A kíséretében tizenkét legfelsőbb vállalati vezető volt, ami jól mutatja, hogy Németország folytatni akarja a világ második gazdaságával való együttműködését. Ez talán meglepő lehet az elmúlt hónapok feszült szóváltásai után Kína és Németország között.
A látogatásra azután került sor, hogy az EU külügyminiszterei hosszasan értekeztek a Kínával kapcsolatos egységes stratégia kialakításáról, de a Franciaország által szorgalmazott egységes európai álláspont kialakítására nem került sor. Ez nem meglepő, hiszen az EU egyes országai azért nem tudnak egységes álláspontot kialakítani Kínával kapcsolatban, mert nagyon eltérő érdekek mozgatják ezeket az országokat. Míg Németország legnagyobb kereskedelmi partnere Kína volt 2021-ben 245 milliárd eurós forgalommal, addig Franciaországnak potenciális érdekellentétei lehetnek Kínával az ázsiai és afrikai térségben. Míg a balti államok Oroszországtól való félelmükben az amerikai külpolitika érdekeit figyelembe véve ellenséges hangot ütnek meg Kínával szemben, addig Magyarország nemzeti érdekekre épülő és diverzifikációra törekvő gazdaságpolitikát folytatva a Kínával folytatott gazdasági kapcsolatok fejlesztésében érdekelt. Ezek után még az is kérdéses, hogy a Kínával szembeni egységes hang megütése mely országok érdekeit helyezné fókuszba.
A német kancellár már látogatása előtt össztűz alá került a nyugati sajtóban és a vád alapvetően az, hogy Németország ezzel a látogatásával előnybe részesíti a német gazdasági érdekeket Európa stratégiai érdekeivel szemben. A helyzet iróniája, hogy még német külügyminiszter sem lelkesedett a látogatás időzítése miatt. A kérdés az, hogy Scholznak sikerül-e megőriznie a Kína-kapcsolat feletti ellenőrzését és nem lesz-e ez a reláció is az amerikai külpolitikai érdekek által irányított, mint az ország pozíciója Oroszország kérdésében. Talán nem véletlen az sem, hogy Scholz a Frankfurter Allgemeine-nek adott véleménycikkében kiemelte, hogy Németország, amelynek fájó tapasztalatai vannak a hidegháború idejéből a megosztottsággal kapcsolatosan, nem érdekelt új blokkok létrejöttében a világban.
Talán egy józanabb hang és vélemény kialakulását jelzi Josep Borell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének legutóbbi nyilatkozata a G7-ek tanácskozása előtt, amely szerint „Világos, hogy Kína egyre nyersebb és sokkal önállóbb vonalat követ (...) de jelenleg sok EU tagországnak erős kapcsolatai vannak Kínával és nem gondolom, hogy Kínát és Oroszországot ugyanarra a szintre kell besorolni.” Ez a kijelentés bár nem tűnik nagy váltásnak a korábbi ellenséges hangnem után, de mégis fontos, mert a nyugati mainstream médiában a két ország egyre többször kerül ugyanabba a kategóriába, miközben minden esetleges jogos kritika ellenére, Kína nem követett el katonai agressziót több mint négy évtizede.
A látogatás során Xi Jinping, kínai elnök két – egyébként korábban is hangoztatott – megközelítést javasolt Németországnak. A kínai vélemény szerint Európának a stratégiai autonómiáját vissza kell szerezni és ki kell kerülnie harmadik felek befolyása alól. Utóbbival nyilván az Egyesült Államokra utalt. A másik, talán kevesebbet kommunikált üzenet, hogy Európának nem az ideológia lencséjén keresztül kellene megközelítenie Kínát és sokkal inkább abból kellene kiindulnia, hogy itt nem ellenséges táborok állnak egymással szemben. A német kancellár a kínai miniszterelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón ösztönözte Kínát arra, hogy gyakoroljon befolyást Oroszországra, hogy fejeződjön be az ukrajnai konfliktus. Ez sem új üzenet Németország részéről.
Ugyanakkor nagy jelentőséget lehet tulajdonítani annak a közös kínai-német kijelentésnek, amely elutasítja a nukleáris fegyverek bevetését Ukrajnában. A kínai fél ugyan nem ítélte el direkt módon Moszkvát Ukrajna inváziója miatt, de érdemes emlékezni rá, hogy Deng Xiaoping vezetése óta a kínai külpolitika egyik alappillére a más nemzetek szuverenitásának tiszteletben tartása, így a konfliktus kialakulása óta talán ez az egyik legegyértelműbb jele, hogy az orosz és kínai együttműködésben is vannak határok, noha a pekingi téli olimpia alatt kiadott kínai-orosz kommüniké még a „no limits” kifejezést tartalmazta.
Új elem az is, hogy a német kancellár határozottan kijelentette, hogy Németország nem érdekelt Kína leválasztásában („decoupling”), ami jelenleg az amerikai külpolitika legfontosabb célkitűzésének tűnik Kínával kapcsolatban. A kifejezés az amerikai kereskedelmi háború kezdetekor került be a politikai kifejezések közé, akkor a kereskedelemre vonatkozott csak, ma már azonban Kína kereskedelmi, tőkebefektetési és technológiai leválasztását célozza meg. Ez a mai globalizált viszonyok mellett nem tűnik megvalósíthatónak, de ha mégis bekövetkezne, akkor a kínai gazdaság jelentősége miatt ez nem menne anélkül, hogy ne vezessen a világgazdaság két nagy tömbre szakadásához.
Azonkívül érdemes hozzátenni azt is, hogy ez nem érdeke sok országnak, köztük Magyarországnak sem, hatalmas költségekkel járna, ami az ún. „háborús infláció” mellett egy „deglobalizációs inflációt” indítana el.
