nyer, hogy megalapozott az üldözéstől való félelme az előbbiek alapján, a dezertálásért járó büntetésen túl is.”
Vélhetően a hétszázezres tömeg elenyésző része tudna ilyesmit igazolni. Mindez nem jelenti azt, hogy a többiek a mobilizáció bevezetéséig az ukrajnai háborút éltették volna. Pusztán élték a maguk, politikailag meglehetősen inaktív életét, mint a legtöbb ország állampolgárainak csendes többsége. Az Európai Unión belül nemzeti hatáskörben dönthetik el az államok, hogy beléphetnek-e hozzájuk az orosz hadkötelesek, vagy nem. Az oroszokkal szemben a szovjet idők alatt felgyülemlett és azóta is görgetett, vélt és valós sérelmeket felhalmozott balti államokban nem kérnek az orosz katonaszökevényekből. Litvánia azzal árnyalja a képet, hogy a 2015-ben Ukrajnától Oroszországhoz elcsatolt Krím-félszigeten élő tatár kisebbség részére megadják a belépés lehetőséget.
Ezzel szemben például Magyarország és Németország nem zárkózik el az orosz mozgósítottak befogadásától. Emberileg ugyanis teljesen érthető, hogy a legtöbb orosz nem érzi saját háborújának déli szomszédjuk megtámadását. Ukrajna egy részének Oroszországhoz csatolásért sem a maguk, sem az „ellenség” életét nem szeretnék feláldozni. Ebben a tekintetben hasonló a helyzet ahhoz, ahogy a múlt század kilencvenes évek délszláv háborúiban zajlott, amikor is több tízezer vajdasági magyar szökött külföldre a Jugoszláv Néphadsereg katonai behívója elől. Nem tartották sajátjuknak azt a háborút, amelyben az adott esetben a Horvátországban élő magyar nemzetiségű, de a függetlenedő horvát állam hadseregének kötelékébe tartozó katonák ellen megküzdve kellett volna a Slobodan Milošević-féle Nagy-Szerbia dominálta Jugoszláviáért harcolniuk.
Az érvek és ellenérvek kavalkádjában az is elhangzik: az orosz hadkötelezettek inkább tüntetésekkel. belső ellenállással munkálkodjanak azon, hogy megdöntsék országukat a háborúba sodró Putyin rezsimét, mintsem, hogy megfutamodjanak. Meglehetően elméleti lehetőség 700 ezer hadkötelest egységesen, hatékonyan ebbe az irányba mozgatni. Emellett hát azt sem tudja szavatolni senki, hogy valóban a „Szép Új Világ” jönne el Oroszországban Putyin hatalmának megdöntése után, és nem egy még sötétebb, még kegyetlenebb diktatúra, vagy egy anarchisztikus, általános káosz a jelenlegi háborújában ugyan mostanáig meglehetősen leszerepelt, de mégis csak a világ második legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkező országában.
Az elvi esélylatolgatást követően viszont tény: a kisebbségiek mellett azonban ismét elsősorban orosz etnikumúak kerültek határon túlra. A helyzetet ugyanis tovább árnyalja, hogy Oroszországban a nem szláv kisebbségekhez tartozók közül lélekszámarányosan többet sorolnak be, mint az oroszokból. A jelentős részük nem a távoli orosz diaszpóra létszámát növelik, hanem az Oroszországgal szomszédos államokban gyarapítják az orosz kisebbségek lélekszámát. Az egykori szovjet utódállamokban, mint például Kazahsztánban mostanáig is jelentős az orosz kisebbség létszáma, ráadásul a szovjet érában a helyi elit zöme közéjük került ki. Kérdés: ha Putyin rezsimje még hosszú évekig kitart, vagy ha az őt követő orosz vezető is hasonló politikát folytat, és a mozgósítás elől külföldre menekülők a szomszédos államokban maradnak , esetleg a családjaik hozzájuk csatlakoznak, akkor miként befolyásolják mindezek folyamatok a demográfiai és közéleti térképet?
